…Pavlis égett foszlányt emelt fel a padlóról. Ez minden, ami Nagyezsdából megmaradt. Aztán halomba gyűjtötte a gömböcskéket. Ilyen szomorú vége lenne a történetnek? Kevés reménye maradt, hogy mégis tévedett, és Nagyezsdának sikerült elmenekülnie a csónakon.
Pavlis felegyenesedett, és a hideg, üres robothoz lépett, amely teljesítette kötelességét, azóta pedig úgy állt, mozdulatlanul, a semmire célozva fegyverét. Megtette, ami a dolga volt. Őrizte az űrhajót minden veszélytől, amire felkészítették.
— Két órája egyfolytában hallgatsz — szólt Dag. — Mi van? Nem történt semmi?
— Majd elmondom. Később — felelte Pavlis.
6
Az ablak mellett ültek. Az asszony, Szolja Petrovna, limonádét ivott. Pavlis sört. A sör jó volt, sötét és erős, s a tudat, hogy ihat, mert szolgálaton kívül van, és a legközelebbi orvosi vizsgálat csak három hónap múlva esedékes, élvezetté varázsolta számára ezt a megbocsátható kis szabálysértést.
— És magának szabad sört inni? — kérdezte Szólj a Petrovna.
— Lehet — mondta Pavlis.
Szolja Petrovna hitetlenkedve ingatta a fejét. Meg volt győződve róla, hogy az űrhajósok nem ihatnak sört. Igaza is volt. Elfordult, a végtelen mezőt nézte; a lehanyatló nap a látóhatáron szeszélyesen rajzolta ki az űrgépek körvonalait.
— Sokáig kell várni — mondta az asszony.
Pavlis unalmas, ám rendes asszonynak találta Szolja Petrovnát. Munkáját bizonyára kitűnően ellátja. Oroszt tanít; alig hihető, hogy rajonganának érte a gyerekek — gondolta Pavlis, az asszony szigorú arcélét, simán hátrafogott ősz haját szemlélve,
— Miért figyel engem? — kérdezte Szólj a Petrovna, oda sem fordulva.
— Ez magánál foglalkozási ártalom? — válaszolt kérdésre kérdéssel Pavlis.
— Ezt nem értem — mondta a nő.
— A tanárnak mindent látnia kell, ami az osztályban történik, még ha a háta mögött is — vélte Pavlis.
Szóé a Petrovna elmosolyodott.
— Azt hittem, a hasonlóságot keresi, azért néz engem.
Pavlis nem felelt. Tényleg azt kereste, de nem akarta beismerni. A szomszéd asztalnál overallos repülőtanulók ültek, zajos társaság. Levehettek volna kezeslábasukat már a hangárban, de tetszett nékik, hogy rajtuk van. Még nem tudták megszokni, hogy overalljuk van és pilótasapkájuk, a bolygószolgálat arany címerével.
— Késnek, úgy látszik — ismételte Szolja Petrovna.
— Nem késnek. — Pavlis az órájára nézett. — Mondtam magának, hogy várjon otthon.
— Otthon túlságosan nyugtalan voltam. Az volt az érzésem, valaki jön, és megkérdezi: „Hát maga miért nem utazik oda?”
Szofja Petrovna szabatosan beszélt, szinte mintha könyvből olvasná. Mintha mondatai fölött is ott lebegne piros ceruzája.
— Ezekben az években — folytatta, miközben maga elé emelte poharát, és a limonádéban úszó buborékokat figyelte — folyton csak ezt a napot vártam. Ez furcsán hangzik, hiszen igyekeztem, hogy ne lássék meg rajtam az örökös türelmetlenség, mely hatalmában tartott. Vártam, mikor fejtik meg annak az űrhajónak a memóriájában tárolt adatokat; vártam a napot, amikor elindul az expedíció ama lények bolygójára, akiket nagyanyám tengeri uborkáknak nevezett. Azóta a visszatérésüket vártam, íme, sikerült kivámom.
— Furcsa — mondta Pavlis.
— Tudom, mennyire csalódott első találkozásunk alkalmával, amikor nem látta rajtam az érzéseket, amelyeket várt. A nagyanyám számomra absztrakció volt: néhány amatőr felvétel, anyám pár elbeszélése róla, négy háborús érem ápolónői frontszolgálatért. Anyám meghalt. О volt az utolsó ember, akinek ez a név: Nagyezsda Szidorova több volt amatőr fényképnél; élő kéz, szem, beszéd emléke társul hozzá. Mióta eltűnt, száz év telt el… Én csak akkor éreztem, hogy közöm van hozzá, amikor maga már elutazott. És nem az újságok, a folyóiratok hozták közel, akik úgy írtak róla, mint az első emberről, aki kijutott a kozmoszba. Az igazi ok: a naplója. Kezdtem összehasonlítani a magam viselkedését az ő türelmével és magányosságával.
Pavlis lehajtotta a fejét. Értette, amit hallott.
— Nem vagyok én olyan száraz valaki, mint amilyennek maga néz, fiatalember — mondta hirtelen Szofja Petrovna, megváltozott hangon. — Színházunkban leginkább én játszom a gonosz vénasszonyok szerepét. A tanítványaim pedig szeretnek.
— Én sem gondoltam másképp — szakította félbe Pavlis. És ahogy felemelte tekintetét, Szolja Petrovna mosolyával találkozott. A beesett arc elpirult. Poharát feléje emelte.
— Igyunk arra, hogy valami jó történik. Dag csörtetett feléjük az asztalok között.
— Jönnek — közölte. — A diszpécserek megkapták a jelentést.
Álltak az ablaknál, és nézték, hogyan ereszkedik le a látóhatár szélén a bolygóközi rakéta. Látták a felé tartó űrkompokat, melyeket a lenyugvó nap tarkára színezett. Ezeken ereszkedtek le az expedíció tagjai. Dag kitűnően ismerte vezetőjüket, Kiapacsot. Reménykedett, hogy az újságírókat megelőzve beszélhet vele.
Kiapacs elsőnek szállt ki az űrkompból. Megállt, körültekintett a várakozókon. Egy pisze kislány, aki éppen olyan fehérszőke volt, mint Kiapacs, odafutott, és Kiapacs magához ölelte. De tovább is keresett valakit a tömegben. Mikor az ajtóhoz ért, megpillantotta Dagot, Pavlist és Szolja Petrovnát. A kislányt a földre tette, és hozzájuk lépett.
— Jó napot — köszöntötte Szolja Petrovnát. — Tartottam tőle, hogy nem jön el ide.
Az asszony elkomorodott. Nagyon zavarta a tudat, hogy tévékamerák és fényképezőgépek lesnek rá. bűapacs arca előtt egy dongó alakú mikrofon jelent meg. Kiapacs félrehajolt a mikrofon elől.
— Odaért? A nagyanyám odaért? — kérdezte Szolja Petrovna.