— Szórakoztam. — Kíváncsian lestem, hogyan reagál. — Ittunk egyet Szemjonovval, aztán megnéztünk egy hokimeccset.
Valentyina szkeptikusan mosolygott, és máris körülvett megbocsátó semmibevevésének hulláma: A szeme nem volt kifestve, tekintete ettől hideg maradt. Én pedig álltam, és gyűlölni próbáltam az asztalon nyugvó, közönyös, vékony ujjait meg a hajtincset apró füle fölött. Nehéz dolog ez. Magamat gyűlölni könnyebb.
— Elfáradtál, kedves — mondta Valentyina. — Sokat kellett sorba állni?
— Mondom, hogy Szemjonovval ittam!
Szerettem volna kihozni a sodrából, hogy elveszítse önuralmát, és felszínre törjön igazi, gonosz lelke.
— Meg vagyok döbbenve — csikorogta Raisza, — Egy jó családból való fiatalember…
— Magának semmi köze a családomhoz!
Mindjárt azt is elképzeltem, hogyan nevetgélnek ők ketten, amikor Valentyina elmeséli Raiszának, hogy apám mennyire ellenezte a házasságunkat. „Még egy kopejkát sem kerestél életedben, és most azt akarod, hogy ne csak téged etesselek, hanem a feleségedet is?” — mondta apám. És máris eszembe jutott, hogy Valentyina igenis számításba vette a lakásunkat meg az apám fizetését, jól berendezett életünket. Ügyesen játszotta a szerepét, mert amikor apám ilyen mód ellenkezett, Valentyina gyorsan visszakozott, és ravaszul úgy tett, mintha főiskolai tanulmányaimat féltené: „Tanulnod kell, nem hagyhatod ott a főiskolát a második évben, hogy dolgozni járj, tudjuk, milyen nehéz szobát bérelni.” Nem volt vesztenivalója, csak egy vaságy a leányszálláson. Az ő külsejével a miénknél jobb lakást is keríthetett volna. Voltak kérői, tudom.
Az első három-négy hónapban úgy tűnt, nincs köztünk semmi probléma. Mind a ketten dolgoztunk. Találtunk albérletet is. Én zokszó nélkül átmentem esti tagozatra. De jött Koszka, és megingatta jövőnket. Valentyina otthagyta a munkát, amikor a gyerek megszületett, és csakugyan nehéz helyzetbe kerültünk. Neki sem volt könnyű. О még bizakodott egy kicsit, hogy kibékélünk apámmal, az én érdekemben, ahogy magyarázta, mert akkor, ugye, nem kéne fizetnünk a lakásért, sem attól félni, mikor elégeli meg a főbérlő Koszka éjszakai bömböléseit, mikor rúg ki az albérletből. Én azonban hajthatatlan maradtam. Ekkor már sejtettem, mire megy ki a játék. Azt is, hogy ő lesz a vesztes. Mégis reménykedtem.
— Semmi közöm a maga családjához felelte Raisza, és az ajkába harapott.
Ez annyit jelentett, hogy ehhez a családomhoz, ami itt van, köze van.
Szokványos női szövetkezés, két hiéna összefog egy nyuszi ellen.
— Mi van Koszkával? — kérdeztem, hogy lezárjam a vitát.
— Alszik — közölte Valentyina, és ismét beharapta az ajkát, éppen úgy, mint Raisza szokta.
Valentyina befolyásolható.
Raisza felállt, összeszedte az üvegeket, könyvével a hasához szorította őket, így vonult be a szobájába. A verandát ugyan kiadta nekünk, fizettünk is érte, de ő leginkább itt szeretett ücsörögni.
Benéztem a szobába, ahol Koszka aludt. Megigazítottam a takaróját. Koszka nem hasonlít egyikünkre sem. Ezért aki nekem akar hízelegni, azt állítja, szakasztott az apja. Valentyina nénikéi ezzel szemben azt ismételgetik: Valecska! Micsoda hasonlóság! A te orrod, a te szád, a te füled!
Jó lenne, ha Valentyina beleegyezne, hogy válás után nálam maradjon a gyerek. Tudom, anyám befogadna a fiammal együtt is. Szereti a gyereket. Ő is azok közt van, akik Koszkát hasonmásomnak tartják. Szomorú, de odajutottam: Valentyinának nem is kell ez a gyerek. Ha egyszer megleli a neki valót, lesz gyereke mástól. Nekem meg már senki sem kell. Azon kaptam magam, úgy gondolok a válásra, mint eldöntött dologra.
— Átázott a cipőd? — kérdezte tökéletes átéléssel Valentyina, amint belépett mögöttem a szobába. — Nem volt időd bemenni a cipészhez?
— Elhum — mondtam, csak hogy ne kezdjek vitát. Az idegeim így is a végsőkig feszültek. Most persze megtalálja a módját, hogyan játssza meg a mártírt. Meg is találta.
— Tudod, Kolja — szólalt meg álnokul megleszek én a nélkül a köpeny nélkül is. A régi még megfelel. Neked nagyobb szükséged van cipőre.
De a tekintete, ahogy elkaptam, hideg és gúnyos volt. A kitömi készülő szavak torkomon akadtak, mint a gombóc. Köhögtem, az ajtóhoz léptem, kiszaladtam. Valentyina nem jött utánam. Világosan elképzeltem, ahogyan áll, hegyes állat ujjaira támasztva, és rejtélyesen mosolyog. Ez a köpeny: övön aluli ütés. Ezt nem kellett volna. Tizenegy óra volt, s én elhatároztam, korán lefekszem, még ha szabad szombat van is holnap, amikor tovább lustálkodhatok. Elfáradtam. Lefekhetem a verandán is; nem először történik. Mindegy. Valentyina ott van Koszkával a szobában, hogy éjszaka, ha a gyerek felébred, tisztába tegye. Be kellett volna mennem a szobába az ágyneműért. Nem akartam. Féltem, hogy rám támad. Ezért elővettem a Fémek korróziója című könyvet; élvezetes olvasmány ilyen lelkiállapotban; nekifogtam olvasni. Valentyina kisvártatva kikukkantott, és suttogva — mert Koszka álmában mozgolódott — kérdezte, nem iszom-e teát. Lepisszegtem, erre visszabújt. Értem. Kitalált valamit. Ha nem így lenne, rég itt lenne a verandán, és hízelegne, hogy megbékítsen. Szüksége van rám. Egyelőre, őszig. Legyen, aki cipeli a szatyrot, ellátja a háztartást.
Rövidesen éjfél lesz. Raisza ágya nyikorgóit, ő már lepihent, hajnalban kel, eteti a csirkéit. Már-már leragadt a szemem. Egy szót se jegyeztem meg a korrózióról. A lelkemet kezdte ki a korrózió, csak ezt tudtam. Meg még azt, hogy az ember harmincegy éves fejjel is újrakezdheti az életét. Valentyina se feküdt le. Nyilván új megaláztatásokat terveit ki számomra, ezért várja, mikor megyek be a párnáért. Hát arra várhat! A tenyeremre néztem, véres volt. Agyoncsaptam egy szúnyogot, és észre se vettem.
Verte a tetőt az eső, s a kopogásra válaszul csobogott a víz, ahogy az ereszről a hordóba ömlött. Nem volt mivel betakaróznom, még a ruhám sem száradt meg a konyhában a tűzhely fölött. Leszedjem a térítőt az asztalról? Miért ne? Tetszik majd Raiszának, ha reggel kijön a verandára, és megpillantja, mire használom ezt a vásári remekművet, négy sarkában vicsorgó Jigrispofával. A földre raktam az üres edényeket, és már a terítő sarkát fogtam, amikor meghallottam, hogy Valentyina az ajtóhoz lép; minden mozdulatát hallom, főleg így, éjszaka. Sikerült még kinyitnom a könyvet.
— Kolja — szólt halkan —, mit csinálsz?
— Dolgozom — szakítottam félbe. — Aludj!
Később nyilván elaludtam az asztal mellett, mert arra ébredtem, hogy elállt az eső. Tökéletes csend volt, csak Valentyina léptei suhogtak az ajtó mögött. „Mennyire gyűlöl engem!” — gondoltam szinte nyugodtan. Egy nagy éjjeli pille verdeste a veranda üvegét. Zajtalanul a díványhoz léptem, és egy pillanat alatt álomba merültem.
Elég korán ébredtem fel, bár Raisza már nagyra becsült csirkéivel társalkodóit éppen a veranda alatt. Nap sütött és szél fújt. A fenyőfák nyikorogtak, a veranda sarkában darázs duruzsolt. Nem is mindjárt fogtam fel, miért alszom éppen itt; úgy voltam, mint aki vasútállomáson ébred. Az első pillanatban még jókedvem volt, de hamarosan rám törtek tegnap esti gondolataim. Felkeltem a díványról, nem akartam, hogy így lássanak. Benéztem a szobába, nagy volt a csend, a család aludt. Csak Koszka álma gondtalan, Valentyina összehúzta magát, fejét a takaró alá rejtette, így aludt. Még álmában is fél a tekintetemtől.