Fogtam a törülközőt meg a fogkefét, lementem a kertbe a lavórhoz, amely a fenyő ágára van felkötve. Amíg mosakodtam, Raisza nesztelenül mögém lopódzott.
— Alusztok, galambocskáim, édesdeden aluszkáltok? Így nem lesz ám tejecske.
Ha ő nem köszön, akkor én se. De ebben a gonosz megjegyzésében van némi ráció. Két házzal odább lakott Xénia néni, nála szoktuk venni a tejet. Egy szót sem szóltam, felkaptam a verandán a kannát, indultam a kapuhoz. Ballagtam, és csodálkoztam magamon: miért vagyok ilyen nyugodt? Nem is értettem, mi lehet az oka. Csak mikor már visszafelé jöttem, ébredtem rá, miről is van szó: alighanem amíg aludtam, döntésre jutottam. Mintha álmomban oldottam volna meg a problémát, amely jó néhány napja kínzott. Még ma beszélek Valentyinával. Mindent megmondok neki. Különben talán évekig halogatnám. Vannak családok, ahol valamelyik fél éveken át halasztgatja az efféle beszélgetést. Egy évig, kettőig, ötig, aztán már késő.
Valentyina már felkelt. A konyhában csörömpölt az edényekkel, és mikor észrevette, hogy jövök fel a verandára, kikiáltott:
— Remek, eszedbe jutott a tej!
Mi sem könnyebb, mint megfejteni ezt a mondatot. Raisza tehát értesítette, hogy ha ő nem figyelmeztet, tej nélkül maradt volna a gyerek.
Úgy döntöttem, rögtön a reggeli után szóba hozom a válást, és már az első szavakat is kigondoltam. Csak attól tartottam, Valentyina majd tökéletes egykedvűséggel fogadja bejelentésemet — mert képes ám erre is —, és csak ennyit mond: „Kérlek.” Pedig azt szeretném, ha megérezné, amit én érzek, ha csak felét is. Igyekeztem fegyelmezetten viselkedni. Még reggeli után is, amikor elmesélte, hogy Koszka este már a fejét forgatta, engedelmesen mosolyogtam.
— Jóllaktál? — kérdezte kávéját kortyolgatva.
— Természetesen — válaszoltam, és a Korrózióért nyúltam. Arra céloz, hogy többet falok, mint amennyit keresek. Ráadásul bármelyik pillanatban megkérdezheti, jól töltöttem-e az éjszakát. El akartam bújni védőpajzsom, A fémek korróziója mögé. És ott eldönteni, mikor kezdjem el a beszélgetést.
— Kolja — szólalt meg Valentyina — komoly dologról szeretnék veled beszélni. De kértek, ne haragudj meg.
Elakadt a lélegzetem, kihagyott a szívem. Ezt nem gondoltam volna, hogy Valentyina megelőz. Talán megtalálta szíve új hercegét? Esetleg Raisza Pavlovna, a szolgálatkész öreg barátnő segítségével? Miért is nem kezdtem el én, rögtön reggeli után?
— Tessék — mondtam közömbös hangon, miközben a gondolátok úgy nyüzsögtek a fejemben, mint méhek a felbolygatott méhkasban.
— Megígértem Raisza Pavlovnának — folytatta Valentyina —, hogy megcsinálunk neki valamit. Sokkal tartozunk neki… Érted, ugye…
Semmit sem értettem. Összehúztam magam, mint a kutya, ha ütést vár. Mi köze ehhez Raiszának?
— Tudod, nehéz már neki hajolgatni, és ki akarja adni a kamrát. Ha ablakot vág bele, jó kis szoba lehetne.
— Hát csak adja ki — feleltem gépiesen. Ez tehát egy sablon beszélgetés, jobb, ha nem is ellenkezem, míg nem tudom, hova akar kilukadni. — Hamarosan a padlást is kiadja. Kiadná az üres kutyaólat is.
— Megkért, hogy vigyük ki a kamrából a professzor régi folyóiratait, papírjait, a két ládát és az összes kacatot. Már meg is mutatta nekem.
Mondhattam volna, hogy tanulnom kell. Még azt is mondhattam, volna, hogy egyszer egy héten jogom van pihenni. De megzavarodtam. Másféle beszélgetésre számítottam.
— Ahogy akarod — mondtam. — Hátakkor jó.
A kamra macskaszagtól bűzlött. A mennyezet alatti résen betűző napfényben úszott a por. Átkötött halmokban állt a papír, garmadával a folyóirat, sarkokban, ládákon.
Mögöttünk Raisza is megjelent, és bár senki nem kérdezte, megszólalt:
— Mindent, ami valamit ért, az Intézetnek ajándékoztam. Kijöttek az Intézetből, és én mindent odaadtam nekik, ingyen.
Megtetszett neki a szó, megismételte:
— Ingyen ám.
— Pedig szép pénzt kaphatott volna némelyik könyvért az antikváriumban — mondtam én.
Nem vette észre az iróniát, tüstént egyetértett. Mintha ő is éppen ezt sajnálná.
— Annyi könyv volt itt, és mennyi réges-régi, értékes közötte! Bámulatos, milyen könyvtára volt a professzornak!
Valentyina műanyag kötényt és kendőt vett magára, és elsőnek lépett be a kamrába. A beeső napfényben csillogott a haja. Miért is nem sikerült ez a mi dolgunk? Miért kell, hogy ezután majd más gyönyörködjék a hajában?
— Ami papír vagy folyóirat, hozzátok át a konyhába — rendelkezett Raisza.
Valentyina nem is felelt; nyilván korábban is hallotta már, hogy ez a teendő.
— Megbeszéltem az ószeressel, hogy teherautóval jön el a kidobott holmiért — közölte még Raisza.
Tehát a kétség árnya sem merült fel, hogy én a szombatomat erre a munkára áldozom. Merő formalitás volt, hogy a beleegyezésemet kérték.
Valentyina lehajolt, és a kezembe nyomta az első kupac folyóiratot. Ki vittem a kertbe, leraktam a földre. Német folyóirat volt, a Biofizikai Gyűjtemény körülbelül tíz évvel ezelőtti számai. Arra gondoltam: milyen gyorsan is hullik ki egy ember a világból. Volt, nincs; már el is felejtődött. Ezek a folyóiratok a könyvek mellett hevertek a polcán, ő pedig, ez a bizonyos Kozarin, akit soha nem láttam, még fényképen sem, a polcához lépett, levette őket, hogy tartalmuk az agyába vésődjön. Találomra kinyitottam az egyiket, és láttam, hogy a margón felkiáltójelek vannak, néhány sor pedig alá van húzva. Lám, tartós kapcsolat állt fenn Kozarin élete és ezeknek a folyóiratoknak léte között. De amint Kozarin meghalt, ez a folyóirat is meg a nagy halom jegyzet is, amit ő ennek kapcsán írogatott, elveszítette az utat az emberekhez. Mindjárt jön az ószeres, elviszi az egészet, bezúzzák, és a tiszta papirosra majd új folyóiratokat nyomnak, azok tartalma is eljut az emberhez, összeolvad vele, hogy minden bizonnyal ugyancsak elpusztuljon vele együtt. Három éve ebben a házban létezett egy zárt, öntörvényű világ, amit sok év alatt épített fel Kozarin. Mi pedig most, Valentyinával eltüntetjük ennek a világnak utolsó nyomait, hogy itt most már Raisza jellegtelen kis világa legyen csak jelen. Elhatároztam, ha legközelebb a Lenin könyvtárba megyek, okvetlenül megnézem a katalógusban, van-e valami, amit Kozarin írt, ami az ő személyes alkotása. Létezik-e mégis egy fonál, melyre — ha mi itt el is szakítjuk — más helyen, más időben rákötődik a jövő?
— Kolja — szólt ki Valentyina, és hangja visszatérített a valóságos életbe, ahol énutánam, tudom, semmilyen fonál nem fog maradni —, Kolja, hova tűntél el?
Raisza a konyhában sürgött-forgott, talán, hogy meglesse, nem tulajdonítok-e el egy kiló kacatot. Megkérdeztem, ahogy elmentem előtte:
— Mi volt Kozarin szakmáj a?
— Professzor volt — felelte egyszerűen.
— Sokfajta professzor van. Kémikusok, fizikusok, történészek.
— Hát akkor fizikus — vágta rá Raisza, de én nem hittem neki. Bizonyára tekintélyesebbnek találta a fizikus szót a többinél.
Valentyina már jó pár csomagot kiráncigált a kamrából, nekem csak át kellett cipelnem ezeket a konyhán. A szemem sarkából megfigyeltem, hogy Raisza szája mozog: a csomagokat számolja, hogy aztán bevezethesse füzetébe a számot, noha semmi jelentősége nincs. így dolgoztunk körülbelül egy óra hosszat. Egyszer ugyan eszembe jutott, hogy abbahagyom az egészet, és beszaladok Koszkához. Ő viszont olyan nagylelkűen maradt nyugalomban ezen a reggelen, mintha megérezte volna, hogy sorsdöntő pillanat közeledik, és neki is meg kell tennie a magáét: