— Ugyan. Mint egy felnőttel.
— Köszönöm szépen. Feküdjön le maga, ha akar. Hétkor! Viszontlátásra! És többet ne hívja fel a Nyináját, mert megint ide cseng ki a telefon, és akkor felébredek, pedig a kislánynak aluszkálnia kell.
Letettem a kagylót, bekapcsoltam a tévét. Megtudtam, hogy a Lunohod ma 337 métert tett meg a Holdon. No lám — gondoltam a Lunohod dolgozik, én meg henyélek. Tizenegykor elhatároztam, teszek egy utolsó kísérletet: mégiscsak felhívom Nyinát. Az eltelt óra alatt szamárságokkal foglalkoztam. De elhatároztam, ha most is a kislány veszi fel a kagylót, szó nélkül leteszem.
— Tudtam, hogy még felhív — mondta a kis Nyina. — Le ne tegye! Becsszavamra szörnyen unatkozom. Olvasnivalóm nincs! Aludni meg korán van.
— Na jó — sóhajtottam hát beszélgessünk. Miért nem alszik ilyenkor?
— De hát még csak nyolc óra van — felelte Nyina.
— Sokat késik az órája. Már tizenegy is elmúlt. Nyina elnevette magát. Szép, csengő hangon nevetett.
— Borzalmas, maga mennyire le akar rázni engem. Igaz, hogy októberben korán sötétedik, így talán azt is hiheti, hogy már éjszaka van.
— Nem viccelek. Magúknál nemcsak az óra jár rosszul, de a naptár is.
— Miért gondolja? Talán azt akarja mondani, hogy most nem is október van, hanem február?
— December — mondtam. De mintha magamnak se hinnék, az újságra pillantottam, a dívány mellett. „December 23.” — olvastam a címlapon.
Kicsit hallgattunk. Reménykedtem, hogy a lány elköszön. О azonban ezt kérdezte váratlanuclass="underline"
— Vacsorázott már?
— Nem emlékszem — feleltem őszintén.
— Szóval nem éhes?
— Nem. Nem vagyok éhes.
— Én igen.
— Nincs otthon ennivaló?
— Hát nincs. Üres a konyha. Tisztára üres. Vicces, mi?
— Nem is tudom, mit csináljak — mondtam én. — Pénzed sincs?
— Van egy kevés. De már minden zárva van. Mit vehetnék ilyen későn?
— Uhum — helyeseltem. — Minden zárva. Hát ha akarja, bekukkantok a hűtőszekrénybe, megnézem, mi van itthon.
— Magának hűtőszekrénye van?
— Van ám. Elég régi. „Széver.” Tudja, milyen.
— Nem tudom. És ha talál valamit, akkor mi van?
— Fogok egy taxit, és viszek magának. Maga meg lejön a ház elé, és átveszi.
— Messze lakik? Én a Szivcevoj közben, a 15/25-ben.
— Én viszont a Moszfilm utcában. A Lenin-hegyen, az egyetem mögött.
— Azt nem ismerem. De nem baj. Ezt jól kitalálta. Kösz. De mi van a hűtőszekrényben? Csak úgy kérdezem. Ne gondolja, hogy…
— Őszintén szólva, nem is tudom. Kiviszem a telefont a konyhába, és megnézzük együtt, jó?
Átvonultam a konyhába, mögöttem tekergeti a zsinór, mint a kígyó.
— így — szóltam a kagylóba —, most kinyitjuk a hűtőszekrényt.
— Maga ki tudja vinni a telefont? Ilyet se hallottam.
— Hát persze. Miért? A maguk telefonja hol van?
— Az előszobában. A falon. Oda van erősítve. Na, mi van a hűtőszekrényben?
— Mi is? Lássuk csak. Ebben a dobozban tojás. Nem érdekes.
— Tojás?
— Aha. Tyúktojás. De van csirke is. Csirkét vigyek? Nem. Ez a mélyhűtött francia csirke ítéletnapig se fő meg. Maga tízszer éhen halna addig, és közben a mama is rég megjön. Jobb, ha kolbászt viszek. Vagy van itt, lám, egy doboz marokkói szardínia, az a 60 kopejkás. Hozzá fél üveg majonéz. Hallod?
— Igen — mondta Nyina halkan. — Miért viccel velem így? Először még nevetni akartam, de aztán nagyon elszomorodtam.
— De miért? Tényleg ennyire éhes vagy?
— Nem. Tudhatja.
— Mit tudhatok?
— Tudja azt maga jól — szólt a lány, és elhallgatott. Majd ezt kérdezte: — Vörös kaviárja például nincs?
— Az nincs. De halfilé, az van.
— Na elég! — mondta Nyina röviden. — Beszéljünk másról. Mindent értek.
— Mit értesz?
— Maga is éhes. Beszéljen inkább arról, mit lát, ha kinéz az ablakon.
— Ha kinézek? Igen. Indigópapírgyárat, az van itt. Fél tizenkettő, éppen vége a műszaknak, jönnek a lányok kifelé. Azonkívül a „Moszfilm” stúdiót látom meg a tűzoltóparancsnokságot. És a vasutat. Indul a villanyvonat.
— Maga ezt tényleg látja?
— Hát a vasút egy kicsit messze van. Csak a kivilágított ablaksor látszik ide.
— Na. Már megint hazudik.
— Nem szabad ám így beszélni az öregebbel. Én nem hazudhatok. Legfeljebb tévedhetek. De miben tévedtem?
— Abban, hogy látja a vasutat. Azt nem lehet látni.
— Hogyhogy? Láthatatlan?
— Nagyon is látható. De az kizárt, hogy az ablakok ki legyenek világítva. Maga pedig ki se nézett az ablakon.
— Miért? Itt állok épp az ablaknál.
— És a konyhában ég a lámpa?
— Persze hogy ég. Ha nem égne, azt se láttam volna, mi van a hűtőben, mert abban meg kiégett a belső világítás.
— Na tessék, most kapom rajta harmadszor.
— Kedves Nyina, mennyiért magyaráznád meg, min kaptál rajta?
— Mert ahhoz, hogy kilásson az ablakon, előbb le kellett volna szednie az elsötétítőt. Ha viszont azt leszedi, előbb el kellett volna oltania a villanyt. Hát nem?
— Hát nem! Mi a csudának kéne elsötétíteni az ablakot? Háború van? Vagy mi?
— Jaj, ez már sok! Ekkorát azért mégse… Talán béke van?
— Jó, jó, értem. Vietnam, Közel-Kelet… De nem erről beszélek.
— Én sem erről beszélek… Maga rokkant?
— Nem, hál isten! Mindenem ép.
— Akkor felmentése van?
— Micsoda felmentésem?
— Hát miért nincs a fronton?
Ekkor fogtam gyanút. Bolonddá tett? De olyan természetesen és komolyan csinálja! Kis híján megijedtem.
— Milyen fronton kellene lennem, Nyina?
— A fronton! Ahol a többiek. Ahol a papám is. De maga különben is nagyon furcsán beszél. Lehet, hogy a csirke meg a tojás nem is hazugság?
— Semmit nem hazudtam. Nincs semmiféle front. De tényleg, nem mehetnék oda?
— Én nem viccelek — mondta Nyina, már majdnem kiabált. — Maga pedig hagyja abba! Először még érdekes volt és jópofa, de most már valahogy nem olyan jó. Bocsásson meg, de most már mintha nem is tréfálna, hanem mintha igazat mondana.
— Becsületszavamra, kislány! Igazat beszélek.
— De én már nagyon rosszul érzem magam. A tűzhely is majdnem kihűlt. Kevés a fa. Sötét is van, csak a mécses ég. Ma nincs áram. És nincs kedvem itt egyedül üldögélni. Már magamra szedtem minden meleg holmit.
Élesen, haragosan megismételte a kérdést:
— Maga miért nincs a fronton?
— Milyen fronton lennék? — Most már komolyan vettem. — Milyen front lehetne 1972-ben?
— Tréfálkozik? — Hangja megint elváltozott. Bizalmatlan lett. Mintha egy még kisebb gyereké lett volna, aki alig látszik ki a földből. Hirtelen egy rég elfelejtett kép jelent meg előttem a nagyon messzi, harminc évnél is távolabbi múltból. Tizenkét éves vagyok. Szobánkban csöpp vaskályha áll, én a díványon ülök, a lábam lógatom, gyertya ég vagy petróleumlámpa, nem is tudom, és a csirke? Valószerűtlen, mesebeli madár, olyat csak a mesékben esznek, de csirkére nem is gondolok…
— Miért hallgat? Jobb, ha beszél! — szólt Nyina.
— Hányban vagyunk, Nyina? Melyik évben?
— Negyvenkettő — felelte Nyina. Összeállt a kép. Minden képtelenség a helyére került. Nem ismeri a Rosszija mozit. A telefonszám hat jegyből áll. Az elsötétítés…