Valentyina kisepert, aztán a ládát kezdtük kirámolni. Ebbe az került, amit Raisza — amikor átfésülte a házat — feleslegesnek talált, mert nem illett bele az ő hétköznapi, háztartási világába. Volt ott lukas cipő, törött bögre, rongy, borítója nélkül maradt könyv; ám a láda fő tartalmát drótok, csavarok, csavaranyák, diódák, nyomtatott áramkörök tették ki, ráadásul pedig — ami igen különös — két, gondosan kivitelezett makett az emberi agyról, azon mindenféle irkafirka, beleszurkált gombostű.
— Furcsa hobbija lehetett a professzornak — jegyeztem meg. Raisza, aki mindenre fülelt, erre átszaladt a konyhából.
— El sem képzelitek, milyen állapotban találtam én itt mindent. Nem is lehetett lakni ebben a házban. Mindenütt üvegek, drótok, fiolák. Meg mindenféle műszerek. De azokat elvitték az Intézetbe. Egy egész gépet is!
Akkor még féltél — gondoltam Rai száról —, mert nem voltál biztos benne, mihez van jogod. Pedig hát minden rád maradt. Most már nem adnád oda ilyen simán. — így morfondíroztam magamban, de nem mondtam ki a véleményemet.
Minden lomot kihordtunk az utcára, végül a kiürült ládákat is átvonszoltuk a konyhán. Odakint a kacathegy még szomorúbb látványt nyújtott, mint bent a kamrában. Miután az utolsó zacskókat és dobozokat is kicipeltem, Valentyina vizes ruhát fogott, hogy lemossa a port, én meg a kertben maradtam, hogy eltöprengjek az élet múlandóságán. De ebből nem lett semmi: megrendelésre a gondolatok nem érkeznek. Ehelyett az jutott eszembe, közeledik a sorsdöntő pillanat, és én már majdnem elfelejtkeztem róla — mert nem akartam emlékezni rá. Az egy vagy két óra alatt, míg ezt az Augiász istállóját takarítottuk, Valentyina okosan viselkedett: egyszer sem emlékeztetett a szomorú valóságra.
Kihoztam a kacatból egy széles abroncsfélét, mely bütykeivel egy koronára emlékeztetett. Eszembe jutott: ha régebben ilyen akad a kezembe, biztosan kitalálok valami vidámságot, megkoronáztam volna például Valentyinát, mint Jamara királykisasszonyt. De már nincs érzéke az ilyesmihez. Megkoronázhatom hát magamat — a féleszűek és tökfilkók királyát!
Visszamentem a verandára, oda, ahol el kell kezdeni a beszélgetést. Ugyanazokkal a szavakkal persze, ahogy Valja is kezdte: „Komoly dologról szeretnék veled beszélni.” De már abban sem tudtam bizakodni, hogy megszólalásom sikerrel jár. Rögtön jön Valentyina!
Ettől aztán megijedtem. De támadt egy mentő ötletem: elmegyek mosakodni. Az abroncsot a díványra hajítottam. Sokáig locsoltam magam a fenyőnél. De közeledett Valentyina, törülközővel kezében, én hát visszamentem a verandára. Na — mondtam magamnak —, itt az idő. Minden, ami eddig volt, azért alakult így, mert túl sokáig voltál rongy. De most elég.
Hallottam, hogy nyikorog a lépcső Valentyina lába alatt. A kezemmel nem tudtam mit kezdeni, megfogtam hát az abroncsot. Valentyina közel jött, én egy lépést hátráltam.
— Mi van a kezedben? — kérdezte.
„És ha Raisza meghallja? — gondoltam. — Nem beszélhetünk Raisza füle hallatára.” Ez is jó ürügy volt, hogy halogassam a dolgot, de vesztemre, Raisza éppen ekkor osont el a veranda előtt, a kapu felé. Nyilván az ószerest megy sürgetni, így hát nem visszakozhattam.
— Ez micsoda? — kérdezte újra Valentyina.
— Tamara király kisasszony koronája — mondtam. — Vagy Salamon királyé, mindegy.
Ezzel a fejemre tettem az abroncsot, miközben nyelvem már formálta a gondosan összeválogatott, át- meg átismételt szavakat:
— Válj a, komoly dologról szeretnék veled beszélni…
Kimondtam ennyit, de már el is hallgattam. Azt sem hallottam, mit felelt Válj a. Nem hallottam, mert én — megszűntem. Egy pillanatig tartott maga az eltűnés furcsa érzése. Érzéseim, gondolataim megmaradtak, de semmi közöm nem volt már hozzájuk. Ami velem történt, nem tudom leírni. Bizonyos, hogy egyetlen ember sem élt még át hasonlót. Kivéve, természetesen, Kozarint.
Szokatlan élményeimet később már rendezni is tudtam. Az emberi ágyban több milliárd idegdúc van, és mindegyiknek megvan a dolga. Van persze olyan is, rengeteg, amely semmit sem végez, hanem a pillanatot várja, amikor az agy új feladat elé kerül; olyan feladat elé, amit a normálisan dolgozó dúcok nem tudnak ellátni. Ilyenkor úgy működnek ezek a dúcok, mint a detektívek: keresik a megoldást. Kiválasztanak és elvetnek egy sereg alternatívát, változatok közt kutatnak, míg meg nem találják az egyetlen lehetséges megoldást, amiről aztán értesíthetik a többi agysejtet. Ha nem így lenne, honnan tudhatta volna meg az én agyam már a pánik első pillanata után, hogy mi történik velem?
Megláttam, meghallottam, megtudtam — ahogy tetszik —, hogy mi zajlik Valentyina fejében. Ha azt képzelik, olvastam a gondolataiban, tévednek. Nem olvastam a gondolataiban. Egyszerűen Valja belsejébe kerültem át, és átéltem azt, ami most következik…
Féltem, mert Nyikolaj, ki tegnap este óta nem leli helyét, idegességében valami szörnyű elhatározásra jutott, valami helyrehozhatatlanra szánta el magát. Erre vall az is, amit mondott, meg ahogy a keze remegett, miközben fejére tette ezt az abroncsot… Azt fogja mondani, azt kell mondania, hogy nem tud így élni tovább, hogy elhagy. És persze igaza is van, mert már régen világos, hogy boldogtalan. Mert olyan, mint egy gyerek, nem tud a jövővel számolni. Már akkor sem tudott, pontosabban: nem is akart, amikor az a beszélgetés volt az apjával, amikor kiderült, hogy a szülei nem helyeslik a házasságot. Akkor kellett volna elhagynom őt, és elmenni messzire, valamelyik nagy építkezésre; ha így tettem volna, nem keveredik Kolja ilyen szörnyű nehézségekbe. Mennyit szenvedett hónapok óta! És még tanult is. Lefogyott, tönkrement. Honnan vettem a bátorságot, hogy annak az embernek a vállára tegyem ezt a súlyos terhet — magamat és Koszkát akit szeretek… Jaj, legalább egy kicsit várna még, elhelyezhetnénk Koszkát ötnapos bölcsődében, s akkor én is elmehetnék dolgozni. Késő! Késő, mert Kolja szerelme elmúlt. Nem is most múlt el, hanem még tavasszal vagy a télen. Itt a keze, nincs rajta semmi különös, nem is valami erős kéz, mégis el tudnám nézni órákig, kiismerni minden ráncot a tenyérében, és reménykedni, hogy belehajthatom a fejemet. De nem lehet, mert bűnös vagyok vele szemben, mert nem volt erőm még akkor, időben nemet mondani. Akkor, mikor az élet csodákból, kisebb-nagyobb csodákból állt. Csoda volt moziba menni vele és tudni, hogy cukrot vesz a büfében, és egyenként adja oda, és minden cukornál rajta felejti a kezét a tenyeremen. Csoda volt, mikor Kolja jegyet vett egy francia énekes koncertjére, és neki, Váljanak át kellett szaladnia a leányszálláson a szomszéd szobába, Szvetkához, hogy adja kölcsön, komoly ellenszolgáltatás fejében a fekete ruháját. Csoda volt a fodrásznál várakozni, óráját nézve, és tudni, hogy nincs idő, de az sem baj, mert Kolja nem szól érte. És volt annál még nagyobb és legnagyobb csoda is, de arról senkinek sem beszélhetett a leányszálláson, mert ha beszélsz róla, megszűnik csoda lenni… De hát miért is nem tudta idejében megszabadítani Kolját önmagától? Mert Kolja büszke, és úgysem vonta volna vissza a szavát. De mégis, hát ő a nő, és a nők érettebbek a férfiaknál, ha mind a ketten húszévesek. Kolja szülei nem szerették meg őt, Válj át. Másképp lett volna ugye, ha ő is moszkvai, ha ő is diáklány. Persze neki is lehetnének kívánságai… Nevetnie kell, ha visszaemlékszik, mennyire igyekezett, hogy elnyerje Kolja apjának tetszését; még az ablakát is megpucolta, pedig senki sem kérte meg rá… De akármit tett, azzal is csak alkalmatlankodott, azzal is csak idegesítette őket. És hiába látta be, nem volt mit tenni… Aztán Kolja érzései úgy kiszáradtak, mint a patak, ha nincs eső. Nem maradt egyéb, csak a kötelességérzés. Mert becsületes… Mindig Koszka mellett fog állni, mert jó… Mennyire elfáradt ezen a nyáron! Ő, Válj a nemcsak fizikailag fáradt el, az nem is fontos, abban fáradt el, hogy tartania kell magát, és nem törhet ki, nem követelheti a szerelmet, ami nincs… Mennyire megbántódott Kolja tegnap is, mikor ő, Válj a azt mondta, hogy a cipőt kell megvenni, a köpeny pedig várhat… Pedig tényleg nem kell új köpeny, megfelel még a régi. Koljának viszont szépen kell öltözködnie, hiszen ő az, aki vendégségbe jár, a barátaihoz meg a szüleihez. Senkinek nem kell tudni, hogy szűkösen élünk, hogy a lakbér mindent elvitt, mert két hónapot előre ki kellett fizetni. Még jó, hogy sikerült megbeszélni az öregasszonnyal, hogy Kolja meg se tudja pontosan, mennyit fizetnek, és a hiányzó száz rubelt úgy szedte össze, hogy eladta a csizmáját és a zöld kardigánját. Nem érdekes. Úgysem akar senkinek tetszeni. És félő, hogy Kolja azt hiszi, ő, Valja haragszik rá, mert keveset keres. Mert Kolja büszke. De hát mennyit keressen, ha egyszer még nem is végzett? De hamarosan ő, Valja is dolgozni fog, Kolja pedig befejezi a főiskolát… de ez már mind mellékes, mert már késő ezeken töprengeni. Kolja sokat dolgozik és tanul, szó sincs róla, hogy valakivel együtt inna, már a barátai is majd mindnyájan lekoptak, és tegnap is éjfélig tanult. Neki pedig úgy fájt a foga, majd meghalt, de az aszpirin kint maradt a verandán, és ő nem mert kimenni, nehogy megzavarja Kolját. Ideges volt, fáradt volt, mégis tűrte a fájdalmat. Azelőtt ilyen nem történhetett volna, hanem egyszerűen kiment volna, és beveszi a gyógyszert, de most már jó idő óta úgy él, mintha szakadék szélén állna, reszkető lábakkal, a szakadék mélyén várja a folyó. Fájt a foga, és lábujjhegyen mászkált a szobában, nézte Koszkát, a csöpp Kolját, és azt szerette volna, ha Kolja bejön, és vállára teszi a kezét, de tudta, hogy nem fog bejönni. Megpróbált kötni. Gyűlöli ezt a kötést, de valahogy neki is kell pénzt keresni, hogy Koljának segítsen. Raisza rendelte meg ezt a kötött ruhát valami ismerőse számára, és amilyen kapzsi, ha húsz rubelt fizetnek a kötésért, ötöt biztosan megtart magának. De Raiszával legalább minden egyszerű. Rossz ember, de ha jó lenne, nem lehetne ilyen dolgokban megegyezni vele. Nyíltan lehet vele alkudni. Mikor szóba került, hogy rámolják ki a kamrát, bizony neki, Váljanak is eszébe jutott, hogy ingyen nem csinálják — így hát megegyeztek, hogy valamennyit kapnak érte a kertben termő eperből, egyéb gyümölcsből. Persze Koszkáé lesz. Nagyon kínos volt Kolját erre a munkára megkérni. Reggel, mikor Kolja még aludt, ő megcsókolta az arcát, erre még álmában is megrándult a szeme — már a teste is elleneszegül, már az is az ő ellenségévé válik. Igyekezett, hogy ne is gondoljon minderre, és egészen az utolsó pillanatig — míg Kolja szóba nem hozta most a komoly beszélgetést — azt hitte, őszig kihúzzák valahogy, mintha az ősz lenne a megmentő part, ameddig el kell úszniuk. De tudta, hogy becsapja önmagát. Hiába rakod össze a cserépdarabokat, abból már nem lesz csésze. Mégis, amikor Kolja a kamrában pakolt, mintha felengedett volna iránta egy kicsit, és neki ettől máris oly jókedve lett, szinte énekelt. Lám, újra becsapta önmagát. És ha fogná Koszkát, és elutazna vele, és aztán küldene egy levelet: „Kedvesem, mindig szeretni foglak, de nem akarok többé a terhedre lenni”? Hiszen megállna ő a maga lábán. De már késő. Most már Kolja fogja őt elkergetni. És igaza is lesz. Szegény Koljám, te makacs kisfiú… De mi van vele?