Mindez csak egy pillanatig tartott, de két-három másodpercre elhagyott minden erőm. Válj a észrevette, hogy reszketek, és elveszítem az eszméletemet, odaugrott, én meg összerogytam. Az abroncs a díványra esett.
Tüstént magamhoz tértem. Közelről láttam Valentyina szemét. Nagyon megijedt, szólni sem tudott. Remegett az ajka. Ez afféle irodalmi szólam, eddig én annak véltem, mert sosem láttam, hogy valakinek igazán remegne az ajka. Szédültem, de fel tudtam ülni a padlón, aztán fel is álltam, Válj a kezére támaszkodva. Keskeny a keze, de erős. Ahogy ujjait fogtam, éreztem, milyen érdes a bőre a sok mosástól.
— Semmi baj — mondtam. — Már elmúlt. Becsületszavamra… — Kimerültél, ülj le, kérlek.
Olyan aggodalom tört ki rajta, hogy nem tudott uralkodni magán, bármelyik pillanatban sírva fakadhat, vagy magához szorít. És bár már nem éltem át a gondolatait — soha többé nem teszem az abroncsot a fejemre (holnap elviszem az Intézetbe!) —, megrémültem, hogy sími kezd, hogy összeroppan. Az elkövetkezendő ötven évre, íme, van egy határozott feladatom: egyszer sem szabad hagynom, hogy ez a szamár kislány sírva fakadjon. Sírjanak mások, de ne ő! És ekkor gonosz ötletem támadt, ami csak olyankor fordul velem elő, hajói érzem magam, ha igazán feldobott vagyok. Nem is engedtem el a kezét, így kezdtem eclass="underline"
— Mondom, komoly szavam van hozzád.
Az ujjai, amelyek érdes párnácskák módjára simultak a tenyerembe, hirtelen elgyengültek, mintha elszállt volna belőlük az élet.
— Igen — szólalt meg gyermeki hangon.
— Csütörtökön jön ki a nénikéd?
Igy néztem Valentyinát, mintha csak tegnap ismertem volna meg. Nem merte rám emelni tekintetét.
— Azt ígérte.
— Beszéljük rá, maradjon itt éjszakára is. Én meg veszek jegyet valami koncertre vagy moziba. Olyan régen nem voltunk együtt sehol.
— Inkább moziba — mondta, de még fel sem fogta igazán, mit mondtam.
Aztán odaugrott hozzám, az ingem ujjába kapaszkodott, a mellembe fúrta az orrát, mintha el akarna rejtőzni bennem, és három patakban kezdtek folyni a könnyei.
Simogattam a vállát, a haját, és ezt motyogtam: — Hát mi van veled, hagyd abba… mindjárt jön Raisza. Ne butáskodj…
Márkus István fordítása
NEHÉZ GYEREK
1
Eszembe jutott egy beszélgetés. Semmi különös; ilyet százával hall az ember. De ha idegen hallaná ezt a szöveget, ki sem tudná találni, miről van szó.
Nagyanyám a szomszéd szobában ült, és szidta az életet. Barátnőjének szidta, Elzának. Általában türelmesen viszonyulok az efféle beszélgetésekhez: nagymamának jót tesz, ha kipanaszkodj a magát. Nem is figyeltem oda tulajdonképpen, de mert unalmas dolgokkal foglalkoztam, csak-csak elért a fülemhez néhány mondat. Tudniillik azzal voltam elfoglalva, hogy térden csúszva, kezemben ragasztótubussal, fogaim közt kiskéssel léghajóbélést ragasztgattam. A műkedvelő léghajós és az igazi, vérbeli léghajós között az a különbség, hogy a műkedvelő a szakadt bélést elhajítja, mondván, hogy olcsó holmi, kár vele vesződni; a profi ezzel szemben addig bütyköl saját becses kezével, míg így-úgy átpofozza a léghajót annyira, hogy saját szülőatyja — a konstruktőr — sem ismer rá. A léghajó sebessége, mozgékonysága tudniillik az efféle megfoghatatlan apróságokon múlik. Ilyenek vagyunk mi, vérbeliek. Egyszer edzőtáborban voltam, mellettünk kerékpárosok — a gépkorszak hajnalának megkésett hősei — treníroztak; érdemes volt megfigyelni, hogyan gyúrták-fúrták, pofozták ki masinájukat.
Ekkor ért el hozzám a nagymama hangja.
— Néha szörnyen elkeserít. Tegnap például mit csinált? Felugrott a teleekrán rámájára, és olyan dühösen marcangolta, már attól féltem, beleszakad a körme is.