— Szörnyű! — közölte a barátnő.
Nagymamámmal folyton-folyvást történik valami, Elza néni pedig folyton— folyvást együttérez vele.
Megint csevegtek egy kicsit, nem tudom, miről, de aztán ismét áthallatszott a szobámba a nagymama hangja.
— Már azt hittem, ítéletnapig sem tudjuk kiráncigálni a tűzhely mögül. Ott húzta meg magát a kis csirkefogó! De volt ám esze: éjjel mászott be oda, amikor mindenki aludt.
— Biztosan felizgattad magad, szegénykém!
— Nem ez a fontos, szívem. Hanem, hogy képzeld: felkelünk reggel, nyugodt lélekkel — ő meg nincs. Sehol! Oleg már egészen odavolt — majd megőrült. Kimegyek a konyhába, beprogramozom a tűzhelyet, és még jó, hogy Katyerinának eszébe jut: hátha ott van valahol. Az utolsó pillanatban! Belesett a résbe. Tiszta szerencse, hogy még nem nyomtam meg a gombot. A műszerész meg is mondta aztán, hogy a tűzhely alatt 200 fokra is felmegy a hőmérséklet!
— És kimászott?
— Ugyan már! Beszorult. Ott hevert és sziszegett. Szét kellett szedni az egész tűzhelyet miatta. A műszerész azt mondta…
— De hát néha azért észnél van?! — vetette közbe Elza néni.
— Nincs az észnél soha — szögezte le nagymama. — Az a legszömyűbb, hogy ki sem tudja számítani az ember, holnap kibújik-e, ha ma bebújt.
— A szemétkürtőbe is bemászik? — állt elő Elza néni újabb feltevéssel.
— Be hát. Volt ilyen. Katyerinka kapta el akkor is a hátsó mancsainál, úgy húzta ki. Vigyázni kell rá, mindig be kell zárni valahová, ezek miatt. Fél év alatt, mióta itt van, én legalább tíz esztendőt öregedtem.
Nagymamán utolsó mondata távol állt az igazságtól. Remek színben volt. A szakadatlan küzdelem, amit Kerrel vívott, megfűszerezte életét. Mártír szerepe valósággal megfiatalította.
Ahogy a beszélgetést hallgattam — miközben késsel a számban a léghajóbélésen csúszkáltam —, elképzeltem: semmit sem tudok az egészről. Mondjuk, idegen vagyok, Kert sosem láttam. Minek képzelném? Macskának? Kutyakölyöknek? Bárminek, csak ördögfiókának nem, mely egy ódon metszetről lép elénk…
Én nem voltam otthon, amikor apám meghozta Kert. Későn jöttem meg az edzésről, így én voltam az utolsó a családban, aki megismerkedett vele.
Az asztalon üldögélt, és nekem olybá tűnt, hogy nem egyéb7 ez, mint egy kiéhezett, agyonfázott majmocska, akiből hiányzik a majmok pajkos elevensége. Szürkés rongyba burkolózott, amitől semmiképpen nem akart megválni; világosszürke szeme gyanakvó rosszindulattal villogott. Amikor meglátott, rám vicsorította a fogát. Apám meg akarta simogatni, de Kér ellökte magától hosszú, vékony csontú kezével. Aztán esetlenül leugrott az asztalról, és a sarokba bicegett.
— íme, Katyerinka, családunk új tagja — mutatta be a nagymama szomorúan. Pedig egyébként minden élőlényt szeretett. Kér azonban, úgy látszik, csalódást okozott neki. Bevallom, nekem is.
Előző nap még lelkesen vártuk a megható és örömteli találkozást a szerencsétlen árvával, készen arra, hogy ápoljuk, becézgessük, és türelmesen neveljük. Most pedig itt ül a kis árva a sarokban, ránk sziszeg, és szürke rongyai alól csak fejletlen, hártyás szárnya látszik ki.
Míg meg nem láttam Kert, csupán annyit tudtam róla, mint bolygónk bármelyik más lakója. Egy másik naprendszerben találták meg őt ötödmagával, éspedig egy mentő űrcsónakban, mely az ottani Nap második bolygója körül keringett; a rendszer számát persze elfelejtettem. A bolygón laktak ezek a lények, vagy legalábbis volt ott valamilyen bázisuk, ami azonban ismeretlen okból elpusztult. Űrhajójuk nem tudott startolni, ezt a néhány gyereket azonban még elhelyezhették egy mentő űrcsónakban, és kilendíthetlek orbitális pályára. Talán arra számítottak, valahonnan segítség érkezik. De segítség nem jött, viszont az űrcsónak hívójelét a Vega nevű földi kutató űrhajó felfogta. A kicsinyek már alig éltek, amikor rájuk találtak, így hozták el őket a Földre. Hova is vihették volna őket, ha már nem volt otthonuk?
A Vega persze megfelelő üzenetet hagyott hátra az orbitális pályán, hogy ha megérkezne a segítség, kiderüljön, hová vitték a csöppségeket. Itt a Földön először valami speciális kórházban akarták elhelyezni őket, de később úgy döntöttek, hogy mivel a kicsiknek szoros gondoskodásra és szülői szeretetre van szükségük, kiadják őket családokhoz. Apám is elvállalt egyet. Én meg arra gondoltam, barátnőim megpukkadnak az irigységtől. Családunk egyébként majdhogynem ideális környezet ilyen célokra, atyám ugyanis biológus, pontosabban űrbiológus, anyám orvos, ami pedig a nagymamát illeti, ő az iskoláskor előtti pedagógia jó hírű elméleti specialistája.
Hát elkezdtük az együttélést, ha ugyan jogos ez esetben „együtt”-ről beszélni. Nem akarom megsérteni Kert, de az igazság az, hogy éppoly kevéssé lehetett vele kommunikálni, mint valami vadállattal. Például, mintha az ember egy hermelint tartana otthon, ami egy mozgékony, erős és szép állat. Gondoskodna róla bőséges hústáplálékkal, kényelmes fekhellyel, abban a reményben, hogy ha ma nem, de előbb-utóbb, egy hét vagy egy hónap múlva meghálálja. De az bizony ma is, holnap is, holnapután is kérlelhetetlenül beleharap a feléje nyúló kézbe, összelopkodja, amihez csak hozzáfér, fészkében rothadt húst tartalékol, és csak azt lesi, hogyan szökhet el a kényelmes otthonból, hogy visszatérhessen erdei éhezéséhez, létbizonytalanságához. Konokul abban a hitben él, hogy mindenki ellensége, és csak azért hozták ide, hogy megegyék. Kér pontosan így viselkedett. Semmit nem volt hajlandó érteni. Pedig nem igaz, hogy ne értett volna. Beletáplálták ugyanis a mi orosz nyelvünket, belénk pedig az ő nyelvét, így, ha akartunk volna beszélgetni, tudtunk volna. Hogyisne, még mit nem!
Emlékszem, két héttel megérkezése után, amikor cafatokra szaggatott egy számomra fontos levelet, és aztán be is falta, mérgemben ezt mondtam neki:
— Barátocskám, arra akarsz rávenni talán, hogy megverjelek? Nem fog sikerülni. Én nem bántom a kisebbet.
Úgy tett, mintha egy kukkot se értene, ezzel szemben felugrott, és megharapta az ujjamat, amivel figyelmeztetni akartam. Én pedig sokáig dagadt, fájós ujjal voltam kénytelen mászkálni, és be sem vallottam az iskolában meg az edzésen, hogy ezt is elbűvölő árvánknak köszönhetem. Elszántan hazudoztam egy hozzánk tévedt borzról, és szép legendákat találtam ki Kerocska hálás és megértő természetéről.
A nagymamát egyszerűen semmibe vette, fittyet hányt pedagógiai elméleteinek. A mamát mintha meg se látta volna. Egyedül a papától tartott, ami erősen bosszantotta apámat.
Apa megállapította, hogy fizikai és értelmi fejlettségét illetően új öcsikénk egy tízéves gyerekkel áll egy szinten. De gyorsabban fejlődik, mint mi. Amikor találkoztunk, én tizenhárom éves voltam, ő látszólag körülbelül tíz. Mire tizenhét éves leszek, feltehetően utolér. Ha a fiziológusok nem tévednek.
Annyi bizonyos, hogy nem buta. Bizonyíték a megfigyelési napló. Ez egy bonyolult ügy. Kert ugyanis meg a többieket is rendszeres megfigyelés alá vették. Rejtett kamerák rögzítették életét. Ezenkívül azt is elhatároztuk, hogy egy vastag könyvbe — nem tudni, honnan bányászta elő nagymamamindent bejegyzőnk, ami érdekes. Kér nem tudott olvasni; erre még nem tanították meg. Mégis rájött valahogy, hogy a vastag könyvvel való rendszeres foglalkozásunk összefügg ővele. Lehet, hogy felfedezte a kapcsolatot saját cselekedetei és a következmények között — hiszen a gyerekek jó megfigyelők. Amint elkövetett valamit, fogtuk a naplót — vagy a nagymama vagy én, ritkábban apa és beleirkáltunk. Egyszer csak eltűnt a könyv. Először nem is gondoltunk arra, hogy ez is az ő műve. Jól eltüntette a nyomokat. Ugyanúgy harapott, mint addig; ugyanúgy utasította el a nagymama lepényeit és nevelési utasításait. Szemében ugyanaz az üresség és harag honolt. Haragudott ránk. Haragudott az egész emberi világra, hiába volt az meleg és jóindulatú vele.