— És hogyan fogadták? — érdeklődött nagymama.
— Kik?
— Hát a többiek.
— Hogyan? — Apám megvonta a vállát. — Nyugodtan. Közömbösen fogadták. Ne próbáld a mi érzéseinket beléjük képzelni, nagymama. Megnézték, aztán a saját dolgaikkal foglalkoztak…
Még azon az éjszakán rendkívüli esemény történt. A hat kicsi közül hárman megszöktek új otthonukból, ezzel is tanúbizonyságát adva kitűnő felfogóképességüknek. Bennünket is értesítettek, arra számítva, hogy Kér talán hazajön. De nem. Az űrrepülőtéren kapták el őket. Ennyi eszük volt — szinte felfoghatatlan. És gyerek létükre hatvan kilométert tettek meg egyetlen éjjel.
Visszavitték őket a telepre, megint elmagyarázták nekik, hogy sajnos senki sem tudja, merre van az igazi otthonuk. Ok azonban most sem vették tudomásul ezeket a szavakat. Mintha nem is hallották volna.
Néhány nap telt el, újabb esemény nélkül. Nem mintha megfeledkeztünk volna Kerről. Pusztító tevékenységének ezer nyoma is emlékeztetett rá a házban. A negyedik nap reggelén valamiért felmentem a szobába, ahol azelőtt lakott; ezt a helyiséget most apám műhellyé akarta átalakítani. Kér ott aludt békésen a gyalupadon, feje alatt kincseivel teli zsákja.
— Ohó — mondtam. Nagyon megörültem neki. Kinyitotta a szemét, és az öklét mutogatta, hogy fogjam be a számat!
— Szó se lehet róla — mondtam én. — Hiszen te visszaeső vagy! Mindenki azon töri magát, hogy neked jobb legyen, te pedig a jóért rosszal fizetsz.
Kér borzasztóan kétségbe esett, arcát a zsákba temette, én azonban folytattam:
— Most vissza kell téged küldeni a telepre, ahol a társaid, vannak, mert az emberek már izgulnak miattad…
Nem is tudom, mi késztetett arra, hogy így beszéljek. Talán az, hogy amikor megtudta, hogy elmegy tőlünk, túlságosan gyorsan rámolta össze a holmiját, és nagyon is hamar akart itthagyni bennünket?
Ekkor Kér kiugrott a nyitott ablakon, és mire én észbe kaptam, késő volt. Utánaugrottam, de nyoma veszett.
A zajra nagymama is felébredt, egyébként is rossz előérzetek nyugtalanították. Anyám is kiszaladt, mert őt már felhívták a telepről, és megmondták neki, hogy Kér újra megszökött, ezúttal egy társával együtt, aki szintén errefelé lakott.
Mindnyájan Kert hajkurásztuk, minden zugot felhajtottunk, ahová bújni szokott, de sehol sem találtuk. Apám fedezte fel végül. Kér észrevétlenül visszaosont a szobájába, és ott máris tönkretette a gyalupadot, ahol nehezére esett az alvás, így jelezte nekünk, hogy kéri vissza az ágyát.
Hosszú tárgyalások után megengedték, hogy magunknál tartsuk Kert, ha ő is így akarja. Hamarosan a többiek is visszatértek előző otthonukba. A telepen csak ketten maradtak. Nagymama szerint ez a kettő nem kapott annyi gondoskodást az új családban, mint amennyit mi — azaz hát elsősorban ő — nyújtottunk neki. Nagymama hiú volt, mint általában a nagymamák, különösen, ha unokáikról van szó.
Most persze azt hiszik, ilyen viszontagságok után Kér lehiggadt, szófogadó lett, elkezdett tanulni, és tiszteletet nyilvánított az idősebbek iránt. Szó sincs róla! Minden maradt a régiben. Egy kicsi változás mégis volt. Nagymama tudniillik büntetésből azt is kilátásba helyezte időnként, hogy visszaviszik a telepre — amit valamiért „menhelynek” titulált —; ez a fenyegetés használt. Meg aztán Kér idősebb is lett, benőtt a feje lágya. Észrevettem, hogy lopkodja a videolemezeimet, és éjszaka saját tanulógépén lejátssza őket. Nem tudom, mit értett belőlük, mit nem, de bizonyára érdekesnek találta a látványt.
Valahogy, tehát családtaggá vált, és már képtelenségnek tűnt a gondolat, hogy bárhová is elutazna tőlünk; mégsem éreztem rokonomnak. Talán nem tudta megbocsátani gyerekes bosszúmat, amit akkor éreztettem véle, mikor visszajött a telepről. A család más tagjaival, lehet mondani, lojálisán viselkedik. Nekem azonban ő az egyes számú ellenségem. Megesett, hogy vendégek jöttek hozzám, ő pedig betört a szobámba, és körmönfont módon idétlenkedett, csak azért, hogy kihozzon a sodromból. Igaz, nem sikerült neki. És ha a vendégeim nem ijedtek meg tőle, hanem nevettek rajta, megszégyenülten vonult vissza a szobájába.
És még valami: ebben az évben Kér megtanult repülni. Eleinte tele volt dudorokkal, mert lepotyogott a fáról, a háztetőről. De aztán belejött. Magasra ugyan nem merészkedik, és elég lassan röpköd. Szárnyai, megnőttek, és kezdetleges repülőgépszámyra emlékeztetnek. De nagyon vékonyak. A hátából nőnek ki, mint az őshüllők hártyaszámyai. Olykor megengedi, hogy a nagymama vakargassa a szárnyát; ilyenkor szétteríti, s ez elég fantasztikus látvány. Képzeljék el az én intelligens nagymamámat, amint karosszékében üldögél, félig elborítja a szürke, vékony szárny, előtte pedig egy ördögféle kuporog, és hunyorog a gyönyörűségtől. Kér zavarba jön, ha bárki megpillantja ebben az elengedett pózban. Sziszeg, és úgy tesz, mintha csak könyvért vagy lemezért jött volna ide; nagymama pedig zsörtölődik, hogy nem hagyják bizalmasan csevegni Kerrel. Ámbár, biztos vagyok benne, semmiről sem beszélgetnek. Csak hallgatnak, és annak örülnek, hogy együtt lehetnek.
Igazi otthonuk felkutatásának az ügye sehogy sem halad előre. Érthető. Mégis szomorú tudomásul venni, hogy ezeknek a lényeknek egész életüket itt kell eltölteni.
Én már három hónapja edzőtáborban vagyok Moszkvában. Elég jó léghajósnak tartom magamat. Maga a szó, „léghajós”: elég furcsa szó — mindig olyan érzésem van, hogy valami kövér, rózsaszínű dolgot jelent. Én pedig, mint ismeretes, nem vagyok sem kövér, sem rózsaszínű. Ha Kér jobban megtanul repülni, egyszer magammal viszem. Hadd lássa, hogy az 6 ellensége is tud valamit.
3
Az ember az életben semmit sem lát előre. Lám, most, hogy megtaláltam újabb három év múltán ezt a régi, kétszeres feljegyzésemet, már nem azon tűnődöm, énmagam megváltoztam-e, hanem hogy a dolgok változtak meg, lényegileg. Átolvastam az egészet, nem is akartam folytatni — kamaszkori grafomániám a múlté —, de a magam számára is váratlanul elkezdtem újra írni, elkapott a távoli meg a nagyon is közeli múlt igézete.
Eltelt tehát egy kis idő. Néhány hónap. Persze, ha minden rendben halad, nincs is miről írni. De nagymama beteg lett és meghalt. És mindez szinte észrevétlenül történt. A nagymama örök volt; betegeskedése is természetes dolognak számított. Gyakran gyengélkedett, rossz volt a szíve, de operáltatni nem hagyta magát, az volt a szilárd meggyőződése, hogy a mesterséges szívbillentyű természetellenes. Nagymama úgy halt meg, hogy senki sem volt otthon. Kér aznap egy honfitársához repült, aki úgy száz kilométerre lakik tőlünk, egy magányos professzomőnél. Nem saját szárnyain, hanem repülőgépen utazott, mert nem szereti a kíváncsi tekinteteket, nem állja a kérdezősködést. Ekkor persze már nem harapott, nem sziszegett, ha ismeretlen emberrel találkozott, de igyekezett elmenni mellette vagy elrepülni, egyszóval kerülte a találkozást. Én éppen versenyen voltam; apám, anyám dolgozott. Kér ért elsőnek haza, ő találta meg a halottat. Az persze nem jutott eszébe, hogy mentőt hívjon. Bár ez sem segített volna: nagymama két órával korábban meghalt. Kér ki akarta cipelni a házból és berakni a repülőbe… Ekkor ért haza apám.
Én aztán néhány hétig nagymama halálának hatása alatt álltam. Minden kiesett a kezemből. Hogyan lehetséges? Hiszen itt vannak a holmijai, itt a könyve, amit még végig sem olvasott, a szekrényben a ruha, amit oly pompásra varrt magának hetvenedik születésnapjára, de ami egyszer sem volt rajta azóta. Micsoda igazságtalanság, hogy a tárgyak túlélik az embert. Még az is eszembe jutott, mi lehetett az értelme a régi szkíta szokásnak, hogy mindent elégettek, ami az ember után megmaradt, semmi se emlékeztesse rá a hozzátartozókat. Ismerték a felejtés becsét. Lehet, hogy nem is a szkíták voltak, az is lehet, hogy nem volt igazuk… Nem leltem a helyemet. Nem jártam be az Idő-intézetbe, ahol gyakorlataim voltak; nem mentem el az edzésekre, pedig első helyre tartottak esélyesnek. Mindnyájunknak rossz volt, de úgy tűnt, Kernek a legrosszabb.