Vagy nem találkozott még halállal a maga világában, vagy elfelejtette már, hiszen kicsi volt akkor. A legfurcsább, hogy mindnyájunkat meggyűlölt e halál miatt. Senkivel nem akart érintkezni. Bezárkózott a szobájába, ki sem mozdult. Csak egyszer, amikor lement a földszintre, a könyvtárba, széket tolt a szekrényhez, és levette a régi meséskönyveket, amik egykor az enyémek voltak, aztán nagymama olvasta fel őket Kernek, még az első esztendőben. Én akkor azt hittem, nem is figyel rájuk, sőt kinevettem nagymamát: „Hiszen náluk nem járnak az utcán krokodilok, és azt se tudja, mi az a szórakozottság.” „Ugye megértetted? — fordult hozzá nagymama, és máris folytatta a felolvasást: — Milyen szórakozott az Uszoda utcai professzor…” Kér meg ült a sarokban, és mintha csak a mennyezetet bámulta volna. Most meg összeszedte ezeket a könyveket, bevitte a szobájába, és az ágyához rakta. Mást nem vitt el. A temetésre nem jött el, talán nem is tudta, mi az, vagy egyszerűen nem akart eljönni. A sírhoz sem jött ki soha.
Termete ekkorra zömök, széles lett, akár egy gömb, lába rövid és görbe, ruhát nem hordott, a legnagyobb fagyban sem, szerintem nem is reagált a szervezete a hőmérséklet változására. Csak tavaly vett föl egy hátul gombolódó inget. Amikor nagymama meghalt, kidobta ezt az inget, akkor megértettem, hogy ezt is csak az ő kedvéért hordta. Ám lehet, hogy csak én képzeltem így, mert akkor ez esett jól. És nagyon elesetté vált, olyanná, mint akit becsaptak. Elkezdte a mamát figyelni, gondolom azért, mert hasonlónak találta a nagymamához, és félt, hogy őt is elveszíti. Mamával mi sosem beszéltünk erről, de ő biztosan értette a dolgot, mert a Kerrel való beszélgetéseinek hangvétele (miféle beszélgetések? — a mama beszél, ő pedig, mint mindig, hallgat) valahogy cinkossá vált, mintha ők tudnának valamit, amit nekünk, be nem avatottaknak nem szabad megtudnunk.
Velem Kér nem érintkezett.
A nagymama halála óta három hónap telt el, és életünk visszazökkent a régi kerékvágásba. Kér egyre gyakrabban látogatta a honfitársát, az is eljött hozzá. Olyankor elmentek hazulról, messze az erdőbe, valamiről elmélyülten tárgyaltak, mi pedig igen sajnáltuk őket. Néha Kér eljött velem az edzésekre. Tetszett neki, ahogy a léghajóink kergetőztek. Leginkább a repülőben maradt, és az ablakból figyelt, mindig magamon éreztem a tekintetét. Egyszer valamiért félteni kezdett engem, és beindította a gépet, odaszállt a közelembe. Meg is kaptam a magamét ezért; azt mondták, a repülőgép megsérthette volna a léggömböt. Bár ez csak amolyan feltételezés. Az edző jól megmosta a fejemet. Persze, tudta ő is, hogy én semmiről sem tehetek, de azért járt el így, hogy megfegyelmezze Kert. Kér viszont elrepült, fütyült arra, hogy nekem is szükségem lett volna a gépre hazafelé. Egy hónapig nem is mutatkozott a gyakorlótéren, aztán megint kijött velem.
Júliusban a Krímben versenyeztünk. Ott a vitorlázópályán felszálló áramlatok uralkodnak. Kerrel együtt illesztettük össze a léghajómat, minden négyzetmilliméterét ellenőriztük. Nagy volt a tét: ha bejutok az első három közé, bekerülök a válogatottba. Kér is tudta ezt. Miután lerakodtunk a völgyben, sokáig álltam és bámultam az eget. Mindig szerettem nézni a szálló léghajókat. Olyanok, mint a léggömbök, amelyeket ügyetlen gyerekek engedtek el. Csillogtak, akár a szappanbuborékok, az emberek pedig alig látszottak a magasban.
Több mint háromszáz versenyző gyűlt össze. Néhányan igen messziről jöttek. Éppen a fejem fölött repült el a kijevi csapat. Még Moszkvában hallottam az ő hajóikról, nagyobbak a mieinknél, és piros-sárga csíkozás jelzi őket. Belülről persze átlátszóak, de kívülről színesek. A kijeviek erőssége a csapatmunka. Egymást segítik a repülésben, mintha összetapadnának, aztán hirtelen láncot képeznek, majd kört és keresztet, és szétszélednek, szétgurulnak, mint a szétszakadt gyöngysor, hogy ismét hibátlanul megtalálják a szomszédjukat. Én tudom, milyen nehéz a műrepülés, magam is több mint egy évig voltam a moszkvai csapat tagja, míg át nem tértem az egyéni versenyszámokra.
Aztán a tadzsik szlalomosokban gyönyörködtem. Léghajóik bonyolult vonalban kifeszített drótkötelek, közt csusszantak át, egyik a másik után, egy— egy pillanatra megálltak, majd lefelé zuhantak, végül spirál alakban repültek fel az égbe. Még a szemem is hunyorítottam, hogy lássam a vékony szálakat, amelyekkel, mint a bábfigurákat, mozgatja őket egy láthatatlan bábos. Ekkor láttam meg Ranger Singh jól ismert világoskék hajóját. A leggyorsabbak közé tartozik; ő a tavalyi bajnok, az én legnagyobb ellenfelem. Singh nem fedte fel kártyáit, lassan röpködött a mező felett, mintha a természetben gyönyörködnék. Integettem neki, bár a magasból aligha ismerhetett fel. Odamentem egy ismerős fiúhoz a leningrádi csapatból. Éppen most mászott be a léghajóba, még nem csatolta be magát. A léghajó így átlátszó vacaknak, egyszerű plasztikzsáknak tűnt. „Segíts csak egy kicsit!” — mondta a leningrádi. Ekkor pillantotta meg Kert. Korábban még nem találkoztak, és a fiú összerezzent az ijedtségtől.
— Jaj, mi ez?
Kér megsértődött, elkomorodott. Nem tűrte az ilyen lekezelő hangot. Meg is szidtam a leningrádi fiút.
— Hogy szabad ilyet csinálni? Úgy bánsz vele, mint egy kutyakölyökkel.
— Semmi ilyet nem mondtam. Hova való?
— A testvérem — feleltem.
— Az édestestvéred? — A leningrádi sehogy se tudott belenyugodni. Nem akarta megérteni, hogy nincs szándékomban tréfálkozni.
A szemem sarkából követtem Kert, de már meglátták a mi csapatunk tagjai, akik ismerték, és irgalmatlanul kihasználták szegényt. Ám ez még mindig jobb, mint a meghatódás vagy a sajnálat. Hallottam, hogy Szveta Szabinyina odakiált neki:
— Kér, galambocskám, miért vagy ilyen szomorú? Emelkedj csak fel vagy öt méterre, ellenőrizd nekem az áramlás irányát!
Kér engedelmesen felszállt, és lebegni kezdett, hol feljebb, hol lejjebb röpködve — az én leningrádim meg tátott szájjal bámulta. Én pedig ezt mondtam neki:
— Rajta, mássz be! Meddig várjak még?
Be kell ismernem, büszke voltam Kerre, és napról napra erősödött a meggyőződésem, hogy szép a maga módján. Ahogyan minden célszerűen felépített test szép.
A leningrádi tovább csodálkozott, de bemászott a plasztikzsákba.
Behúztam a nyílás zárját, ő maga belülről felpumpálta a léghajót. Ellenőrizte a légcsavart; üresjáratban jól működött. Intett, hogy kapcsoljam le a ballasztot. Leemeltem a rudat, erre hirtelen felszállt, és a fejem fölött lebegett. A fiú úgy függött a kötelei közt, mint pók a hálójában: észrevettem, hogy a rögzítése nem valami megbízható. Most oldalra döntötte a léghajót, a mozgékonyságát próbálgatta. A légcsavar csillogó körként forgott, és a hajó feljebb emelkedett, a megadott magasságba.
Kér kihúzta az én léghajómat. Elhatároztam, hogy kipróbálom. Amikor felszállók, soha nem kapcsolom be a légcsavart, csak a szükséges magasságban. A legelső repülők óta nyilván senki sem érezte, milyen az: úgy repülni a levegőben, hogy az ember alatt semmi sincs, amire szilárdan támaszkodhatna. Az amatőr léghajókon kicsi, ablakféle átlátszó felületet csinálnak lefelé is, a magasban repülő ezért úgy érzi, bármikor leeshet.