Belülről az ablak olyan, mintha nem is lenne. Mi még a rögzítést is átlátszó anyagból csináltuk, ami a gömb közepéhez köti az embert, így semmi sem zavarja azt a képzetet, hogy magam repülök — mint az álomban.
Kér mellettem repült, és csúnya szemeket meresztgetett. Persze tudom, mi baja: nem bírja elviselni, ha fél kilométernél magasabbra megyek fel. Oda már nem tud követni, és ilyenkor azt érzi, alattam maradt.
Bekapcsoltam a motort, és gyorsan lehagytam Kert: A léghajó tökéletesen engedelmeskedett nekem. Arra gondoltam, nincs vetélytársam. Mindenkit magam mögé utasítok gyorsaságiban is, ügyességiben is; ez utóbbit itt úgy csinálták meg, hogy a pálya bonyolultabb volt, mint bárhol a világon; ki is kell próbálnom reggelig. Kér fekete pontként lebegett alattam: leszállni nem akart, feljebb jönni nem tudott. De ekkor egy pillanat alatt összeomlott minden reményem. Váratlanul! Egy hebehurgya nyaralóvendég miatt! Nagy sebességgel jött elő a hegyek közül, egyenesen felénk. Senki nem vette észre idejében, ezért nem szállították le a gépét. Amikor meglátta a rengeteg léghajót, megijedt, hogy nekünk jön, és elkezdett rézsűt lefelé ereszkedni, a legmagasabban lebegő hajók között. Mire észrevettem, belehasított az enyémbe. Ilyesmi tíz évenként egyszer fordul elő. Ha betartom a felszállási szabályokat, ha nem vagyok ennyire önfejű, ha felcsatolom az ejtőernyőt, ahogy kell — nem történhet meg, ami megtörtént. Nincs biztonságosabb közlekedési eszköz a léghajónáclass="underline" kétrétegű burka erős és rugalmas.
De ez a nyaraló úgy vágott bele a léghajómba, hogy repülőjének egyetlen kiálló éles részével, a stabilizátorral csaknem kettészelte a külső burkot, és a belsőn is jókora lyukat vágott. Olyan sebesen süvített ki a levegő, hogy a gömb pillanatok alatt összecsuklott, és máris zuhantam. A légkeverőt még sikerült bekapcsolnom, de hasztalan — mintha szitával merne az ember vizet.
Mindez túl gyorsan zajlott le, megijedni nem volt időm. Ráadásul nem is voltam magasan. Rohamosan közeledtem a földhöz. Végiggondoltam, mit kell tennem, hogy ne törjem össze magam. De cselekedni már nem volt időm.
Társaim, akik lentről figyeltek, feljajdultak, amikor látták, hogyan ütközik belém a bolond repülő. Az edző azt ordította, bontsanak ki egy üres léghajót, és emeljék fel, hogy arra essek. De már ezt sem csinálhatták meg — túl gyorsan zuhantam.
Vologya Degrell, aki kivételesen jól látta, mi történt, úgy manőverezett a léghajójával, hogy álam kerüljön, és felfogja a zuhanást. Sokat kockáztatott, de ő nagy mester, a legjobb tíz szlalomos közt van Európában. Majdnem sikerült, amit akart: Csak majdnem. Kér volt az, aki segített.
Szerencséjére — meg az én szerencsémre — éppen alattam keringett, és felfelé bámult, mintha előre érezte volna a bajt. Látta, hogyan zuhanok lefelé ronggyá tépett léghajómmal. Mindent megértett. Óriási sebességet vett, és utol is ért a földtől úgy 50–70 méterre. Szárnyával ütögette a roncs léghajót, hogy felfogja a zuhanást. Ennek köszönhetem, hogy mindketten egy kijevi léghajóra huppantunk, ami feldobott bennünket: így kerültünk a vászonra, amelyet társaink feszítettek ki alánk. Persze nem úsztuk meg sérülés nélkül. Engem kék foltok leptek el. Kér eltörte jobb keze ujjait, s a lábát is kificamította.
Valahogy összekapartak bennünket. Mindenki Kert dicsérte — milyen okos, milyen határozott —, ő meg tűrte a kötözést. Fájdalomcsillapítót nem kaphatott, pedig erő? fájdalmai voltak. Elviselte. De rám nagyon haragudott, jobban sziszegett, mint három éve. Akkor, bár minden tagom fájt, odanyújtottam a kezem, és azt mondtam:
— Ha akarod, harapj bele, hátha attól megkönnyebbülsz.
Ő pedig elfordult, és többet rám sem nézett. Két nap múlva felkelhettem, azonnal hozzá mentem, és el sem mozdultam az ágya mellől.
Eljött a hebehurgya nyaralóvendég, hogy bocsánatot kérjen. Nagyon kedves fiúnak találtam, óceánkutató, meg is tetszett nekem. Nem haragudtam már rá, de Kér olyan sötéten méregette, hogy megzavarodva, ijedten távozott.
Visszatértünk Moszkvába, így hát nem kerültem be a döntőbe, sőt a versenyzéstől is eltiltottak fél évre, mert ejtőernyő nélkül szálltam fel.
Én már felgyógyultam, de Kér még betegeskedett, rosszul forrtak össze az ujjai. A kozmobiológia nagyjai mind megfordultak nálunk. Meglátogatták Kert a társai, az egykori „kicsinyek” is. Én is gyakran üldögéltem nála. És ő, a felnőtt, mikor senki nem látta, jelekkel adta tudomásomra — még mindig nagy fájdalmai voltak —, hogy szeretné, ha felolvasnék neki a nagymama régi gyermekkönyveiből.
Vannak az életnek visszatérő helyzetei. Nem voltam otthon akkor sem, amikor Kér megérkezett hozzánk. És akkor sem voltam otthon, amikor kiderült, hogy el kell utaznia.
Rendbe jöttem, nem óhajtottam otthon ülni egész szünidőben. Ezt Kér is megértette. Ekkorra már ő is megerősödött, járkálni tudott a házban, tanulni kezdett; elhatározta, mégis megpróbálkozik az egyetemmel. Én elindultam egy csoportos, kéthetes kajaktúrára. Kér Moszkvában maradt.
Emlékszem, egy este a tábortűz mellett hevertem, néztem a csillagokat, és azt gondoltam: „Az egyiken ott élnek az én Kerem rokonai, és fogalmuk sincs, milyen messzire vetődött el egy szegény társuk; és hogy kockáztatnia kellett életét a nővére miatt, aki nem is a testvére, és akiről azelőtt tudomást sem akart venni.” Még arra is gondoltam, milyen lehet neki, ha ugyanezeket a csillagokat nézi, és ugyanezekre a dolgokra gondol.
Ekkor hallottam meg, hogy idegen kajak kötött ki, más turisták érkeztek. Nem álltam föl — nem volt kedvem. Csak fél füllel hallottam, miről beszélgettek, így ért el hozzám, amit egyikük, teát kortyolgatva, el újságolt:
— Láttátok ti már a denevéreket?
— Kiket? — kérdezte Irina, a barátnőm.
— Hát akiket néhány éve találtak a kozmoszban, és a Földre hoztak. A denevérekről beszélek.
Most már hegyeztem a fülemet. Tehát róluk van szó. Igaz, ezt a nevüket még sosem hallottam. De hát mit lehet tenni — valamilyen nevet kell hogy adjanak nekik az emberek.
— Tudom, láttam már — mondta Irina közömbös hangon. Irina zárkózott ember, nem állt neki magyarázkodni, hogy az egyik ilyen denevért nagyon is jól ismeri.
— Én még sosem láttam — szólt ismét az újonnan jött. — De most igen, és majdnem valami zűr történt miatta. Már vagy másfél órája jöttünk a folyón, mikor a felhők közül kivágódik egy hatalmas madár…
— Egy bőregérféle — javította ki a másik.
— Jó, legyen bőregér. Egyenesen felénk tartott. Jó, hogy nem vadászok vagyunk, és nincs nálunk fegyver.
Felugrottam. Valami történt. Kér engem keres.
— Katyerinka — hívott Irina. — Hallottad?
— Hozom a kajakot — mondtam.
— Persze, jól van.
Kerestem az evezőket a sötétben. Szergej segített vízre tenni a csónakot.
— Veled menjek? — kérdezte.
— Ne gyere. Egyedül gyorsabban haladok.
— Nincs igazad. Ketten evezünk. Nem vitatkoztam tovább.
— Ott körözött egy darabig fölöttünk, aztán elrepült — hallottam még a hangot.
Éjjel 3-kor értünk a telepre. Ott várt a távirat a postán, apámtóclass="underline" „Azonnal gyere haza. Kér elmegy.”
Az „elmegy” szó sújtott le igazán: hétköznapi volt és visszavonhatatlan.