Felébresztettem az erdészt, és addig könyörögtem, míg kölcsönadta szolgálati gépét; azzal repültem haza. Ha egyenesen az űrrepülőtérre mentem volna, talán még elérem Kert.
Otthon senkit sem találtam. Csak egy géppel írt üzenet várt rám Kertől, szabályos, közönyös betűkkeclass="underline" „Visszajövök.”
Ez minden. A videofonhoz rohantam, felhívtam az információt. Megtudtam, hogy a különjárat hat perc múlva startol, már nem tudnak odakapcsolni.
Pedig még odaérhettem volna. Mert a különjárat még félórát — várakozott — kijuthattam volna a reptérre saját tartalékgépemen. De én ehelyett az ágyra vetettem magam, mint egy kis hülye, és bőgtem. Szörnyen haragudtam a sorsra, magamra, apámra, aki nem értesített időben, Kerre, aki nem talált rám. Akkor még nem tudtam, hogy éppen Kér miatt késett a gép indulása, ő ugyanis végigkutatta az Oka mentét, hogy megtaláljon, és félholtan ért vissza, úgy vonszolták be az űrhajóba a többiek, erőszakkal. Mert perceken múlt minden: az űrhajó, amely az ő rendszerük felé indult, nem is a Földről startolt, hanem a Plútóról, ott kellett tehát átszállniuk a planetáris űrhajóról a csillagközire. És mindez az utolsó pillanatban derült ki, mert az információ Kér bolygójáról váratlanul érkezett a Földre, és nem tudták azonnal megfejteni.
Kisírtam magam, majd bementem Kér szobájába. Minden a helyén volt. Semmit sem vitt magával, csak három mesekönyvet.
Márkus István fordítása
HÓTÜNDÉR
Egyszer, csak egyetlenegyszer láttam, hogyan pusztult el egy űrhajó. Ember nem látott még olyat.
Rövid idő alatt történt az egész, s ilyenkor nincs idő arra, hogy az ember a bent ülők helyébe képzelje magát, s maga is átélje az eseményeket. A parancsnoki hídról figyeltük a leszállási manővert. Úgy láttuk, sikerülni fog nekik. De mégiscsak el számították a sebességet.
A hajó már leért a lejtős leszállóakna aljára, mégsem állt meg, tovább süllyedt, egyre mélyebbre és mélyebbre, mintha el akarna rejtőzni a beton alatt. A beton azonban nem akarta megadni magát, s az űrhajó, akárcsak az üveglapra esett vízcsepp, székében lapulni kezdett. Egyre jobban lefékeződött, csak időnként repültek fel belőle fekete pontok, az űrhajó leszakadt darabjai, s hulltak lomhán és hangtalanul vissza, bepöttyözve az akna peremét, ott végre örök nyugalomra találva. Pillanatok műve volt az egész, majd a félelmetes mozgalmasság egyszer csak elült. Az űrhajó meghalt, az agyam azonban csak ekkor, elkésve rekonstruálta a szétrobbanó eresztékek dörgő zaját, a felhasadt fém sikolyát, a levegő süvítő hangját, mely kristályosán rakódott le a falakra. A bent ülők mindebből csak a legelejét hallhatták.
A videó ernyője sokszoros nagyításban egy szétloccsant fekete tojást ábrázolt, melynek szétfolyt fehérjéje különös szegélyt alkotott a sárgája körül.
— Vége — mondta valamelyikünk.
Igazi méreteiben és drámai ságában azonban csak akkor tárult elénk, mi is történt, amikor űrcsónakon leereszkedtünk a kráter peremére, s egyszerre átérezhettük a tragédiát. A kis fekete pontok sportpályát befedő óriási roncsdarabokká lettek, a hajó egyes darabjai, a hajtómű, a fúvókák, a fékezőoszlopok úgy hevertek szanaszét, mintha egy óriás szórta volna szét a játékait. Önkéntelenül is az volt az ember érzése, mintha ebbe a szétlapult űrhajóba valaki sarokkal beletaposott volna.
A roncstól ötvenmétemyire felfedeztünk egy fiatal lányt. Szkafanderben volt, a parancsnokon és a szolgálatban levő személyzeten kívül minden utas fel tudta venni a szkafanderét. Ez a lány valószínűleg a vészkijárat közelében tartózkodhatott, mellyel együtt a becsapódás erejétől kivágódott. Kirepült a hajóból, mint kristály vizes palackból a buborék. Ez is egyike azoknak a fantasztikus véletleneknek, amely már nem először fordul elő, mióta az ember meghódította az eget. Ugyanolyan fantasztikus véletlen ez, mint amikor valaki ötezer méter magasban zuhan ki egy repülőgépből, majd nagy bölcsen egy meredek, ámde hófödte hegygerincen vagy épp fenyőfák tetején állapodik meg, némi kis karcolásokkal és lila foltokkal megúszva az egészet.
A lányt beraktuk az űrcsónakba. Eszméletlen volt, hiába tudtuk azonban valamennyien, hogy ha azonnal nem részesítjük elsősegélyben, ő is meghalhat, a doktorunk nem engedélyezte, hogy levegyem róla a szkafandert. Sztresnyij doktornak igaza volt. Még nem tudhattuk, milyen összetételű alatta az atmoszféra, milyen, számára veszélytelen, számunkra azonban esetleg életveszélyes vírusok rejtőznek e fiatal lány rövidre nyírt, fehéren csillogó fürtjei alatt.
Most már el kell mesélnem, milyen is volt ez a lány, mi is volt az oka annak, hogy mindenki, nemcsak én, túlzottnak, sőt komolytalannak tartotta a doktor óvatoskodását. Az ember megszokta, hogy a veszély valami szemre is visszataszító lényhez kapcsolódik. Egy huszadik századi pszichológus azt mondta, hogy a csillagközi utazásra készülő pilóták kiváló próbatétele az, ha megkérdezik tőlük, mit tennének, ha találkoznának egy undorító hatméteres pókkal. A jelöltnek először le kell győznie ösztönös ellenszenvét, majd ékes tulajdonságokkal kell felruháznia a pókot. Elképzelheti például, hogy ez a pók egy magányosan kóborló helybéli poéta, a tücskök és bogarak békeszerető társadalmának örökös megbízottja.
De rossz szándékot feltételezni erről a vékonyka fiatal lányról, kinek hosszú pillái árnyékot vetnek sápadt, finom orcájára, kinek láttán az a leküzdhetetlen vágy támadt az emberben, hogy végre megpillantsa szemének színét, valami fondorlatot sejteni, még ha holmi vírusok képében is, nem, ez valahogy nem lett volna emberhez méltó.
Ezt senki sem mondta ki hangosan, én sem szóltam, mégis éreztem, hogy Sztresnyij doktor maga is alávalónak és szolgalelkűnek tartja most magát, amiért egy segítségre szoruló védtelen fiatal teremtés varázsát feláldozza az életvédelmi szabályok bürokratikus oltárán.
Én már nem voltam jelen, amikor a doktor fertőtlenített egy próbaszondát, s a szkafander anyagán átszúrva mintát vett az alatta levő levegőből. Azt sem tudtam, végül milyen eredményre vezettek ezek a vizsgálatok, mert a többiekkel együtt visszamentem a roncshoz, hogy a belsejébe hatolva újabb fantasztikus véletlenre, újabb túlélőre leljünk. Reménytelen vállalkozás volt, egyike azon reménytelen vállalkozásoknak, melyeket mégis végig kell csinálni, sosem hagyhatja félbe az ember.
— Baj van — szólalt meg a doktor. Éppen a roncs belsejében küszködtünk, de bentről is hallottuk a hangját. Munkánk nem volt a legveszélytelenebb, hiszen az űrhajó darabjait csak a gondviselés tartotta felettünk.
— Mi baj? — kérdeztem vissza a doktort.
— Életben van — felelte de nem tudunk segíteni rajta. Jégből van. Hótündér.
A mi doktorunk mindig is hajlott a fantasztikumra, a be nem avatottak azonban nem mindig tudták követni szavait.
— Számunkra természetes — magyarázta meg a doktor, s jóllehet, csak fülhallgatón keresztül ért el hozzám a hangja, úgy éreztem, nekem, nem a körülötte állóknak mondja hogy az élet alapja a víz. Neki viszont az ammónia.
Hirtelen nem fogtam fel, mit is jelent ez. Úgy látszik, a körülötte állók sem.
— Földi nyomáskörülmények között — folytatta a doktor — az ammónia forráspontja mínusz 33, fagyáspontja pedig mínusz 78 fok.
Minden világos.
A fülhallgatóban néma csend lett, elképzeltem, hogyan néznek most az ott levők erre a fantom lányra, akiről csak le kell emelni a sisakot, s nyomban köddé válik…