Bauer, az elsőtiszt, most sem állta meg, hogy ne csillogtassa szaktudását.
— Elméletileg nem kizárt. Az ammónia molekulasúlya 17, a vízé 18. Hőkapacitásuk megközelítőleg egyforma. Az ammónia ugyanolyan könnyű, mint a víz, képes leadni a hidrogénionokat. Egyszóval, kiváló oldószer.
Mindig irigyeltem az ilyen embereket, akiknek nincs szükségük lexikonban bogarászni az adatok után, amelyekből pedig sosem lehet eleget tudni.
— Alacsony hőmérsékleten viszont az ammóniafehéijék meglehetős stabilitást mutatnak — vetette ellen a doktor, mintha ez a fiatal lány holmi elméleti konstrukció lenne, mely Gleb Bauer agyából pattant ki.
Síri csend lett, senki sem szólt egy szót sem.
Másfél órás kutatómunka után, nagy nehezen behatoltunk az egyik kabinba, találtunk a roncsok alatt egy ép ammóniáspalackot. Ez azonban összehasonlíthatatlanul kisebb csoda volt az előzőhöz képest.
Mint mindig, szolgálat után most is beugrottam a kórházba. A folyosón ammóniaszag terjengett. Már az egész űrhajót átjárta az ammóniagáz szúrós szaga. Hasztalan küszködtünk a szivárgás ellen.
A doktor szárazon köhécselt a lombik-, kémcső— és palackerdő közepén. Egyes lombikokból gumitömlők és csövek nyúltak ki, s tűntek el az üveg válaszfal mögött. Az illuminátor fölé lyukacsos árnyékot vetett a fordítógép.
— Ébren van? — kérdeztem a doktort.
— Igen, már épp hiányolt — felelt tompán és kissé zsémbesen a doktor. Arcát félig eltakarta a szűrőkészülék. Nap mint nap megoldhatatlan feladatok tömkelegével kellett megbirkóznia, hogy biztosíthassa újdonsült páciense táplálását, gyógykezelését és pszichoterápiáját. Zsémbessége csak fokozódott egyre növekvő büszkeségével; repülésünk harmadik hetében Hótündér még mindig élt és egészséges volt. Csak éppen kétségbeesetten unatkozott.
Szúró fájdalom nyilallt a szemembe. Kapart a torkom. Én is feltehettem volna egy szűrőt, de nem akartam óvatoskodónak tűnni. Hótündér helyében én is kényelmetlenül érezném magam, ha vendéglátóim csak gázálarcban mernének közelíteni felém.
Az illuminátoron, mint egy ovális keretbe foglalt régi arckép, feltűnt Hótündér arca.
— Szerbusz — köszöntött.
Majd rögtön fel is kattintottá a fordítógépet, mert ezzel gyakorlatilag ki is merítette a szókincsét. Azt viszont már tudta, hogy néha szeretném hallani az igazi hangját is. Mielőtt bekapcsolta volna a transzlitert, előbb mindig mondott nekem valamit a saját hangján.
— Mivel töltőd a napot? — érdeklődtem. Az üveg válaszfal hangszigetelése nem volt tökéletes, ezért hallani lehetett csilingelő hangját, amikor megszólalt. A fordítógép nem tudta olyan gyorsan fordítani szavait, ahogy az ajkai mozogtak, így néhány másodpercig szabadon gyönyörködhettem arcában, szembogarában, mely olyan gyorsan változtatta színét, mint a szeles, viharos tenger.
— Próbálom felidézni, mire is tanított a mama — közvetítette monoton, közömbös hangon a fordítógép Hótündér szavait. — Sosem hittem volna, hogy egyszer majd magamnak kell ennivalót készítenem. A mama csak egy csudabogár, gondoltam. És tessék, most bezzeg jól jön ez a tudás.
És már kacagott is, míg a fordítógép még mindig mondta, kissé lemaradva, imént elhangzott szavait.
— Meg aztán tanulok olvasni is — újságolta.
— Igen, hallottam róla. Nos, lássuk csak, milyen is az ü betű?
— Jaj, az egy nagyon mulatságos betű! De az / betű még nála is mulatságosabb. Emlékszel, eltörtem a könyved.
A doktor most elfordította a fejét a bűzös lombikokról, s ránk nézett.
— Te is meggondolhatnád, mielőtt könyvet adsz neki. A műanyag könyvlap mínusz 50 fokon megmerevedik és törékeny lesz.
— Úgy is van — helyeselt Hótündér.
Amikor a doktor végre magunkra hagyott minket, csak álltunk és néztünk egymás szemébe. Ha a tenyerem ráteszem az üvegre, dermesztő hidegséget érzek. О máj dnem forrót.
Negyven percünk lehetett addig, míg Bauer meg nem jelenik a diktafonjával és végeláthatatlan kérdéseivel, hogy Hótündért gyötörje. És ez önöknél hogy van? És az önöknél hogy van? Ez és ez a reakció önöknél hogyan megy végbe?
Hótündér ügyesen utánozni kezdte Bauert, majd elpanaszolta: „De hisz nem vagyok én biológus! Ha viszont hazudnék neki, később kényelmetlen lenne.”.
Volt nálam néhány rajz és fotó, neki hoztam, hogy lássa, milyenek nálunk az emberek, a városok és a növények. Néhány, számomra egészen mellékesnek és lényegtelennek tűnő részletre nevetve mutatott rá, s tett fel róluk kérdéseket. Egyszer csak felhagyott a kíváncsiskodással, szemei a távolba révedtek.
— Mi a baj?
— Unatkozom. És félek.
— Nem kell félni, hazaviszünk.
— Nem is attól félek.
Aznap váratlanul megkérdezte:
— Van a lányról is fényképed?
— Miféle lányról?
— Arról, aki otthon vár téged.
— Nem vár senki.
— Nem igaz! — vágta rá. Időnként szörnyen kategorikus volt, kiváltképp, ha nem hitt el valamit. Nem akarta elhinni például, hogy léteznek rózsák.
— Miért nem hiszel nekem? Nem válaszolt.
…Felhők borították el a napot, elsötétült az ég, a tenger hullámai hidegszürkék lettek, csak a széleken viliódzott némi zöldes fény. Hótündér soha nem tudta eltitkolni, mit érez vagy gondol. Ha vidám volt, égszínkék, majdnem ibolyaszín volt a szeme, ha szomorú lett, szeme el színtelenedéit, ha meg haragos volt, zöldesek lettek.
Csak ne láttam volna meg a szemeit. Mikor már a mi űrhajónk fedélzetén először nyitotta fel őket, fájdalom ült bennük. Majdnem feketék voltak, mégsem segíthettünk rajta, míg át nem építettük a laborunkat. Úgy égett a kezünk alatt a munka, mintha ettől függne, hogy felrobban-e az űrhajó. Hótündér végig néma volt. Csak jó három óra elteltével vittük végre át a laborba, ahol a doktor nekilátott, hogy végre levegye róla a sisakot.
Másnap már áttetsző ibolyaszemekkel nézegetett körbe, melyek csak akkor sötétedtek el egy kicsit, amikor tekintete az enyémmel találkozott…
Megjött Bauer. Korábban érkezett, mint máskor, s ennek észrevehetően örült. Hótündér rámosolygott, s azt mondta:
— Az akvárium az ön rendelkezésére áll.
— Nem értem, Hótündér.
— Nem ott tartja a kísérleti csigáit?
— Mondjuk inkább aranyhalnak — felelte Bauer, akit nem lehetett egykönnyen zavarba hozni.
Hótündémek egyre gyakrabban volt rossz a kedve. Nem is csoda, hisz már hetek óta élt ebben a kis kétszer három méteres üvegszobában. Az akvárium csúfhév nem is állt messze az igazságtól.
— Nekem most mennem kell — mondtam Hótündémek, de ezúttal nem vágta rá azonnal, hogy „de siess vissza”.
Szürkére vált, fájdalmas tekintetét úgy függesztette Glebre, mint egy fogorvosra. Gondolatban megpróbáltam elemezni a helyzetemet, s rá kellett jönnöm, milyen visszásak is ezek az érzések. Ilyen erővel Stuart Mária arcképébe vagy épp Noffetete fej szobrába is beleszerethettem volna. Vagy ez csak szánalom egy magányos fiatal teremtés iránt, az érte érzett felelősség, mely önkéntelenül is arra ösztökélt minket, hogy jobbakká és nemesebbekké legyünk, akárcsak az első randevúnk előtt. Érzéseim reménytelensége irigységgel vegyes sajnálatot ébresztett környezetemben, holott, mint tudjuk, e két érzés általában összeegyeztethetetlen. Néha szerettem volna, ha viccet faragnak, vagy ugratni kezdenek, hogy végre felháborodhassak, egyáltalán, rosszabb lehessek, mint ők. De senki sem vette a bátorságot. Úgy kezeltek, mint akit valami földöntúli betegség támadott meg, s ezzel kiemeltek, elkülönítettek maguktól.