— Nem tévedsz? — kérdeztem.
— Nem.
Hitt abban, amit mondott. Lehet, hogy a hangja téveszt meg? Lehet, hogy nem is tizenhárom éves? Talán egy negyvenéves asszonnyal beszélek, aki akkor, kislány korában megtébolyodott, és most is azt hiszi, hogy akkor van?
— Figyeljen — mondtam nyugodtan. — Ne tegye le a kagylót. Ma 1972. december 23. van. Huszonhét éve vége a háborúnak. Ezt tudja?
— Nem tudom — mondta Nyina.
— Tizenegy óra elmúlt. Hogyan bizonyítsam be magának?
— Jó — felelte Nyina engedékenyen. — Én is tudom, hogy maga nem fog nekem csirkét hozni. Nincs is francia csirke.
— Mindjárt tudhattam volna.
— Honnan?
— Mert Franciaországban németek vannak!
— Franciaországban réges-rég nincsenek németek. Legfeljebb német turisták. De német turisták nálunk is vannak.
— Hogy? Micsoda? Ki engedi ide őket?
— Miért ne engednék?
— Eszébe ne jusson azt mondani, hogy a fritzek győznek! Maga ellenség! Vagy kém!
— Ugyan már. A KGST-ben dolgozom. A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsában. Magyar ügyekkel foglalkozom.
— Tessék. Megint hazudik. Magyarországon is fasiszták vannak!
— A magyarok már réges-rég elkergették a fasisztákat! Magyarország szocialista népköztársaság.
— Jaj, én már úgy féltem, hogy maga tényleg valami ellenség. De úgy látszik, maga ezt az egészet csak kitalálja. Ne is tiltakozzon! Inkább mesélje el, mi lesz ezután. Akármit kitalálhat. Amit csak akar. Csak jó legyen! Szépen kérem. És bocsánat, hogy gorombáskodtam, de egyszerűen nem értettem.
Én se akartam már vitatkozni vele. Miért? Hogy is értessem meg? Megint az jelent meg, ahogy 42-ben üldögélek a szobában, és mennyire szeretném megtudni, mikor veszik be a mieink Berlint, és hogyan végeznek Hitlerrel! És azt is annyira szeretném tudni, hol veszíthettem el az októberi kenyérjegyemet! Ezt mondtam:
— 1945. május 9-én legyőzzük a fasisztákat.
— Nem lehet. Nagyon soká lesz!
— Figyelj, Nyina, ne szakíts félbe! Én jobban tudom. Berlint május 2-án vesszük be. Majd lesz is egy ilyen kitüntetés: „Berlin felszabadításáért!” Hitler öngyilkos lesz. Mérget vesz be, és ad belőle Éva Braunnak is. Az SS-legények a birodalmi kancellária udvarára cipelik a tetemet, leöntik benzinnel, meggyújtják…
Már nem is Nyinának meséltem. Inkább magamnak. Türelmesen ismételgettem a tényeket. Hátha Nyina nem hiszi el, vagy nem fogja fel rögtön. Visszatértem arra, amiről magyarázatot kért. Amikor Sztálin haláláról beszéltem, ismét bizalmatlanná vált. De Jurij Gagarinról és az átépült Arbat városrészről is szólhattam; sikerült újra bizalmat keltenem benne. Kis híján megnevettettem, mikor elmeséltem, hogy a nők trapéznadrágot és rövid szoknyát fognak hordani. Felmerült az is, hogyan lépték át a mieink a német határt. A valóság elmosódott. Nyina, a kislány és Vagyim, a kisfiú ültek a díványon, rám figyeltek. De ördögien éhesek voltak. Vagyim még pocsékabbul állt, mint Nyina, mert a kenyérjegyét is elveszítette. Hónap végéig egyetlen jegyük van, anyjának és neki, egyetlen munkásjegyük. Mert Vagyim eldobálta a jegyét valahol az udvaron, és csak tizenöt évvel később jutott eszébe, hova szórhatta, és ez nagyon keserves, mert még egy hét múlva is megtalálhatta volna, ha rájön, hogy a rácsra dobta a kabátját, mikor focizni szaladt, és akkor potyogott ki a jegy, és csakis a pincébe eshetett! Nyina belefáradt a sok szép mesébe. Akkor ezt kérdeztem tőle:
— Ismered a Petrovka-udvart?
— Ismerem. Nem fogják átkeresztelni?
— Nem. Figyelj csak!
És elmondtam, hogyan kell az árkádok alatt bejutni az udvarba, és ott van az udvar mélyén a pince, ráccsal elkerítve, és ha most 42 október közepe van, akkor a pincében egész biztosan ott hever a kenyéijegy. Mert mi ott fociztunk az udvarban, és én ezt a jegyet ott veszítettem el.
— Szörnyű! — mondta Nyina. — Nem éltem volna túl. Most rögtön meg kell keresni! Keresse meg.
Rákapcsolt a játékra. Megszűnt a valóság, már egyikünk sem tudta, melyik évben vagyunk. Az időn kívülre kerültünk, mégis valahogy közelebb 1942-höz.
— Én már nem találhatom meg. Nekem sok év telt el azóta. De te, ha tudsz, menj el érte! A pincébe vezető ajtó valószínűleg nyitva van. Végső esetben azt is mondhatod, te vesztetted el a jegyet.
Ebben a pillanatban szétkapcsoltak. Nyina már nem volt a vonalban. Valami reccsent, és így szólt egy női hang:
— Száznegyvenhárom-tizennyolc-tizenöt? Ordzsonikidze város hívja magát.
— Tévedés.
— Elnézést — mondta a nő közömbösen, és letette.
Szaggatott bugás hallatszott. Azonnal Nyina számát tárcsáztam. Bocsánatot kell kémem, nevetnem kell vele együtt. Buta dolog ez a szétkapcsolás.
— Igen — mondta Nyina. A felnőtt Nyina hangja.
— Maga az? — kérdeztem.
— A, te vagy, Vagyim? Mi az, nem tudsz aludni?
— Bocsáss meg — mondtam. — Én most a másik Nyinával akarok beszélni.
— Micsoda?
Letettem a kagylót, újra tárcsáztam.
— Megőrültél? — kérdezte Nyina. — Ittál?
Értelmetlen lett volna tovább kísérletezni. Az ordzsonikidzei hívás mindent a helyére tett. Milyen számot mondott a kis Nyina? Arbat 3? Nem. Arbat 1-32-30? Nem. 40?… A nagy Nyina felhívott.
— Egész este itthon ültem — közölte. — Gondoltam, telefonálsz és megmagyarázod, minek köszönhetem a tegnapi viselkedésedet. De látom, teljesen megőrültél.
— Biztosan — hagytam rá. Semmi kedvem nem volt elmondani a másik Nyinával történt beszélgetésemet.
— De ki az a másik Nyina? — kérdezte ő. — Ez valami jelképes szöveg? Így akarod tudtomra adni, hogy másnak szeretnél engem?
— Jó éjszakát, Nyinocska — mondtam én. — Holnap mindent megmagyarázok.
…De még nincs vége a fura történetnek, és a befejezés talán még érdekesebb.
Másnap reggel anyámhoz mentem, hogy rendbe rakjam a kamrát. Három éve ígérgettem, most végre sort kerítettem erre is. Anyám semmit sem dob ki, amiről azt hiszi, egyszer még szükség lehet rá. Vagy másfél órát turkáltam régi újságok, tankönyvek meg a Nyiva folyóirat mellékletei közt. Minden tiszta volt, a könyvek mégis az átmelegedett por ódon szagát árasztották. No és: kezembe akadt egy 1950-es telefonkönyv! A kötetet cédulák, szakadt sarkú, maszatos feljegyzések dagasztották. Annyira ismertem ezt a könyvet! Hogyan is feledkezhettem meg róla?! Ha nincs a beszélgetés Nyinával, talán most sem veszem észre. Röstelltem magam. Mint amikor hűséges szolgálatban kirojtosodott öltönyét kínálja az ember az ószeresnek… Az első négy jegyre emlékeztem: G-l-32… Azt is tudtam, hogy a telefon a Szivcevoj közben van, a 15/25. számú házban, feltéve, hogy nem csaptak be, feltéve, hogy egyikünk sem ejtette át a másikat. De hogy találjam meg a könyvben a számot? Reménytelen vállalkozás. Kihoztam a zsámolyt a folyosóra, letelepedtem, kezemben a könyvvel. A mama semmit sem értett, csak nevetett, mikor elment mellettem és mondta:
— Mindig ezt csinálod. Elkezded pakolni a könyveket, tíz perc múlva már olvasol, és fuccs a takarításnak.
Nem vette észre, hogy a telefonkönyvet olvasom.
És megtaláltam! Kiderült, hogy ez a szám még húsz évvel ezelőtt is élt. Ugyanabban a lakásban, Florov K. G. néven!
Elismerem, hogy hiábavalósággal töltöttem az időmet. Olyat kerestem, amiről tudnom kellett, hogy nincs. De hiszem, hogy tíz tökéletesen normális ember közül legalább egy ugyanezt tette volna a helyemben. Hát elmentem a Szivcevoj közbe.