— Igen — sóhajtott a farmemadrágos, és vastag, rövid ujjával megigazította a szemüvegét. — Itt pillanatok alatt terjednek a hírek, Nekem nem volt szerencsém.
— Miért? Nem jó a motor?
— Az nem kifejezés — mondta a moszkvai turista. — Egy kész szörnyűség.
A turista leült egy gerendára, és csendben figyelte, amint Kolja megfaragja a deszkát, odaerősíti a csónakhoz, fölszereli rá a motort, és olajat tölt a tartályba. Kolja nagyon szerette volna, ha a motor rögtön beindul, mert ezzel megsérthetné önérzetében a moszkvait. Az volt az érzése, hogy a turista olyan lekezelően bánik vele, mint egy gyerekkel. Miután fölerősítette a motort, beült a csónakba, s az evezővel ellökte magát a parttól. A csónak szelíden himbálózott, fentről pedig a nagymama sietett a partra.
A motor azonnal beindult, és a moszkvai fölállt a meglepetéstől. Kolja nem sietett, hagyta, hogy a motor üresjáratban pörögjön és bemelegedjen. Hallott ugyan valami furcsa kopogást, amely nem tetszett neki, de nem árulta el, hogy aggódik. Éppen sebességbe akart kapcsolni, amikor a motor lefulladt.
Kolja sokáig rángatta a zsinórt, még a keze is elzsibbadt, de a motor meg se nyikkant többé.
— Na, ugye megmondtam! — kiáltotta a turista, és elégedetten távozott, mint aki jól végezte dolgát. A nagymama a parton állt, és továbbra is izgult.
Amikor Szergej este átment Koljáékhoz beszélgetni, Kolja a földön ült, és körülötte darabokra szedve hevert a motor. Sironyin nem volt beszédes kedvében. Egyelőre még csak egy dolgot látott biztosan, azt, hogy kész csoda volt, hogy a motor egyáltalán beindult. Itt valami alapvető baj van.
Kolja az utolsó vonattal indult vissza Moszkvába, szerencsére Szergej elvitte motorcsónakján a hídig. Kolja sajnálta, hogy nem rakta össze a motort, és nem vitte magával. Visszavitte volna az üzletbe, visszakapta volna a pénzét, és a dolog ezzel el lett volna intézve.
A lapos hátizsákban csak a karburátor hevert. Kolja tudta, hogy ha már egyszer nem mondott le rögtön a motorról, ha törik, ha szakad, meg kell javítania, még akkor is, ha minden szombaton le kell utaznia, és rámegy a fél szünideje.
A következő szombaton Kolja vissza is tért a faluba. Miután odaerősítette a satut az ablakpárkányhoz, kireszelte a lyukakat azokhoz a csapszegekhez, amelyeknek oda kellett volna ugyan illemük, de nem illettek oda, megjelent a moszkvai. Úgy viselkedett, mint egy régi jó barát, mint a közös bajban szenvedő barát.
— Ez valami tervezői szörnyszülött — háborgott. — Őrültek műve. Hát nincs igazam?
A nagymama nagyot sóhajtott. Sironyin nem kezdett el sóhajtozni, hanem azon törte a fejét, hogyan érte el az az őrült azt a sasszeget. Lehet, hogy volt egy tizenöt centiméteres horgas végű csipesze?
— Én nem tudtam hozzáférni — lihegte a moszkvai Kolja fülébe. — Földi halandó számára merő képtelenség.
A moszkvai egészen ebédig ült náluk, míg végül megszólalt a nagymama:
— Mit nézi folyton a másét? A magáé meg biztos rozsdásodik!
— Hadd rozsdásodjon! — mondta a moszkvai. — Úgyis vissza viszem. Maga nem?
— Én nem — mondta Sironyin, miközben rájött, hogyan lehet hozzáférni ahhoz a sasszeghez.
A következő szombaton Kolja nem a faluba ment, hanem a könyvtárba. A motorral folytatott harc egyre elkeseredettebb lett. Abban a pillanatban, amikor úgy tűnt, hogy Kolja áttörte a motor védőbástyáját, a motornak mindig sikerült új állásokat kiépítenie, és mindketten visszatértek az állóháborúra. Nem volt más hátra, komolyan kellett foglalkozni az elmélettel is. Kolja összeszedett vagy két tucat könyvet, a mama pedig állandóan idegeskedett, mert fia az év végén csupa ketteseket hozott haza az iskolából. Apja megpróbált neki segíteni, de nem sok sikerrel, mert mindent elfelejtett, amit az egyetemen tanult, arra a képességére pedig, hogy másokat dirigáljon, Koljának nem volt szüksége. Az iskolában Sironyin feltett két olyan kérdést a fizikatanárnak, amelyre nem tudott válaszolni, helyette viszont figyelmeztette, hogy küszöbön áll az év végi nagydolgozat. Egyszóval, nehéz volt az élet, de Kolja nem akart meghátrálni egy darab holt fém előtt.
Amikor Kolja két hét múlva ismét a faluban járt, a tócsák már majdnem felszáradtak, és át tudott úgy kelni a patakon, hogy nem lett vizes a cipője. Az erdő is kizöldült, és egyre sűrűbb lett. A moszkvai nem mutatkozott. Szergej elmondta, hogy fogta a motorját, és visszavitte Moszkvába. Sironyin kiborított a hátizsákjából egy rakás könyvet és még néhány általa köszörült alkatrészt, és még egy támadást indított a motor ellen. A nagymama már megszokta, hogy Kolja rendszeresen jön, nem beszélt többé a halálról, megpróbálta inkább Kolját a háztartásban használni, ő pedig, hogy ne kelljen kétfrontos csatát vívnia, felásta az ágyasokat, és megjavította a kerítést. A moszkvai este mégiscsak megjelent a faluban.
— Tudja, fiatalember, még csak nem is vitatkoztak — mondta. — Fölajánlották, hogy fizessek rá, és vegyek Vihrt, vagy visszaadják a pénzt. Megvettem a Vihrt. És magának is ajánlom.
— Köszönöm — mondta Sironyin.
— Tudja, mit csinál maga? — kérdezte a moszkvai. — Fából vaskarikát.
— Most már nincs visszaút — válaszolta Kolja, és körbenézett a szobán, amely könyvekkel, rajzokkal és alkatrészekkel volt telezsúfolva.
Kolja letette a vizsgáit, de nem ment el a hegymászó táborba, ahová pedig mindenki már a tél óta készült. A motor ekkor már az utolsókat rúgta. A moszkvai a Volgán töltötte a napjait, ahová minden reggel egy közönséges, de kifogástalan Vihrrel járt. Szergej is vett magának egy Sztrelát, amikor viszont Kolja ment végig a falun, gúnyos mosollyal üdvözölték, és azzal ugratták, hogy repülőgépet csinál.
Június végén megérkeztek Moszkvából Kolja barátai, Valjuzsanyin, Tanya és Emma. Koljának szerencsére az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy meghívta őket, s így nem kellett gyalog végigtrappogniuk a falun, mert elkérte Szergej motorcsónakját, és az állomáson várta őket.
— Hogy lesültél, úgy nézel ki, mint egy néger! — lelkesedett Emma.
— Jót tesz neked a falusi élet — szólt Tanya is.
A vendégek egy lábasnyi húst és mindenféle fűszereket hoztak magukkal a saslikhoz, valamint moszkvai híreket: ki hova utazott, és hová készül. Kolja bemutatta őket a nagymamának, és megmutatta a darabokra szedett motort, mely azonban nem tett rájuk különösebb benyomást, lévén Valjuzsanyin tipikusan humán beállítottságú, aki a bölcsészkarra jelentkezett; a lányokat pedig csak annyira érdekelte a motor, mint egyfajta közlekedési eszköz, ők inkább a nagymama báránykái vagy valamilyen virág láttán álmélkodtak. Kolja furcsállotta, hogy ilyen köznapi dolgok is lelkesedést váltanak ki belőlük, gondolatai folyton visszatértek a motorhoz, s hiába próbálta leplezni, Emma mégis észrevette:
— Bánt valami? Unatkozol velünk? — kérdezte.
Ezt pedig úgy kellett értelmezni, hogy már nem úgy viselkedsz velem, mint a télen.
— Tévedsz — válaszolta Kolja röviden.
Kolja azután átvitte barátait a szigetre, helyet kerestek maguknak a sátrak között, saslikot sütöttek, furödtek, daloltak, és még jó is volt, hogy Kolja figyelme elkalandozott, mert amikor kikísérte őket az állomásra, és a vonat után integetett, egyszer csak rájött, hogyan lehet rögzíteni a kormánymű váltóját.
— Az a kis fekete lány nagyon tetszett nekem — mondta a nagymama, amikor Kolja hazatért olyan helyes, jól nevelt volt.
A nagymama választ várt, szeretett volna elmélyedni ebben a nagymamákat mindig érdeklő témában, de Kolja csak morgott valamit a bajusza alatt, elővette a szerszámait, és gondolkozott: Ha itt még vágok egy milliméteres lyukat…