— Beszo tehát barlangkutató. A csoportja már második hete dolgozott a föld alatt. Orvos is van köztük. A kintiekkel, a kontrollcsoporttal rádión keresztül érintkeztek. Ma reggel volt a földrengés. A barlang bejárata beomlott, a rádiókapcsolat megszakadt, és senki sem tudja, mi történt velük. Képzeld csak el, a mentők késő éjszakáig fúrják az omlást, új bejáratot keresnek, és akkor egyszer csak az úton, tíz kilométerre a főbejárattól megtalálják Beszo Guramisvilit.
— О meg nem mondhatja el.
— Pontosan. Nem mondhatja el, és föltételezhető, hogy ma sem sikerül őt magához téríteni. Ki tudja, mikor sikerül…
— A bejárat nagyon eltömődött?
— Alighanem. Kérdezd meg Aljosát. О hozta ide Beszót, a barátja.
— Kérdezd meg te magad! Az én segítségemnek aligha vennék hasznát.
— Hasznát vehetik az enyémnek is meg a tiednek is.
— Ugyan miképpen?
— Egy szót mondok: berendezés.
— És ezzel hogyan jutnánk el a barlangászokhoz?
— Most fölmegyünk, addig gondolkozol szépen, Givi. Talán magad is rájössz.
Mentem fölfelé a lépcsőn. Előttem imbolygott Dávid széles, puha háta, és én sehogyan sem tudtam kisütni, miképp lehetne előásni a barlangászokat éppen a mi berendezésünkkel. Méghozzá mindjárt tizennyolc embert, nem, csak tizenhetet, egyikük valahogy kimászott onnan…
— Ide figyelj, Dávid, az nem lehetett, hogy ez a Beszo akkor egyedül mászkált az omladékon?
— Képtelenség — felelte Dávid. — Együtt volt a többiekkel lenn a barlangban.
— Akkor talán valamilyen erő kidobta őt.
— Ne fecsegj szamárságokat.
— Ezek szerint utána jött ki.
— Utána.
Közben a Lord dolgozószobájához értünk. A Lord egy számomra ismeretlen férfival beszélgetett, akin a fehér köpeny igencsak esetlenül hatott.
— Értem — mondtam. — Tehát Beszo tudja, hogyan lehet hozzájuk lejutni a kőtorlasz kibontása nélkül.
— Majdnem lángész vagy — felelte Dávid komolyan. — Ez a gondolata támadt Pacsulijának is, amikor Beszót a mentőautón Tbiliszibe szállította.
A Lord szobájának ajtajában álltunk, ám ő nem vett észre minket.
— Guramisvili a hegymászásban a mesteri fokozatot is elnyerte — magyarázta az ismeretlen, lehetetlenül álló fehér köpenyében, a Lord felé fordulva, mintha csak kitalálta volna az én következő kérdésemet. — Az egész köztársaságban legfeljebb ha tíz ilyen kitűnő sziklamászó akad. Ha valamilyen hasadékon egyáltalán ki lehetett jutni, biztosan Beszo volt az, aki megtette, más nem is jöhetett közülük számításba. О viszont nem beszél.
Ezt olyan elítélően mondta, mintha Beszo juszt is hallgatna, azért, hogy őt bosszantsa. Nagy, fekete bajusza és rőt pillájú, bánatos szeme volt.
— Nos, fiatalurak — fordult hozzánk a Lord —, Kiknadze elvtárs feltételezi, hogy segítségére lehetünk.
— Nem nekem — igazította ki őt Kiknadze elvtárs. — Annak, aki a segítséget várja.
A Lord horkantott. A Lord nem szíveli, ha kiigazítják.
— Meg kell tudnunk — folytatta a Lord némi szünet után hogyan lehet megtalálni a barlangászokat. És napnál világosabb, hogy ezt rajtunk kívül senki sem képes megtenni.
— Bizony senki sem, professzor — helyeselt Kiknadze elvtárs, hogy iménti balfogását jóvátegye.
Dávid megkérdezte a Lordtóclass="underline"
— Előkészítsük a berendezést?
— Már intézkedtem — felelte a Lord. — Most inkább az érdekelne, hogy ki lesz a felvevő.
— Én — mondta Dávid.
A Lord mélységes kételkedéssel pillantott rá. Értettem az okát. Dávid jó családból való fiú, akit sok finom falattal tömtek gyerekkorában, sportolásra azonban nem fogták. Meglehetősen puha, meleg, gömbölyded ifjú sikeredett belőle, ám mindezek ellenére és hozzátartozói meglepetésére szorgos is egyszersmind. Rövidlátó volt, és emiatt Moszkvától Leningrádig, Leningrádtól Vlagyivosztokig cipelték egyik szemésztől a másikhoz. Más az ő helyében megutálta volna az orvostudományt, ő viszont beleszeretett. Ki tudja, miért, talán a szenvedés miatt.
— De ha sikerül az átvitel, el is kell majd oda menni — mondta a Lord.
Azzal énrám emelte a tekintetét, amitől akaratlanul is kihúztam a vállam. Elméletben a családom minden tagja matuzsálemi kor várományosa volt, ám valamennyi nagybácsimnak és nagynénémnek sikerült fiatalon vagy legkésőbb a nyugdíj előtt távoznia ebből a siralomvölgyből. Háborúban pusztultak el, sziklákról potyogtak le, egyik bácsikám az Atlanti-óceánba fulladt. Reám is ifjúkori halál leselkedett valahol, és ebben rajtam kívül senki nem is kételkedett.
— És te, Givi, hogyan vélekedsz a dologról? — kérdezte tőlem a Lord.
— Azt hiszem, elkezdhetjük — mondtam. Dávid morgott valamit az orra alatt holmi tapasztalatról meg készségről. A Lord azonban már elindult a laboratórium felé.
— Dávid — próbáltam őt vigasztalni. — Kinek-kinek, ami megilleti — mint a régi görögök mondták.
— Rómaiak — helyesbített a művelt Dávid.
— Kinek-kinek, ami megilleti — ismételtem. — Ki a fejét használja, ki a lábát.
Valószínűleg azért szeretem a berendezésünket, mert a szeretetért kapom a fizetésemet, olykor pedig a prémiumomat. És még azért is, mert jóval kevésbé értek hozzá, mint a Lord, sőt még Dávid is jobban ismeri. Teljes egészében azonban senki sem igazodik el rajta. Vérbeli fehércseléd: kiszámíthatatlan, szeszélyes. Megrendítő adatokkal ajándékozza meg az embert olykor, hogy aztán valami semmiség miatt megsértődjön, és abbahagyja az együttműködést. Az első emelet felét és az egész pincét elfoglalja, ahova a mérnökök járnak le. Ok úgy tekintenek miránk, orvosokra, mint holmi másodosztályú emberekre, akik csak arra jók, hogy az ő nagyszerű művüket tönkretegyék. A berendezést a mérnökök készítették, mi pedig alkalmazásának módszerét dolgoztuk ki, és kölcsönösen elégedetlenek vagyunk egymással. Van ebben persze egy jókora adag öntetszelgés is.
A laboratórium műtőjét nemrég újították fel, és égszínkék csempével burkolták. Azóta a műtőről mindig valami szállodai fürdőszoba jut az eszembe, különösen amikor bedöglik a klímaberendezés, amelyről tudni való, hogy csakis a legnagyobb hőségben döglik be. Csak az ajtótól jobbra eső falat nem borította csempe, itt kapott helyet a kontrolltábla és a kapcsolóasztal.
Benéztem a műtőbe az üvegajtón keresztül, ahol Rusziko a kellékeket készítette elő. Sárga köpenyében igen figyelemre méltó látványt nyújtott. Amikor felnézett, és rám mosolygott, arckifejezésemmel az ő kimondhatatlan szépsége iránt érzett elragadtatásom jelét küldtem felé, ám attól tartok, ezúttal sem értett meg.
Borotválkozáshoz készülődtem. Már beletörődtem, hogy a fejemet hetenként le kell kopasztanom; azzal vigasztalom magam, hogy ezáltal Majakovszkijra hasonlítok. Az ismerőseim persze azt hiszik, hogy a borotvált fej az én agyrémem, amellyel szellemi kisebbrendűségemet próbálom kompenzálni. Ugyanis ismerőseim többsége értelmiségi, és ezért a legcsekélyebb érzéke sincs az élet realitásaihoz.
Borotválkoztam tehát, és közben arra gondoltam, hogyan kapcsoltuk be jó két évvel ezelőtt első ízben a berendezést.
Ruszlán meg az a kis vöröses szőrű cirkuszi kutya, nem is tudom már a nevét, ott feküdtek a műtőasztalra szíj azva, ugyanebben a műtőben. Csak akkor még fehér volt a helyiség, olaj festékkel bemázolva, a mennyezetet pedig szép minták díszítették. (Ez utóbbiakról csak akkor szereztem tudomást, amikor magam is az egyik asztalra feküdtem.) Tűt vezettem be Ruszlán agyába, miközben Natella az impulzátorokat rögzítette. A Lord nagyon ideges volt, ezért mi dolgoztunk a szikével, ő viszont Ruszikóval ordítozott. Dávid és a mérnökök a kapcsolóasztalnál handabandáztak, és bár tíz perc múlva a főmérnök megszólalt: „Elindult a felvétel”, mi továbbra is teljes bizonytalanságban voltunk.