Amikor a kutyák magukhoz tértek, úgy lestük őket, mint kikapós feleségét a féltékeny férj, a kutyák pedig lefetyelték a tejet, falták a húst. Ruszlán kifejezéstelen szemekkel bámult az idomárra. Holott mi éppen azért választottunk cirkuszi kutyát, mert annak bőségesen voltak élettapasztalatai és jóval több dolgot tudott, mint Ruszlán, a közönséges eb. Az idomár egyre csak hümmögött, nem hitte, hogy lehetséges volna az emlékezet feljegyzése, képtelenségnek tartotta, hogy átadható Ruszlánnak mindaz, amit az ő kis vörös kutyája tud. De mi magunk is kételkedtünk, és ez volt az egészben a legkínosabb, mivel jó néhány évet és tömérdek pénzt pocsékoltunk a dologra, miközben sok komoly ember a Lordot és mérnök barátait sarlatánnak tartotta, engem és Dávidot pedig, meg a magunkfajta nullákat, még ennek sem, hanem csupán idiótának.
Ám ugyanaznap este, mikor a kételkedő természetű kutyaidomító újból megpróbálkozott Ruszlánnál a szokásos bosszantásaival, a mi drágalátos ebünk pofáján egyszer csak megjelent a profikra oly jellemző méla undor, s a hátsó lábain kezdett el sétafikálni, majd szaltózott egyet, és az elébe tartott karikát esetlenül átugrotta. A vörös kutyus tágra nyílt szemmel bámulta, és anyanyelvén közölte vele a soron levő feladatokat. Ruszlán viszolygott ugyan az efféle, becsületes nagyméretű ebhez méltatlan dolgoktól, de mégis végigcsinálta őket, mert emlékezetében ott voltak a vörös kiskutyától kapott ismeretek. Két napra rá azonban már mindent elfelejtett, és visszatért megszokott, kevésbé nagyvonalú kutyaéletéhez.
Az idomár, aki nem volt hajlandó elhinni, hogy egy kutyát öt perc alatt meg lehet tanítani mindarra, amit az ő védencei hónapok izzadságos munkájával tápláltak be magukba, hóna alá kapta borotvált fejű kutyáját, benézett a pénztárba, majd velünk való elégedetlenségét gondosan megőrizve távozott. Mi pedig óriási eszem-iszomot rendeztünk a Lord nyaralójában, és szemérmetlenül magasztaltuk egymást pohárköszöntőinkben. Három hónapra rá pedig első ízben kerültem a műtőasztalra kísérleti nyúl gyanánt. Azóta járok kopaszra borotválva, és gondom van rá, nehogy bárki is megláthassa a jobb fülem fölött húzódó forradást.
Mindez persze korántsem jelenti, hogy azóta sima úton haladtunk a nagy dicsőség felé. Inkább vánszorogtunk, farkasvermekbe pottyantunk, hegyi ösvényeken tévelyegtünk, újra és újra visszatérve az út kezdetéhez, s közben állandóan az a gondolat kísértett, hogy soha ki nem jutunk ebből a labirintusból. Grúzia legokosabb kutyáival dolgoztunk, ám ők, ki tudja, miért, csak ostoba emléktöredékeket adtak át utódaiknak vagy az alattomos harapás szokását. Makákó és selyemmajmokat ajnároztunk, amelyek sehogyan sem akarták átvenni donorjaiknak azt a szokását, hogy az ellenszenves bámészkodót banánhéjjal dobálják meg. így hát végül önmagunkat áldoztuk fel, és én két teljes napig szenvedtem Dávid gyermekkori bűntudatától, aki, mint kiderült, kétesztendős korában ellopta Iraklij nevű nagyapja kézelőgombját, majd tettétől megrémülve a Kúra folyóba süllyesztette. Erre a bűnére ugyan soha nem derült fény, de azért Dávid mégis szenvedett.
Dávid nagy bűntudatától a fejem majdnem szétment. Őt meg az nyugtalanította a legjobban, hogy netán beírom az ő kedves nagypapájának nevét a kísérleti naplónkba.
Ám teljesen tiszta képet sohasem kaptunk, az átvitel megbízhatatlan volt, és bár a szólásmondás szerint a negatív eredmény is eredmény, olyan sokat halmoztunk fel belőle, hogy elég lett volna Newton, Einstein és Niels Bohr összes megállapításának cáfolására.
— Kész vagy, Givi? — kérdezte Natella. — A beteget már behozták.
— Én igen, mindig kész, akár az úttörők — feleltem. — Te is voltál úttörő?
— Givi — szólt Natella, és szemrehányón nézett rám. Azt szerette volna, ha én is olyan komoly és tehetséges vagyok, mint a Lord, és ráadásul önfeláldozó. Női rövidlátása miatt nem értette, hogy e feltételek megléte esetén minden vonzerőmet elvesztettem volna a szemében. Figyelmét elterelendő így kezdtem halandzsázni:
— A Lord beszélt az igazgatóval, és mit gondolsz, mit csinált a direktor? Mosta a kezeit, ő aztán tudja, hogy javítani kell a tudomány és a termelés kapcsolatát, de ha nálunk semmi se sikerül, bezzeg könnyű a Lordot jól letolni amiatt, hogy a termelés nyakába akar varmi egy befejezetlen kévekötő gépet.
Követtem Natellát a műtőbe. A folyosón ki más jött szembe, mint Kiknadze elvtárs, aki már otthonosan érezte itt magát, és büszke kőszáli sasra emlékeztetett.
— Sok sikert — mondta nekem. — Még sohasem volt ilyen felelősségteljes műtétje.
— Hálás köszönet — viszonoztam udvariasan. — Végtelenül örülök, hogy közölte ezt velem.
Kiknadze csak állt, és azon tűnődött, megsértődjön-e vagy sem.
— Miért beszélsz így az emberekkel? — tette fel nekem Natella a már várható szónoki kérdést, ugyanis igen fejlett képességei voltak ezen a téren. — Fogalmad sincs róla, mit érezhet. Aztán ott vannak a barlangászok hozzátartozói, azok is folyvást zaklatják őt.
— De hát én nem zaklattam. О is nyugton hagyhatott volna engem. Tudhatnád, hogy felvétel előtt mindig el kell lazulnom, nyugodt lelkiállapotba kell jutnom.
— Majd én előkészítelek — mondta Natella.
— Hagyd el. Majd Dávid, ne foszd meg őt ettől az élvezettől. Ha te csinálnád, nem tudnék ráhangolódni a felvételre. Folyton rád gondolnék. De mondd csak, nem szeretnél egyszer az én felvevőm lenni? Szereznék neked egy parókát.
— Kizárt dolog. És nem is a haj miatt.
— Félsz talán, hogy megtudom, mit érzel irántam igazából?
— Igenis félek.
— Te most hízelegsz nekem.
— Ellenkezőleg, drágám.
Amikor kellemes jódillatot árasztva beléptem a műtőbe, már minden készen állott. Odamentem az asztalhoz, amelyen Beszo Guramisvili feküdt. Aneszteziológusunk haditanácsot tartott a sebészeti intézetből jött ősz hajú, tiszteletre méltó kollégával. Nem irigyeltem őket. Arra is rájöttem, hogy végső erőfeszítésükkel tartják életben Beszót. Tetszett nekem a fiú. A feje meg volt borotválva, és így rám hasonlított. Vagy Majakovszkijra. Csak éppen a fiatalra.
Odabiccentettem Pacsulijának, aki Beszót hozta ide. Pacsulija jó sebész volt. Ismertem őt, még ha erről hallgattam is Dávid előtt. Évfolyamtársak voltunk, csakhogy ő kitűnő volt, én pedig nem. Őt jelölték ki akkoriban, hogy pedagógiai célzatú beszélgetéseket folytasson velem.
— Kész vagy, Givi? — kérdezte a Lord atyai hangon, mintha a vidám parkba vagy valami cukrászdába akart volna hívni.
Én pedig lazítani igyekeztem, és autoszuggesztióba kezdtem. Először a homlokizmaimat lazítottam el, majd úgy véltem, hogy a szemizmaimat emyesztgetem.
Feküdtem az asztalon, és ha elfordítottam a fejemet, megláthattam Beszo éles, sötét profilját. Az aneszteziológusok kupaktanácsot tartottak, amelybe utóbb belevonták a kis kardiológusnőt is a mi intézetünkből. Megpróbáltam elképzelni, milyen lehet ott lenn a barlang mélyén. Bizonyára sötét és borzalmas.
— Remélem, Beszo nem lopta el annak idején a nagypapája kézelőgombját — mondtam Dávidnak, és ezek voltak utolsó szavaim, mert elaltattak, amit úgyszintén utálok.