A farmernadrág zsebéből előhúztam egy nylonzacskóba csavart kis csomagot, melyben egy újságpapír-göngyöleg volt.
„Rezo átnyújtotta nekem a csomagot. Utolsó lámpásunk fényében arca a szokottnál is kimerúltebbnek látszott. A lámpa felülről világított, és szemei mint mély gödrök sötétlettek. „Megígéred nekem?” — kérdezte Rezo. „Megígérem” — mondtam.”
Élesen villant fel tudatomban ez a kép, mintha csak láttam volna a számomra ismeretlen Rezót. De nem tudtam, mitévő legyek.
„Na és tovább? — kérdeztem gondolatban Beszótól. — Visszamegyünk?”
És ekkor megértettem, hova kell elutaznom. Igen, utaznom, mégpedig sürgősen. Egy Mokvi nevű faluba. Távolsági autóbusz jár arra. A buszállomástól. Felvettem az órámat az asztalról, Beszo óráját, amely még járt. Négy óra húsz volt. Még három óra sem telt el a műtét óta.
Vesztegetni való idő nem volt. Eloltottam a villanyt, és kimenteni a raktárból. A város még alszik, se busz, se villamos. De az autóbuszállomás nincs tül messze, talán sikerül elcsípnem egy taxit. Még ez lenne a legjobb. Amilyen gyorsan csak tudtam, átvágtam az épület és a kapu közötti gyepen. Minél messzebb jutok innen a következő percekben, annál jobb nekem, Beszónak és… kinek is még?
„Ráismersz a házra. Az utca végén áll. Vadszőlővel van befuttatva. Előtte meg rózsa. Sehol a faluban ennyi rózsa.”
Ezt Rezo mondta. Az ő hangja volt.
Átfutottam a gyepen, és a félig kitárt-kapuhoz értem. Úgy látszik, az őrület éjszakája volt ez az intézetben, egyszerűen elfeledkeztek minden rendszabályról. Hol van például az éjjeliőr?
A Kúra folyó vize halkan csobogott a közelben. Valahol felugatott egy kutya. Az intézet pincéjében fogva tartott társai feleltek neki. Mintha kiáltást hallottam volna az intézet felől. Engem hívnak? Elindultam a városba vivő úton. Futottam volna, de újból elfogott a hányinger, és a fejem is zúgott. Hátrapillantottam. Egy taxi zöld lámpája bukkant fel a kanyarban. Kiálltam az útra, és feltartottam a kezemet. A kocsi fékezett.
— Nem látod tán, hogy a garázsba megyek? — dugta ki a fejét a sofőr az ablakon. — Nem viszlek sehova.
— Csak a buszállomásig szeretnék…
— Nem esik útba — felelte.
— Mennyi a pénz? — próbáltam átvenni az ő hangnemét.
— Annyi neked úgysincs, hogy az állomásig elvigyelek. — Sürgős dolgom van, ugyan tedd már meg!
Végül megegyeztünk három rubelben. A sofőr kénytelen volt ugyan behódolni a pénz hatalmának, ám ez nem csökkentette ingerültségét. Maga elé meredt, és a világért sem fordult volna felém. Haragudott rám, mert elégedetlen volt saját engedékenységével.
„A kő félrehengeredett a lábam alól, s a levegő az arcomba csapott. Sűrű volt ez a levegő, és elnyelte a hegyomlás robaját. Valaki felkiáltott. A barlang földjére zuhantam, és nagyon megütöttem magam egy éppen ott heverő sisakban. Eszembe se jutott, hogy meghalhatok. Csak azt szerettem volna, ha mielőbb véget ér ez a szörnyűség. Akkor majd kimegyek innen. Ám a hegy tovább dübörgött, mintha a kövek azon igyekeztek volna, hogy minden üreget betöltsenek…”
— Itt vagyunk — szólt a sofőr. — Most furikázhatok tíz kilométert a garázsig potyára. Fizess!
Elállt a szívverésem. Nem tudta a kezem, hogy melyik zsebemben van a pénz. Az bizony Givi kabátjában volt, rajtam viszont Beszo farmere és szvettere van, pénz azonban nincs bennük.
— Most veszem észre, hogy nincs nálam pénz — mondtam nyugodtan, mert már az állomásnál voltam, és Mokvi innen már egy órányira sincs.
— Viccelsz — jegyezte meg mély meggyőződéssel a sofőr. — Viccelsz. — Képtelen volt felfogni ekkora aljasságot.
— Nézzen be holnap az intézetbe hozzám. Kap tíz rubelt.
— Viccelsz, haver — mondta még mélyebb meggyőződéssel. — Drágán megfizetsz még a tréfáért. Nyomás a garázsba. Majd ott megbeszéljük.
Átnyúlt előttem, és berántotta az ajtót.
— Vegyen valamit zálogba — kérleltem.
— Mit vegyek tőled — mért végig a sofőr mi a fenét, megmondanád?
Csalódnia kellett az emberiségben.
— Itt az órám — szóltam. — Vegye az órámat.
Nem is vártam meg, mit mond, rögtön kioldottam a szíjat. Nyújtom neki az órát.
— Kell is nekem a te órád — dühödött meg a taxis. Jól megfigyeltem az arcát.
— Jó óra ez, Seiko — jegyeztem meg. Beszóé volt, azért is tudtam a márkáját.
Ez meggyőzte a sofőrt.
— Na jó — mondta. — Van ez így. Jegyezd meg a számomat.
Megmondta a rendszámát, de nem figyeltem rá, mert egy korai autóbusz a megállóhoz kanyarodott. Odafutottam. A szélvédő fölött volt a? útvonaltábla. Éppen ellenkező irányba tartott a busz. A taxis utolért és kikiáltott;
— A számot ne feledd!
— Rendben! — bólintottam, és az állomásépülethez siettem.
A váróteremben még éjszaka volt. Néhány magányos utas bóbiskolt a padokon, hogy agyonüsse valamivel az időt. Egy kopasz ember rontott be a helyiségbe kopott szvetterben és szakadozott farmernadrágban (ez voltam én), és tekintetével vadul keresni kezdte a menetrendet. Végre megpillantottam a táblát, és odasiettem. Én még soha nem jártam Mokviban, Beszo azonban igen, ha régen is. Kiderült, hogy a legközelebbi busz másfél óra múlva indul arrafelé.
Álltam a menetrend előtt. Utolsó kincsem, Beszo órája már elveszett. El kell indulnom az országúton, teherautót kell stoppolnom, mivel a teherautósofőrök rendesebbek a taxisoknál. Csakhogy előbb oda is ki kell jutni.
Egy ismerős lány is akadt, fejét a pad támlájának döntve aludt. Ez az a lány, aki Beszót kereste az intézetben, és annyira aggódott miatta. De nem, miket is beszélek! A nővérem volt ő, Nana. Biztosan elküldték az intézetből azzal, hogy jöjjön másnap reggel nyolctól. Most akkor biztosan a mamához akar utazni. A mama persze nem tudja, mi történt, nem szóltak neki az egészről semmit…
Elindultam felé, hogy megnyugtassam, jól vagyok, minden rendben, ám hirtelen megrémültem a saját mozdulatomtól, és kővé meredtem.
Nana felkapta a fejét, mintha csak a nevét hallotta volna. Tágra nyílt szemmel meredt rám. Megijedtem, hogy ráismer Beszo mellényére és nadrágjára. Visszaléptem, ő pedig azon tűnődött, honnan ismeri az arcom. Hiszen jóformán az előbb látott az intézetben, ám ott bizonyára tiszteletreméltó látványt nyújtottam öltönyben, nyakkendőben. Még mindig engem bámult, amikor a hátam mögött súlyos léptek hangzottak fel; rögtön tudtam, hogy én vagyok a címzett.
Hirtelen hátrafordultam, hogy ellóghassak. A taxisofőr jött felém. Vastag mutatóujján egy Seiko márkájú óra fityegett.
— Hova a csudába tűntél? — kérdezte szigorúan. — Már egy órája befejeztem a munkám, és egész Tbiliszit tűvé tettem utánad.
Észbe kaptam, hogy Nana felismerheti az órát, és elindultam a sofőr felé, hogy eltakarjam őt a hátammal.
— Nem írtad fel a rendszámot — folytatta a taxis. Nem volt már fiatal, és úgy hasonlított a Lordra, mintha csak a bátyja lett volna. Jókora orrát kitágult pórusok díszítették, és gondosan ápolt bajsza volt.
— Menjünk — szóltam, hogy minél messzebbre kerüljön Nanától. — Majd kint megbeszéljük.
A sofőr engedelmeskedett. Az előbbi szaladgálásommal fölébresztettem a várakozókat, akik most olyan gyanakvással figyeltek, mintha a bőröndjeikét készültem volna el-, emelni.
Hideg volt odakint. Jeges szél fújt fentről. Beszo mellénye jóformán nem is melegített. Megborzongtam.
— Hova igyekszel? — kérdezte a sofőr.