Az új lakók semmit sem tudtak Florovékról; azt sem, hogy lakott-e itt valaha ilyen nevű család. A gondnokságon viszont szerencsém volt. Találtam egy könyvelő nénit, aki emlékezett Florovékra, és kiböngészte nekem a nyilvántartás minden idevágó adatát.
Mire az új lakótelepre értem, besötétedett. A panelházak közt forgószél söpört. Az emeletes áruházban — olyan, mint a többi — mélyhűtött francia csirkét árultak. Kísértésbe kerültem, ne vegyek-e egyet, hogy elvigyem Nyinának. Ahogy ígértem. Még ha harminc év késéssel is.
Jól tettem, hogy nem vettem. A lakásban nem volt senki. A csöngő hangja úgy visszhangzott, mintha lakatlan lenne az egész. Elköltöztek?
Majdnem eljöttem. De ha már kijöttem ilyen messzire, fogtam magám, becsöngettem a szomszéd lakásba.
— Elnézést, Florova Nyina Szergejevna a maguk szomszédja?
Fiatalember, trikóban, füstölgő forrasztópákával a kezében. Egykedvűen
mondja:
— Elutaztak.
— Hová?
— Északra. Már egy hónapja. Tavaszig vissza sem jönnek. Sem Nyina
Szergejevna, sem a férje.
Bocsánatot kértem, és elindultam a lépcsőn lefelé. Arra gondoltam, hogy Moszkvában talán több 1930-ban született Nyina Szergejevna Florova is él. De újra kinyílt az ajtó a hátam mögött.
— Várjon! — szólt utánam az iménti fiatalember. — Anyám akar valamit mondani.
Az ajtóban egy asszony jelent meg pongyolában; láthatóan most kapta magára.
— Kicsodája maga Nyinának?
— Ismerőse — mondtam. — Egyszerű ismerőse.
— Nem Vagyim Nyikolajevicsnek hívják?
— De. Vagyim Nyikolajevics vagyok.
— Na tessék! — lelkendezett az asszony. — Majdnem elszalasztottam magát. Nyina soha nem bocsátotta volna meg nekem! Mondta is Nyina nekem: Nem bocsátom meg, ha elszalasztod. Tűzött ide magának valami cédulát az ajtóra, de az nincs, biztosan letépték a gyerekek. Egy hónapja ment el. Azt ígérte, visszajön decemberben, ha egy mód van rá, igyekszik visszaérni, messze van ám az…
Nézett rám, álldogált az ajtóban, mintha azt várná, majd csak feltárom a titkot, elmesélem neki boldogtalan szerelmünk históriáját. Biztosan kikérdezte Nyinát is, kije-mije vagyok, és Nyina szintén azt felelte: „Egyszerű ismerős”.
Kisvártatva mégis kihúzott a pongyolája zsebéből egy levelet.
„Kedves Vagyim Nyikolajevics!
Természetesen tudom, hogy nem fog eljönni. Hogyan is hihetne az ember gyermekkori ábrándjainak, amelyekről maga is tudja, hogy ábrándok, nem egyebek. De a kenyérjegy, amelyről beszélt, ott volt a pincében…”
Márkus István fordítása
KETTÉSZAKÍTOTT ÉLET
1
Valahol Kaljazin fölött, ahol a szélesen hömpölygő Volga éles kanyart ír le, és meredek part néz a vízre, van egy fenyőfákkal benőtt nagy sziget. Három oldalról a Volga fogja körül, a negyediken a nyílegyenes meder, mely akkor képződött, amikor Uglicsnál megépítették a gátat, és a víz szintje megemelkedett. A sziget és a vízfelület mögött megint fenyves kezdődik. A víz felől sűrűnek, sötétnek, végtelennek tetszik az erdő, de közelebbről nézve kiderül, hogy nem is annyira járhatatlan, ösvények és utak szelik át, amelyek, mivel a talajt homok borítja, eső után is szárazak.
Az egyik út, ahogy elhagyja az erdőt, a rozsföldön át a vízparthoz vezet. Vasárnap, ha jó az idő, autóbusz hozza az embereket horgászni, napozni, motorcsónakok, kirándulóhajók kötnek ki. Ezüstszínű meg narancssárga sátrakat is látni, amerre a turisták zöme tanyázik. Magányra vágyva indulnak útnak, most meg egy tenyérnyi helyet keresnek a sátorrengetegben, ahol a magukét felverhetik. Morogva szedik össze az eldobált szemetet, konzervdobozokat, miegyebet, szidják a barbárokat, akik meggyalázzák a szűz természetet; mikor aztán eltávoznak, ők is zavartalanul otthagyják a saját kiürült dobozaikat meg a felgyülemlett hulladékot. Esténként tábortüzek gyúlnak, készül a tea. Ezek már nem afféle gyalogos turisták, akik csak annyit cipelnek, amennyi a hátizsákban elfér; ezek nem nótáznak, nem viháncolnak. Leginkább családostul érkeznek, elhozzák a kutyát is, mindehhez több napi élelmet petróleumfőzőstül.
A fáradt arcú, félkarú erdész, aki ugyancsak fürödni jár ide, már megszokta, hogy meg se haragudjék, erdejét se féltse a tűztök Ezek a turisták rendes, fegyelmezett népség: a tüzet el tapossák vagy lelocsolják.
A félkarú erdész levetette tölgyfaleveles sujtással díszített kincstári zekéjét, lehúzta nadrágját, csizmáját, és máris a vízben gázolt óvatosan, nehogy üvegbe, éles kőbe találjon lépni. Amikor derekáig ért a víz, megállt, mély lélegzetet vett és elmerült. Oldalazva úszott, félkarosan. Nagyezsda ilyenkor a parton maradt Olenykával, és az edényeket súrolta el; az erdészlaknál nem volt kút. Ha a mosogatást befejezte, és az erdész még a vízben volt, Nagyezsda egy kőre ült, ott várta a férfit. Nézte a vizet, a túlparton gyújtott tábortüzek fényeit és erről, nem tudni, miért, egy nagyváros kivilágított utcája jutott eszébe; ilyenkor szeretett volna elutazni Moszkvába, Leningrádba. Amikor észrevette, hogy az erdész kifelé igyekszik, elébe ment, míg térdéig nem ért a víz, így nyújtotta oda neki az üres vödröket; az erdész pedig visszalépkedett oda, ahol a víz mélyebb és tisztább, ott merített a folyóból.
Ha turista volt a közelben, az erdész magára terítette zekéjét. Soha nem akart ráijeszteni senkire; lágyan, udvariasan szólt, fejét igyekezett balra fordítani, hogy ne lássák arcán a sebhelyet.
Az erdő felé haladva meg-megállt, felszedegette a papírt, a kacatot, és elvitte a gödörhöz, amit tavasszal gondosan kiásott az út mentén, de amit rajta kívül soha senki nem vett igénybe.
Ha nem ért rá, vagy ha már elmúlt a szezon, és senki nem volt a parton, az erdész sem időzött a víznél, hanem sebtiben megmerítette a vödröket, és sietett haza. Nagyezsda ugyanis csak hét végén jött el hozzá, Olenyka pedig, a csöppség, félt egyedül az erdészházban. A víztől a házig egyenes, jól kitaposott út vezetett a magas fenyőfák fent rózsaszínű, lefelé sötétedő törzseinek sorfala között; a fák alatt szürkülő tűlevelek rétegein gomba nőtt és áfonyabokor.
Az erdész nem szerette a gombát, nem is szedett. De Olenyka sokszor gyűjtögette. Az erdész, hogy a gyerek kedvében járjon, megtanulta lesózni és a padláson kiszárítani a gombát; amikor Nagyezsda megjött, neki adták az egészet.
Olenyka rokon lányka volt: unokahúgocska. Apja — sofőr, az erdész öccse — három esztendeje halt meg. Idevalósiak voltak mindketten, az erdész is, név szerint Tyimofej Fjodorovics meg az öccse is, akit Nyikolajnak hívtak. Tyimofej fél karral tért vissza a harctérről, és itt húzta meg magát a erdőben. Nyikolajt nem vitték el a háborúba: fiatal volt. Tyimofej nőtlen maradt, Nyikolaj 1948-ban vette el Nagyezsdát. Egy lányuk született, Olenyka. De Nyikolajt váratlan baleset érte, és a kórházban meghalt.
Azelőtt az erdész ritkán látta az öccsét és a családot. De mikor Nyikolajt eltemették, és jött a nyár, Tyimofej meglátogatta sógornőjét a városban, és meghívta a kicsivel az erdőbe. Tudta, hogy Nagyezsda kórházi ápolónő, rokonok nélkül él, és pénzzel sincs valami jói eleresztve. Talán ezért is hívta meg.
Nagyezsda ettől fogva minden nyáron levitte a leánykát Tyimofej bácsihoz, és otthagyta egy hónapig vagy tovább, maga pedig hét végén járt ki hozzájuk. Ilyenkor rendet csinált, kisöpörte, felmosta a házat, igyekezett hasznossá tenni magát; Tyimofej persze nem fogadott el pénzt a kislány után. Hogy az asszony, ahelyett hogy pihenne, tesz-vesz, munkálkodik a házban, Tyimofejt bosszantotta is, de meg is hatotta.