— Igen — sziszegtem —, mi így szoktuk.
— így? És nem fázik?
— Dehogy. — Megpróbáltam mosolyogni. — Ellenkezőleg, melegem van.
— Most hová tart? — kérdezte Masa, és tekintetével kerülni igyekezett. Az ő helyében én sem szívesen bámultam volna egy öregembert, akiről ömlik a víz, és cafatokban lógnak a hínárok.
— Kávézni megyek — feleltem. — Az Afrika kávéházba.
— Nem lenne jobb mégis, ha…
— Előbb megszárítkoznék?
— Persze, ha ez maguknál így szokás…
— Mi vizes ruhában járunk sétálni — feleltem. — De most jobb lesz, ha visszamegyünk a szállóba, és a hátsó bejáraton megyünk fel, mert a mi szokásaink önöknél, a jelek szerint, csodálkozást keltenek.
— Ó, dehogyis! — kiáltott fel Masa erőltetettem.
De azért elvezetett a szálloda hátsó bejáratához. Engedelmesen mentem utána, közben igyekeztem, hogy ne figyeljem a járókelőket. Mire odaértünk, kicsit már megszáradtam. Míg a szobában átöltöztem, a szokások eltérő voltán töprengtem. Esti, ünneplő öltönyömet vettem fel, amelynek felső zsebére hatalmas olimpiai jelvényt hímeztek. Nem mintha ünneplőben szándékoztam volna a városban sétálni; ám erre kényszerültem, mert kevés holmit hoztam magammal. Jó, hogy az a gyerek meg nem fulladt.
Masa engedelmesen várt a hallban, keze a térdén. Mint a csínytevő diák, akinek magyarázkodnia kell tanára előtt.
— Maguknál korán megtanítják a gyerekeket úszni? — kérdeztem, ahogy leültem mellé.
— Úszni? Természetesen, igen.
— Én még sohasem láttam versenyeinken iligai úszókat.
— Csak nemrégen kapcsolódtunk be az olimpiai mozgalomba.
— De maga már részt vett versenyen?
Masa elpirult. Zöld haja és arca pírja együtt: furcsa látvány. Még egy színvak is megütődne rajta.
— De hát én könnyűatléta vagyok — mondta Masa. — A könnyűatlétákért kezeskedünk. De az úszókért nehéz lenne garanciát vállalni. Ért engem?
Egyelőre semmit nem értettem. Mindenesetre meggyőzően bólogattam.
— Értsen meg engem! — kiáltott fel remegő hangon. — Életemben először voltam ilyen erős mezőnyben, válogató versenyen. Soha többet nem fordul ilyen elő.
Bólogattam, mint egy fajankó. Reménykedtem, majdcsak elszólja magát.
— És most az történt, hogy az én viselkedésem miatt az iligaiakat kizárták a bolygóközi versenyekről. Egyedül én vagyok a bűnös, higgye el! Zárjanak ki engem! Büntessenek meg engem! De ne büntessék az egész bolygót! Minden magától függ.
— Tudja mit? — szóltam töprenkedve. — Meséljen el nekem mindent tövirül hegyire. Más dolog, tudja, ha az ember csak az iratokat látja, és ismét más, ha meghallgatja az egyik felet. De ne titkoljon el semmit!
Masa mély lélegzetet vett, mint aki vízbe készül ugrani. Ezzel az én buta kalandomra emlékeztetett.
— Tehát, aztán, hogy iligai bajnok lettem a 200 méteres síkfutásban, elhatározták, hogy kiküldenek a Szektor válogatóversenyére, Elejdre. Velem jött egy fiú is, magasugró. Neki minden sikerült. De én a startnál egy icipicit beragadtam. Éppen csak. Tudja, hogy szokott ez lenni. Maga nem futott soha?
— Én magasugró voltam. 254-et ugrottam.
— Jaj, de sokat! — Masa őszintén csodálkozott. Ezzel sikerült megnyernie. — De azért biztosan tudja, milyen az, amikor az ember beragad a startnál. Fut, és közben átkozódik, szidja saját magát… Hiszen az első két versenyt megnyertem, így hát futottam, átkoztam magam, és igen-igen szégyelltem; hogy nem szolgálom meg a belém fektetett bizalmat. Lehagytuk a többieket, ketten egy másik lánnyal, de neki körülbelül két méter előnye volt. Egy fél métert becsülettel behoztam, de aztán nem tudtam uralkodni magamon. Csak egyet tudtam: már csak 20 méter van… 17… És ekkor flikkeltem.
Masa szeme megtelt könnyel.
— Mit csinált?
— Flik-kel-tem — sírta el magát Masa.
Megsimogattam zöld fejecskéjét, és mondogatni kezdtem:
— Semmi baj… semmi baj…
— Most mi lesz? — motyogta Masa. — Nem tudok a szemükbe nézni.
— És aztán mi történt?
— Aztán? Összeszaladtak a bírók, és mindenki magyarázatot követelt. Kísértést éreztem, hogy azt mondjam nekik, tévedtek. De aztán bevallottam az igazat. A másik csapat pedig azonnal megírta a tiltakozást. Aztán a Szövetség… Teljesen igazuk van.
Masa elővette a zsebkendőjét, kifújta az orrát. Nem tudni, miért, a galaktika összes nője, ha sír, a szeme helyett az orrát törölgeti. Táskájából négyrét hajtogatott papír esett az asztalra.
— Tessék. Itt van ez az átkozott tiltakozólevél. Meg sem hallgatták az én magyarázatomat és amit ígértem.
A papírhoz nyúltam. Igyekeztem leplezni örömömet. Kiteregettem. Mintha csak még egyszer fel szeretném mérni a vád érveit. A levél szerencsés támaszt nyújtott. Mivel mindenáron tartani akartam a látszatot, hogy mindent tudok, nem kérdezhettem meg, mi az a „flikkelés”.
„…A finis előtt néhány méterrel — olvastam a tiltakozó iratban, átfutva előbb néhány érdektelen részletét, ahol is az iligai sportolók érkezését, a versenyek sorrendjét, a szél erősségét és irányát, valamint a nézők létszámát ismertették — Iliga képviselője, érezve, hogy lemarad versenytársa mögött, hirtelen felrepült a levegőbe, madárszerű valamivé vált, szárnyakkal, amelyek formáját és színét nem sikerült megfigyelnünk, majd átszakította a célszalagot ebben a minőségében, utána azonban visszaváltozott eredeti alakjába, és így futott még néhány métert.”
A szöveg további része üres fecsegésnek bizonyult. Én csak ültem, még egyszer elolvastam a fontos mondatokat, de nem értettem a dolgot.
Dermedtségemből az Olimpiai Bizottság helyi emberének érkezése térített magamhoz.
— Mi újság? Beszélgetnek? — érdeklődött, leplezett örömmel. — Remélem, megértette, hogy sajnálatos félreértésről van szó.
— Igen — feleltem, miközben összehajtogattam és zsebre vágtam a tiltakozó levelet. — Megértettem valamit.
Ekkor veszítettem el önuralmamat. Talán a kimerültség okozta vagy a váratlan fürdő és az abból származó idegeskedés. Kifakadtam Szples ellen, és beismertem, hogy a Masával folytatott beszélgetésig semmit sem tudtam a dolog lényegéről, s ezért az itt töltött első fél napom is kárba veszett.
Kiborulásom azonban jótékonyan hatott szerencsétlen kollégámra. Most megláthatta, hogy nem az a kérlelhetetlen ellenőr vagyok, akinek vélt, hanem egyszerű, esendő ember, így hát megszólalt:
— Engedje meg, kedves barátom, hogy elbeszéljek mindent, úgy, ahogy volt. Hiszen, ugye, tömérdek bolygó van a galaktikában, és ön sem ismerheti ki magát mindenütt.
— Nem hát — egyeztem bele. — Az egyik bolygón flikkelnek, a másikon meg…
— Tökéletesen egyetértek önnel. Nálunk, Iligán ugyanis az evolúció sokkal bonyolultabb viszonyok közt ment végbe, mint önöknél, a Földön, példának okáért… Ragadozók üldözték őseinket a levegőben, a szárazon és a vízen. Gyorsak voltak és könyörtelenek. Ám a természet megkönyörült elődeinken. Felruházta őket nemcsak tudattal, hanem olyan képességgel is, amellyel más békés élőlények is rendelkeznek bolygónkon. Gonosz ellenségeik ellen védekezve a gyengébb lények, az áldozatok — és ezek közé tartoztak őseink is — megtanulták megváltoztatni testük alakját, éspedig a körülményektől függően. Tegyük fel egy szvamsz üldözi önt — még elgondolni is rettenetes: ön és egy szvamsz, még jó, hogy a szvamszok már kihaltak ismétlem, egy szvamsz veszi üldözőbe önt a mezőn. És ekkor, a legkiélezettebb idegi és fizikai feszültség pillanatában az ön szervezetének struktúrája egy pillanat alatt megváltozik — és ön, hopp, madárként felröppen a levegőbe. Ért engem?