Megtudakolhatná például, milyen időt várhat itt, holnapra. Válaszolnak, jó éjszakát kívánnak — a diszpécser unatkozik, és alig várja, mikor kerül rá a sor, hogy ő is leereszkedhessek. Geológus vagy geofizikus, és bizonyára abban az érzésben éclass="underline" ez a bolygó olyan gazdag, olyan érdekes, hogy ideje sem lesz magányoskodni. Talán neki van igaza. Bizonyára ő, Lunyin a kivétel.
Talán ha ez a bolygó másmilyen lenne — hiszen lehetne…! Azért érzi ilyen nyomasztónak a magányt, mert nyomára jutott a bolygó szomorú titkának? ő volt a csoportban az egyetlen paleontológus. Eleinte együtt dolgozott a geológusokkal, de aztán elvált tőlük.
Egyelőre úgysem tehet mást, mint hogy találgat. A felderítés első lépéseinél tart, másra nincs módja. Tervszerű vizsgálatokat, módszeres felfedező munkát hosszú előkészítés után végezhetnek csak; ez már mások dolga lesz. Az ő feladatát már sikerrel el is látta, mert kezére játszott a véletlen. A tegnapi és a ma reggeli véletlen. Egy-egy őskori településre bukkant e két nap során; nagyjából egyidősnek ítélte a kettőt…
Huh! — hallatszott a bokrok közül. Ez a hang nem lehetett más: jel a támadásra! Lunyin a sátrába ugrott. Még szerencse, hogy a plugok soha nem hangtalanul támadnak: hagynak néhány másodperc időt — többet nem hogy az ember összeszedje magát.
De nem sikerült teljesen a sátorba bújnia. A plugok a fák mögül és a lombok közül ugrottak rá. Összeroskadt a meleg, szőrös testek súlya alatt, de még elérte a gombot, amellyel bekapcsolhatta a sátrat védelmező mágneses erőteret. Lába azonban, térden alul, kint rekedt, és erre most már mágneses erőtér nehezedett; rángatta, maga alá akarta húzni lábát. Nehezen ment, és nemcsak az erőtér miatt, hanem mert egy plug a cipőjébe kapaszkodott és cibálta. A többiek — három vagy négy lehetett — nekiütődtek a láthatatlan Tálnak, mely Lunyint elválasztotta tőlük.
A félhomályban vörösen izzott a szemük — roppant nagy szemeik voltak, ettől pofázatuk kettős kifejezést nyert: a kétségbeesést, panaszt, csodálkozást tükröző szemek sehogy sem illettek vicsorító, haragos agyaraikhoz, homlokredőikhez. Valójában semmi szomorúság, semmi lágyság nincs ezekben a lényekben. Legyőzhetetlen, gonosz ragadozók: az éjszaka urai. Ezért is ilyen nagy a szemük: látnak akkor is, ha majdnem teljes a sötétség.
Cipője a plug mancsában maradt. Belevágta fogát, de nem sokáig élvezhette zsákmányát. A másik, nála sokkal nagyobb plugot elöntötte a dühös irigység. Megfeledkeztek Lunyinról, de ő tudta, hogy ez nem tart sokáig, hamarosan visszatérnek hozzá. Egyelőre a cipőt szaggatták.
Lunyin a sátor nyitott bejáratához ült, fdmfelvevőgépe alá, amelynek reflektora most csak egy nagy fekete méhrajként nyüzsgő szőrgomolyagot világított meg: a plugok verekedtek. Ekkor egy fa mögül jól megtermett hím lépett elő. Hátsó végtagjain járt, magabiztosan, szilárdan lépkedett. Nem érdekelte a verekedés. A zsákmányra: a sátorra, benne az emberre figyelt.
A plug nem törődött a fénnyel, csak a szembogara szűkült össze cémavékony sávba. Lunyin a kamera keresőjén át nézte, cipőtlen lábát maga alá húzva, és akaratlanul elmosolyodott. (Amikor ezeknek a hatalmas majomféle lényeknek fényképe először jutott el az űrállomásra, Pavlis doktor a „kozmosz”-ról a lehető legkomolyabban kijelentette: Nézzétek, ez Gusztáv Plug! Gusztáv Plugot sokan ismerték: ő volt ugyanis a Tizennégyes Föld főorvosa, nevezetes volt angyali türelmiről, ama képességéről, hogy a legegészségesebbnek látszó űrhajós rejtett betegségét is felfedezte, végül pedig szörnyű külleméről. Olyan volt, mint egy fekete gorilla szemüveggel. Pavlis szemüveget rajzolt a képre, s a majomfélék ekkor kapták a plug nevet.)
— Jó napot, doktor Plug! — köszönt Lunyin a lassan közeledő, vadállatnak. — Könnyű zsákmánynak gondol engem? A dzsungel törvényei szerint óhajt velem tárgyalni? Gondolt arra, hogy én is elpusztíthatom ám önt…
Egy pillanatra eszébe ötlött, hogy az erőtér is felmondhatja a szolgálatot. Cipő nélkül maradt lábát kissé előredugta; magnetikus falba ütközött. Arra gondolt, kénytelen lesz holnap visszarepülni az űrállomásra — mégsem tanyázhat itt mezítláb. A majomfőnök a láthatatlan falhoz ért mancsával, pofáját is odadörzsölte, aztán haragosan távozott. Lunyin bizonyára emlékeztette valamire. Olyasmire, amiről már Lunyin is tudott; éppen ez volt az oka, hogy ma a plugok nem ébresztették fel benne a természetkutató megszokott, szakmai érdeklődését sem. Most már gyanakvó volt velük, és éppen ma érezte először majdnem egészen megalapozottnak gyanúját. Gyanúját az őskori települések nyomai keltették fel.
Kettőt talált. Tegnap egy hegyoldalban, ahol néhány nem túlságosan mély barlang nézett a rétre, s a barlang falán korom foltjait ismerte fel. A földön, az ürülék alatt denevérmaradványokat, törött csontokat, hamut, kovakődarabkákat, konyhai hulladékot talált. Másfél órával később, amikor befejezte a kamerákkal és a fixálással való vesződséget, fellélegzett és felhívta az űrállomást, és közölte felfedezését. Oly nyugodtan, egyszerűen számolt be, hogy az ügyeletes eleinte fel sem fogta a bejelentés súlyát. „Jegyzem a koordinátákat” — közölte egykedvűen, ugyanazon a hangon, ahogy napjában többször beszélt más csoportokkal, akik viszont mélyen meg voltak győződve róla: aznapi felfedezésük bevonul a történelembe. „Paleolit kori település… Konyhai hulladék előzetes elemzése… 800–900 éves, plusz-mínusz öt… Állj csak meg! Miféle konyhai hulladék?” „Csontok — mondta Lunyin. — Kovakő.” „Mit akarsz ezzel mondani?” „Vetted a hívást? Folytatom a munkát” — mondta Lunyin, és kikapcsolta a mikrofont. Elképzelte, milyen felfordulást okoz bejelentése: az űrállomáson szélviharként fut végig a hír, fizikusok, csillagászok, zoológusok hagyják félbe munkájukat, jóllehet eddig a pillanatig azt hitték, az a legfontosabb; a hírt továbbítják a Földre, és a csoport, mely idelent dolgozik, megdicsőül… „Hallottad, mit talált ez a Lunyin?”
Öt perc telt el nyugalomban, de Lunyint ez nem tévesztette meg. Ült a kövön, várta a fejleményeket.
— Lunyin — szólalt meg a készüléke. — Hallasz engem? Vologdin volt, az expedíció parancsnoka.
— Hallak — felelte ő, fűszálat rágcsálva.
— Nem tévedtél?
Lunyin erre a feltevésre nem tudott mit válaszolni.
— Miért hallgatsz?
— Már elküldtem a jelentést.
— De biztos vagy benne?
— Igen.
— Küldjünk oda csoportot?
— Még nem kell. Nem történt semmi különös.
— Helyes. Rendben van.
Lunyin elképzelte, hogy az űrállomás egész legénysége a főnök mögött ágaskodik, és a beszélgetést figyeli.
— Figyelj, Vologdin — szólt most Lunyin. — Igen, találtam egy paleolit kori települést, de nem tudom, kik lehettek a lakosai. A település a mi időszámításunk szerint nem régi. Tehát: ha ezen a bolygón léteznek értelmes lények, azok még a barlanglakok szintjén élnek. Ha nem így lenne, rég találkoztunk volna velük.
— De eddig miért nem talált senki semmit, még nyomokat sem?
— De hát mit tudunk egyáltalán érről a bolygóról? Még csak három hónapja foglalkozunk vele, és nagyon kevesen vagyunk.
— Már lefényképeztük keresztül-kasul, és minden jel arra mutatott, hogy…
— Biztosan az erdőben élnek.
— Lehet, hogy azonosak a plugokkal?
— Ebben ne is reménykedj. Li majd mindent elbeszél neked a plugokról. Két hétig követte a csapatokat. Félelmetes vadak ezek. Valamivel szervezettebbek, mint nálunk a gorillák, éppen ezért tízszer erősebbek és kegyetlenebbek. És kitűnően tájékozódnak a sötétben.