— Tehát egymagád is boldogulsz?
— Igen. Küldenél egy dobozt? Ha igen, belerakom a felvételeket, és megláthatjátok saját szemetekkel. Szenzációt nem ígérek.
— Azonnal indítjuk. Szerintem te nem értékeled eléggé felfedezésed jelentőségét.
— Nem is felfedezés. Merő véletlen, hogy erre a telepre ráakadtam. Mindenesetre most továbbhaladok a folyó mentén, hátha találok még valamit.
A dobozt húsz perccel később már meg is kapta. Akkor már a csónakban ült és ebédelt. A dobozban meglelte Vologya Li céduláját is, mely jellegzetes stílusban íródott, így szólt: „Holnapután kész vagyok a témámmal, akkor bekapcsolódhatok.” Lunyin erre a levélkére nem válaszolt. Jöhet, ha akar. A nap folyamán még vagy tízszer hívták az űrállomásról. Mintha nem is paleolit nyomokat talált volna, hanem legalábbis egy várost, vasútállomással. És mintha óránként újabb városokra bukkanna, így telt el a nap.
Ma reggel aztán megtalálta a második települést. Lehet, hogy korábban már elhaladt mellette, de akkor eszébe se jutott, hogy ilyet lelhet. Most azonban keresőkészülékkel dolgozott. Egy helyen triászkori rétegződésre bukkant. Szeme, mint a radar járt körüclass="underline" nem lát-e pattintott kovakövet, nem fedez-e fel barlangnyílást vagy sötét foltot a szakadék oldalában? A megtalált telep kicsi volt, kevés hulladékkal. De egy gödörben, homok alatt, Lunyin megtalálta az első cserepeket és az első csontváz maradványait. A cserépedényt apró darabokból kellett összeraknia — valamilyen ragadozó törhette szét. Majom fogsora lehetett. A telep lakóinak emberszabású lényeknek kellett lenniük. Igaza volt tehát: semmi közük nem volt a plugokhoz. Csontjaikból ítélve feleakkorák lehettek, mint a plugok, soványabbak, csapott homlokúak, előreugró állkapoccsal. Sokkal közelebb álltak az emberhez, mint ezekhez a fekete gorillákhoz. Lunyin tovább kutatott, és újabb emberi csontokat talált. Feltételezte, hogy az itt élők támadás áldozatai lettek. Az ellenség nemcsak megölte, meg is ette őket.
Néhány órába telt, míg összegyűjtötte és fixálta a leleteket. Dobozt kért, megtöltötte, útnak indította. Válaszolnia kellett a sokféle kérdésre is, amit társai intéztek hozzá, csónakjaikból és repülőgépeikről. Ezután mehetett csak tovább. Ekkor már megfogalmazódott benne a gyanú — de feltevését még nem tudta ellenőrizni. Eltek errefelé medvék is, farkasokhoz hasonló ragadozó állatok is. De sem ezek, sem azok nem szerveződtek falkába, Li véleménye szerint. Tíznél kevesebb ragadozó aligha pusztíthatta volna el egy-egy telep lakosságát. Megölni és szétszaggatni — ez csak a plugok műve lehetett.
Most, fél pár cipővel lábán, szemben a majomvezérrel, dühös pofájába tekintve, Lunyin majdhogynem gyűlöletet érzett. A természet kegyetlen az értelemmel. Az értelmes élet, amely még nem vert erős gyökeret, és nem tanulta meg értékelni önnön lehetőségeit, önmagánál erősebb ellenséggel kerül szembe, és harcra kényszerül. Az ellenség — itt is, a Földön is — vérszomjasabb és kegyetlenebb, mint az értelmes lények ősei. Túljárni a kegyetlen ellenfél eszén, elrejtőzni előlük, túlélni őket… Ámbár az igaz, hogy erős ellenség nélkül az értelem sem fejlődik ki.
A plug mégsem akart lemondani a zsákmányról. Lunyinnak már-már úgy tűnt, hogy a plug sem egyszerűen zsákmánynak tekinti őt, hanem igazi ellenségnek, olyan lénynek, akivel nem akarja megosztani hatalmát a planétán.
A vezérhez most már a többi plug is csatlakozott, miután sikerült megosztozniuk a cipőn. Lunyin végül is megelégelte a látványt. Könnygázt szórt a bozontos pofák közé, mire elfutottak.
Nem sikerült azonnal elaludnia. Vologya Li hívta fel. Befejezte az emberi csontokon talált harapások vizsgálatát. A nyomok a plugok fogazatának feleltek meg. A gyanú beigazolódott. Lunyin pedig megértette, hogy új helyzetbe került. Már nem egyszerűen kutató. Védelmezővé kell válnia.
Nem sok ember maradhatott meg. A plugok veszedelmesebb ellenségnek bizonyultak, mint az emberek őseit fenyegető barlangi medvék.
Másnap fel kell repülnie az állomásra, cipőért. Kínos lenne megkérni az ügyeletest, küldj, légy szíves, galambocskám, 42-es jobblábas cipőt, lehetőleg feketét, mert a plugok megették az enyémet. De Livel is beszélnie kell s a főnökkel is, továbbá repülőgépet kell kérnie, legalább két hétre, hogy mélyrepüléssel átfésüljék a folyóhoz közeli medencét.
Három hétig vizsgálta Livel együtt a medencét, majd visszatértek az űrállomásra, hogy anyagukat feldolgozzák. Az újabb felfedezések olyan következtetésekhez vezették őket, amelyek kritikai igazolásra vártak.
A plugok nem is régen, mindössze ezer évvel ezelőtt jutottak el a planétának erre a részére, talán egy másik kontinensről, ahol rengetegen voltak. Erre az időre az emberek itt már megtanultak követ pattintani, tüzet gyújtani, de nem voltak felkészülve a háborúra e hatalmas majmokkal, akik vérszomjas csordákba szerveződve támadtak, és éjjel éppoly jól láttak, mint nappal, vastag bundájukat át sem ütötte az emberek kőhegyű dárdája. Az erdőkben elszórt apró embercsoportok sorra pusztultak el. Elhagyott telepeik mögött mintegy másfél ezer éves múlt húzódott mindössze. Végül egy nagy, sekély vizű tó partján, égbe nyúló sziklák közt megtalálták az egyik utolsó csata mezejét; talán a legutolsót. Több mint nyolcszáz ember halhatott meg itt. Plugok csontja is előkerült erről a harctérről. Az emberek már megtanulták, hogy csoportjaik szövetségében keressenek menekvést. Sajnos, későn. Ez a harc mintegy ötszáz évvel ezelőtt zajlott le — plusz-mínusz tíz év eltéréssel. A kutatás véget ért. Egyetlen ember sem élt már a planétán.
— Ej, ha előbb érkezünk — mondta egy fizikus. — Beavatkozhattunk volna, mágneses erőtérrel megakadályozhattuk volna a pusztulást.
— Ötszáz évvel ezelőtt?
— Lehet, hogy tavaly még itt bujdostak az utolsó emberek valahol. Nem tudhatjuk.
— Már késő — mondta Li.
— Tudom — felelte a fizikus. — Mégis sajnálom öcséinket.
Másnap Lunyin elrepült a nagy településhez, amelyet egy szakadéknál talált. A rózsaszínű homokkőből kis patakok eredtek, és futottak a partnak; a szakadék oldalából tömör fekete kőzet nyúlt ki, akár a kecskeszarv. Itt volt a barlang. Körülbelül nyolcszáz éve harc tombolt itt. Bizonyára éjszaka, mint másutt is. A plugok a tűz körül tomboltak, üvöltöztek, hátukat fordítva a nekik szegzett lándzsáknak. Elgörgették a köveket a barlang elől, így hatoltak be.
Lunyin átvizsgálta a barlang összes benyílóját, az élet nyomait kereste. Csontból készített halászó horgot talált. Követ is, amelyet kivájtak, hogy felfogják a mennyezetről csöpögő vizet. Volt egy másik, széles lejárat is, amelybe besütött a nap, és megvilágította a finom homokkal borított talajt és a sima falat. A fal mellett kör alakú kő feküdt. Fölötte rajzok. Az első rajzok a planétán! Lunyin visszafojtotta lélegzetét is, mintha attól tartana, hogy a légmozgás eltüntetheti a rajzokat. Valaki ezt a falat választotta, hogy kifejezze ámulatát a világ dolgai fölött, hogy megállítsa a mozgást, elvarázsolja azt, és hatalmat nyerjen fölötte. A rajz medvét ábrázolt. Hajlott hátú állat volt, hasán görbe sávokkal, amelyek a hosszú bundát jelképezték. Mulatságos emberkék is mutatkoztak a rajzokon, pálcika lábbal, pálcika kézzel. Szaladtak, láthatóan. Volt ott egy csónak is, felette nap. A homokkő és a kréta arra késztette a művészt — talán pap volt —, hogy színezze ki rajzait. A nap piros volt, az emberkék fehérek. Lunyin lassan haladt a fal mentén, a következő rajzokat nézegette. Fekete plugot látott, görnyedt, vicsorgó figurát. Ez kicsi volt, mellette nagy, piros ember állt, és lándzsával átdöfte a plugot. A rajz nem volt igaz. Alig született meg a művészet, máris csalóka ábrándokba merült.