Lunyinnak rossz kedve lett. Eszébe jutott, hogy a kamerát a repülőgépen hagyta, és vissza kell mennie érte. Mielőtt elindult, kívülről is megszemlélte a barlangot, nincs-e ott is rajz. Egyet talált. Egy kiugró kő védte meg az esőtől. Ez a rajz jobban sikerült, mint a többi. Vonalai szabadabbak voltak. Mintha a barlangon kívül a művész el tudott volna térni a szabályoktól, amelyek együtt születtek magával a művészettel.
A rajz egy szarvast ábrázolt. Vörös szarvast, könnyedén, laza vonalakkal felrajzolva, az ugrás pillanatát megörökítve, úgy, ahogy a művész emlékezetében megmaradt.
Lunyin a repülőhöz futott, a kameráért. Szíve erősebben dobogott. Már— már megszokta a gondolatot, hogy az értelem ezen a planétán abban a percben hunyt ki, amikor létrejött. Sajnálkozása e miatt és haragja a plugok ellen bizonyos fokig elvont színezetet öltött. Ami történt — megtörtént.
De ez a szarvas — léte és mozdulata — kibillentették gondolatait az elvontságból. Most már tragédiaként élte át, hogy az értelem visszavonhatatlanul elpusztult ezen a bolygón; szenvedett ennek tudatától. Már attól is félt, hogy a vörös szarvas rajzát elpusztítja egy földrengés, egy vihar, vagy ördög tudja, micsoda. Csak egy pillanatra kapcsolta be a mikrofont, hogy bejelentse: „Barlangrajzokat találtam. Lefényképezem, fixálom, aztán ismét jelentkezem. Várjatok.” Magához vette a kamerát és a konzerválószert, sietett vissza. Gyorsan lépkedett, de óvatosan, nehogy csontra, kődarabra taposson. Amikor a barlangnyíláshoz ért, néhány lépésre tőle megállt. Mintha lenne ott valaki. Egyre kivehetőbb lett a szuszogás. Vállára vette a kamerát, keze a bénítópisztoly markolatát kereste. A szuszogás nem szűnt meg: mintha kisebbfajta kazán működne. Lábujjhegyen a barlang széléhez lopózott, és kikémlelt. Legrosszabb sejtelme igazolódott. A vörös szarvas előtt egy hatalmas fekete plug guggolt, és a rajzot kaparta. Lunyin felemelte a pisztolyt — még nem késő. De nem lőtt.
A plug mancsában kréta volt! Mancsa reszketett az erőfeszítéstől. Szuszogva, nyüszítve, vicsorogva kaparászott a krétával a falon. Éppen a vörös szarvas alatt. Már meghúzott egy majdnem egyenes, vízszintes vonalat. Ebből felfelé rövid pálcikák indultak. Négy, különböző méretű. Egyik sem haladt el a vízszintes vonalig. A plug most a falat böködte a krétával, hogy Összekösse valamiképp a kisebb vonalakat a vízszintessel. Lunyin megértette, mit akar a plug. Szarvast rajzolt. De fehéret és lábával felfelé: megölt, zsákmánnyá tett állatot.
A plug nem hagyta abba a munkát, holott az meghaladta erejét. Sem a mancsa sem a szeme nem volt arra való, hogy lemásolja a művészi alkotást; még kevésbé, hogy átdolgozza.
A vízszintes vonal végén addig kaparászott a krétával, míg valami csillagféle keletkezett azon a ponton. Ez volt a szarvas feje. Hasonlított rá vagy sem, nem volt fontos. A plug is, Lunyin is elismerte, hogy a művészet: megegyezés dolga. A plug ellépett a faltól, oldalra hajtotta busa fejét, és gyönyörködött a művében. Megszületett a hiúság. A pálcikák számára felidézték a hatalmas, még meleg hús tömegét; hogy igazán hasonlít-e legyőzött ellenfelére, már nem volt érdekes. Már nem menekülhet eclass="underline" le van döntve a lábáról.
Lunyin furcsa hálát, majdnem gyengédséget érzett a fekete majom iránt, s egy lépést tett előre. A plug ebben a pillanatban rátekintett. Mintha azt keresné szemével, aki értékelné művét. Az ember és a majom tekintete találkozott.
A plug megfeledkezett a szarvasról. Piros szemében fellobbant a gyűlölet lángja: a tettenért vadállat dühe és félelme. Erőtlen volt még a fejlődés, amely az imént váratlan előrelépésre késztette; ez a fok nem rögződhetett, és már ki is hullott emlékezetéből. Eltűnt — persze, nem örökre.
A plug a krétát Lunyinhoz vágta. Ez volt a keze ügyében. A kréta lepattant a szkafanderről, csak a mellén hagyott kis fehér foltot. Lunyin egy szikla mögé ugrott.
Mire ismét kinézett, már csak fekete foltot látott: a plug hátát, amint a bozóton keresztülvágott. Majd eltűnt az is. Lomb zizegett, mintha szél támadt volna, aztán ez is elcsendesült.
Lunyin a sziklafal felé fordult. A szürkületben lilás árnyalatot öltött a kő. Két szarvas világított rajta. A vörös és a fehér.
Márkus István fordítása
HA NINCS MIHAIL…
1. MARINA:
— Elmondok természetesen mindent, sorjában. Semmi értelme, hogy valamit eltitkoljak, annál is inkább, mert kezdettől fogva gondoltam, jobb lett volna, ha otthon maradok. De Raja olyan kedves, nem is képzelik, milyen csodálatos asszony, mindig segítőkész, soha nem tagad meg semmit, meg aztán vele mindig értelmesen telik az idő. Nem sok barátom van, és hát, tudják, ahogy mennek az évek, egyre kevesebben lesznek, de néha azt gondolom magamban, az életnek akkor van értelme, ha akadnak köztünk olyan emberek, mint Raja. A férjét már régebben is ismertem, de csak felületesen. Tudtam; hogy Rajának nem könnyű vele. Nagy reményeket fűztek hozzá, feltalált valamit, fényes jövőt jósoltak neki — aztán egy átlagos tervező lett, nem jobb, sőt talán rosszabb, mint a többi. Hát aztán? De Mihail soha nem felejtette el azt az órát, amikor a világ szeme rajta volt, a csillagórát, ugye olvasták Zweiget? Kudarcait pedig senkinek nem bocsátotta meg. Legkevésbé Rajának, aki etette, ruházta, otthoni munkát vállalt, ha Mihail éppen otthagyta a soron következő intézetet, mert hát ugyebár irigyelték. Vannak ilyen emberek persze, nehéz velük mindenütt, de otthon még nehezebb. Ugye értik, mit akarok mondani? Nem, ez ide tartozik, közvetlenül ide, mert minden másként alakult volna, ha Mihail más ember, vagy ha Raja nem olyan, amilyen, vagy ha én másként viselkedem.
Nos, Raja meghívott, menjek velük gombázni. Mindenki tudja, mennyire szeretek gombát szedni. Előfordul, hogy a többiek alig találnak pár szem galambgombát, de én ritkán térek vissza tele kosár nélkül. Mihailéknak van egy festő ismerősük, a nevére nem emlékszem, nem is volt lényeges szerepe az egészben. Megérkeztünk, az idő nem valami fényes, esőre áll. Egy darabig üldögéltünk a festővel, ő egyedül él, később elindult vissza Moszkvába, bennünket meg ott hagyott a nyaralóban. Még mindig nem történt semmi, de aztán Mihail azt kérdezte:
— Mikor akartok felkelni?
Minket elbágyasztott az utazás, ráadásul aznap dolgoztunk, elfáradtunk, mondtuk is, nincs szándékunkban sietni. Kelünk, amikor kelünk. Erre Mihail kijelenti:
— Reggel hatkor ébresztő!
Kérleljük, legalább nyolckor. Mihail meg csak hajtogatja, hogy ha sétálgatni akarunk az erdőben meg tollaslabdázni, akkor tegyünk úgy, ahogy akarunk, ő bizony felkel hatkor, és nagyon jól meglesz nélkülünk. Na, látom, már kezd bepörögni — az este többször próbált velünk összeveszni mindenféle apróságon, de egyszer sem sikerült. Raja mindig engedett, belőle meg nem futotta az indulat. Most sem álltunk le vele vitatkozni, lefeküdtünk aludni. Hatkor Raja felköltött, összeszedtük magunkat, reggelit készítettünk. Mihail természetesen alszik, esze ágában sincs felkelni. Kérdezzük, miért kellett nekünk hajnalok hajnalán kelni. Mihail pedig anélkül, hogy kinyitná a szemét, mondogatni kezdi, hogy rossz az idő, és itt nincs is gomba, azonkívül meg ő pihenni jött — és leadja ugyanazt a szöveget, amit mi tegnap, csak úgy, mintha egyedül neki jutott volna az eszébe.