Augusztus vége volt. Az idő elromlott, éjjel már hideg és nedvesség terjengett, mintha a pincéből bújna elő, vagy a tengerről szállana ide. A turisták eltűntek. Eljött az utolsó szünidei szombat. Tyimofej azt ígérte, három nap múlva ő maga viszi a kislányt a városba az iskolai évnyitóra. Olenyka most került elsőbe. Nagyezsda tehát az utolsó éjszakát töltötte sógora házában, tavaszig. Lehet, hogy az erdész november elején még bemegy Kaljazinba az ünnepekre, de az is lehet, hogy újévig nem látják már egymást.
Nagyezsda mosogatott. A szappan a homokon, körülötte a vacsoraedény sorakozott. Nagyezsda bokáig árvízben, a rongyot végighúzza a szappan oldalán, aztán az edényt súrolja körül, majd egyenként leöblíti vízben. Ólja egy darabig a parton didergett, aztán elfutott a rekettyésbe rókafiát keresni. Az erdész egy kövön ült, vállára terítve zekéje; fürödni nem akart, de otthon sem fogta a hely, nem is volt dolga. Hallgattak.
Nagyezsda, ahogy a csészéket öblögette, le-lehajolt, és az erdész látta barnára sült, izmos, fiatal lábát, és zavart érzett, mert nem mondhatta meg, hogy azt szeretné: maradjon vele örökre. Könnyebben szólt volna, ha az asszony nem Nyikolaj özvegye. De mert az volt, igyekezett nem nézni arrafelé, inkább a szürke vizet bámulta meg az erdő tömör, fekete falát és a magányos tábortüzet odaát, amit már nem turisták raktak, hanem a faluból kijáró halászok.
Nagyezsda is feszengett. Mintha várt volna valamire. Amikor az erdész ismét rápillantott, felegyenesedett, és piros pettyes kendője alá gyömöszölte kibomlott szőke hajfonatát. A nap kiszívta nyáron a haját, világosabb lett, mint a bőre; a foga és a szeme fehéije szinte világított. Tyimofej elkapta a tekintetét. Úgy rémlett, Nagyezsda nem úgy néz rá, ahogy kell, hanem valahogy túlságosan nyíltan. Rá, Tyimofej re így nem szabad nézni, ő csúf és rokkant, és bátyja is a meghalt férjnek; nem lehet így nézni őrá, még akkor sem, ha titokban azt szeretné, igenis, hogy Nagyezsda maradjon itt vele.
Az asszony csak állt és nézett, és az erdész, ha elkapta is a tekintetét, nem tudott nem rágondolni már. A melle kicsi, a dereka karcsú, a nyaka vékony. De a lába erős. Erős a karja is, erős és telt. A szeme — lám — világít a szürkületben, mintha világoskék lenne. Nem akarta, mégis visszanézett. Válaszolt az asszony tekintetére, és édes fájdalmat érzett: a válla táján támadt, majd a mellébe hatolt, onnan a torkába vándorolt, és nehezebbé tette várakozását, hogy mi történhet, hogy minek kell ma megtörténnie.
Már nem tudta levenni a szemét Nagyezsdáról. Megrettent, amikor az asszony szája megnyílt, szinte megijedt a hangtól, a szavaktól, amelyek megtörték ezt a furcsa pillanatot:
— Eriggy haza, Tyima, vidd be Olenykát, mert fázik. Mindjárt megyek én is.
Tyimofej gyorsan felállt. Megkönnyebbülést érzett és erős hálát, hogy Nagyezsda ilyen semmitmondó, mégis kedves és helyénvaló szavakat talált.
Hívta Ólját, és indult vele. Nagyezsda ott maradt, tovább súrolta az edényeket.
2
Dag kényelmesen elhelyezkedett a kopott karosszékben, a listát maga elé terítette az asztalon és olvasni kezdte hangosan, ujjával követve a sorokat. Hunyorgott. Látása újabban romlik, bár erről nem vesz tudomást, nem óhajt tudomást venni.
— A tartalék rádióállomást magadhoz vetted?
— Igen — felelte Pavlis.
— A második ponyvát?
— Olvasd végig a listát! Szató, nincs fekete ceruzád?
— Nincs — válaszolt valaki. — Elfogyott.
— Vidd a harmadik oxigénsátrat is — szólt megint Dag.
— Nem kell.
— A második generátor?
— Itt van. Az a 32. pont.
— Jó. Hány ballont viszel?
— Eleget.
— Sűrített tej? Fogkefe?
— Mi az? Turistaútra akarsz felszerelni?
— Vidd csak el a kompótot is, nekünk nem kell.
— Majd beugróm hozzátok, ha kompótot kívánok.
— Nem lesz túl egyszerű.
— Jó — mondta Pavlis. — Tréfáltam. Nem is akarok hozzátok jönni.
— Ahogy gondolod — felelte Dag.
A képernyőt figyelte. A robotok úgy mászkáltak a drótkötélen, mint levéltetvek a fűszálon.
— Ma költözöl át? — kérdezte Dag.
Dag már sietett volna. Úgyis két napot veszítettek, amíg a zsákmányt vontatásra előkészítették. Újabb két hét kell a fékezéshez és a leszállási manőverekhez.
Szató feljött a vezérlőindra, közölte, hogy a csónak kész, mindent beraktak.
— Lista szerint? — érdeklődött Dag.
— Igen. Pavlis ideadta a másodpéldányt.
— Helyes — mondta Dag. — De tedd csak be a harmadik oxigénsátrat is.
— Már betettem — felelte Szató. — Nekünk még van elég. Különben is mindegy. Úgysem lesz szükségünk ilyenre.
— Én a helyedben — szólt oda Dag Pavlisnak — rögtön átköltöznék.
— Minden kész — tette hozzá Szató.
Dagnak igaza van. Jobb lesz most mindjárt átmenni, ha hiányozna valami, még visszajöhet; nem lesz nehéz utolérnie az űrhajót. Néhány hétig úgyis vesztegelnie kell azon a másik, halott űrhajón, míg belakja, kiismeri. Ki tudja, mikor és miért hagyták el gazdái? Mióta vándorol céltalanul, mint régi tengereken a bolygó hollandi, arra ítélve, hogy (ha véletlenül nem találkoznak vele) évmilliókon át zuhanjon a kozmosz fekete ürességében, míg valamely csillag vagy bolygó magához nem rántja, vagy darabokra nem csapja szét egy beleütköző meteorit. A Tejútrendszernek ez a tája, melyen át hazafelé tartottak, üres, és távol esik a már kipróbált, ismert utaktól; ide ritkán vetődik el űrhajó. Kivételes, szinte hihetetlen felfedezés ez a kihalt, irányítás nélkül hagyott, egyébként tökéletesen ép űrhajó. Dag kiszámította, hogy ha el vontatják, üzemanyaguk a külső bázisig kitart. De csak akkor, ha saját terhüket kidobálják, ha mindent kihajigálnak a semmibe.
Valakinek hármuk közül át kellett mennie a zsákmányolt hajó fedélzetére, hogy tartsa a kapcsolatot és ellenőrizze az űrhajó működését. Pavlis vállalta.
— Megyek — mondta Pavlis. — Felállítom az oxigénsátrat, kipróbálom a rádiókapcsolatot.
— Óvatosan — dünnyögte Dag, váratlanul elérzékenyülve. — Nehogy…
— Az a fontos, hogy el ne veszítsetek — mondta Pavlis. Egy percre még benézett a kabinjába, nem felejtett-e ott valamit, és hogy búcsút vegyen a szűk, kényelmetlen hajléktól, amely hónapokig volt otthona. Hamarabb búcsúzik tőle, mint gondolta. Hirtelen, az utolsó csavarig ismerős, üres falak előtt, mintha bűnösnek érezte volna magát érzelgőssége miatt.
Elindult. Szató ügyesen kormányozta az űrcsónakot az elhagyott űrhajó egyik fedélzeti bejárata elé. Nem volt nehéz kitalálni, hogy itt volt a mentőcsónak helye. De mentőcsónak nincs, csak egy műszer leng ide-oda. Pavlis széles bejárati folyosón tolta maga előtt az oxigénsátrat és a ballonos bálát, míg egy kabinhoz ért az irányítópult közelében. Úgy döntött, itt telepszik meg. A helyiség formája, mérete arra vallott, hogy egykori lakói alacsonyabbak voltak, mint az emberek. Talán masszívabbak is. Bútor nem volt; semmi, amiből az űrhajó gazdáinak testi felépítésére következtethetett volna. De lehet, hogy nem is kabin, hanem raktár volt a helyiség. Még nem tudták alaposan megvizsgálni a hajót, ez is Pavlisra várt. Az űrhajó rendkívül nagy volt. Az utazás érdekesnek ígérkezett.