Meglátta az ólomszínű teknősbékát, melynek páncélján, mint egy kisebb teknősbéka, félgömb alakú fej ült, rajta mozaikszernek tömegéből álló, kiugró ciklonszerű szem, mint a szitakötőé. A teknősbéka a lány derekáig ért, rövid „vastag lábakon járt, melyek a páncél alól nőttek ki. Sok lába volt, talán tíznél is több. Páncéljának elülső meredek hajlatán több nyílás volt, négyből csápok álltak ki. A páncél össze volt karcolva, helyenként apró mélyedések futottak rajta szét csillag alakban, mintha valaki éles kaparóvassal ütötte vagy páncéltörő golyókkal lőtte volna. Az egész figura vészjósló volt, akár egy nem evilági kezdetleges harci jármű.
A lánynak földbe gyökerezett a lába, még a tenyerét is elfelejtette levenni a füléről. Szeretett volna elszaladni vagy kiabálni, de nem merte sem egyiket, sem másikat.
„Látod, milyen bolond vágy — szidta magát Dracs —, nem tudsz figyelni.”
— Bocsásson meg! — szólalt meg a teknősbéka. Hangja színtelen volt és gépszerű. A fémmaszk mögül jött, mely a fejét fedte egészen a szeméig. Szeme úgy rezgeti, mintha a mozaikokat rugalmas válaszfal határolta volna.
— Bocsásson meg, amiért megijesztettem. Nem akartam.
— Maga… robot? — kérdezte a lány.
— Nem, bioforma — felelte Dracs.
— Valamilyen bolygóra készül?
A lány szeretett volna elmenni, de elmenni annyit jelentett volna, mint kimutatni, hogy fél. Állt, és valószínűleg százig számolt magában, hogy visszanyerje önuralmát.
— Már visszajöttem — mondta Dracs. — Menjen csak tovább, ne nézzen rám.
— Köszönöm — csúszott ki a lány száján, és megfeledkezve az éles kavicsokról, lábujjhegyen elszaladt Dracs mellett. Majd visszaszólt: — Viszontlátásra!
Lépéseinek nesze beleolvadt a levelek susogásába és az „áttetsző meleg erdő nyugtalan májusi zajaiba. Dracs kiment a folyóhoz, s megállt az alacsony partszegélyen, a pad mellett. Elképzelte, hogy a pádon ül, és hányinger fogta el. Jó volna most rögtön leugrani a mélybe — és vége. Az utóbbi hónapokban ez volt Dracs egyik legbutább gondolata. Hasonló eséllyel ugorhatna akár a Niagara-vízesésbe, akkor sem történne vele semmi. Az égvilágon semmi. Sokkal nehezebb helyzeteket is túlélt már.
A lány visszatért. Csendesen odajött, leült a padra, és kis kezét a térdére téve nézett maga elé.
— Először azt hittem, hogy maga valami gép. Nehéz terhet cipel?
— Nehezet.
— Tudja, olyan szerencsétlenül buktam a víz alá, hogy még most sem tudtam kirázni a vizet a fülemből. Előfordult már magával ilyesmi?
— Igen — mondta Dracs.
— Engem Krisztinának hívnak — szólt a lány. — Itt lakom nem messze, vendégségben vagyok a nagymamánál. Az előbb úgy megijedtem, mint valami bolond, és elszaladtam, magát pedig bizonyára megbántottam.
— Szó sincs róla. Én a maga helyében rögtön elfutottam volna.
— Én csak elmentem és gondolkodtam. Mondja, maga ugyanazokon a bolygókon járt, ahol Grunyin? Biztosan alaposan kijutott magának…
— Ez már a múlté. És ha minden rendben megy, egy hónap múlva rám sem ismer.
— Hát persze.
Krisztina haja gyorsan megszáradt a szélben.
— Tudja, hogy maga az első űrhajós ismerősöm — szólt.
— Szerencséje volt. Maga tanul?
— Tallinban lakom. Ott is tanulok. Lehet, hogy tényleg szerencsém volt. A világon annyi közönséges űrhajós van. De egészen kevés olyan…
— Vagy húsz.
— És azután, amikor már kipihente magát, újra más alakot ölt? Hallá változik vagy madárrá?
— Ilyenre még nem volt példa. Egy transzformáció is sok egy embernek.
— Kár!
— Miért?
— Nagyon érdekes volna mindent kipróbálni.
— Egyszer elég.
— Valami baja van? Elfáradt?
— El — mondta Dracs.
A lány óvatosan kinyújtotta a kezét, és megérintette a páncélt.
— Érez valamit?
— Kalapáccsal kell engem ütni, hogy érezzék.
— Kár! Megsimogattam.
— Sajnálni akar?
— Igen. No és?
„Megsajnált — gondolta Dracs. — Mint a mesében: a szép lány beleszeret a szörnyetegbe, és az bátor legénnyé változik. Gevorkjannak, problémái vannak, elektródái, grafikonjai, ez a lány meg megsajnált — és probléma sehol. Talán csak jól meg kell nézni a virágot, hogy minden úgy legyen, ahogy írva van…”
— Ha meggyógyul, látogasson meg! Tallinn mellett lakom, a tengerparti lakótelepen. Körös-körül mindenütt fenyőerdő. Jó lesz magának ott pihenni.
— Köszönöm a meghívást — szólt Dracs. — Itt az ideje, hogy induljak, még majd keresni kezdenek.
— Elkísérem, ha nincs ellenére.
Lassan mentek visszafelé, mert Krisztina úgy gondolta, Dracsnak nehéz gyorsan menni. Dracs pedig, aki lehagyta volna a Föld leggyorsabb futóját, nem sietett. Engedelmesen mesélt a lánynak azokról a dolgokról, melyeket nem lehet szavakkal kifejezni. Krisztinának úgy tűnt, mindent lát, bár mindent egészen másként képzelt, mint ahogy valójában volt.
— Holnap eljövök a pádhoz — mondta csendesen —, csak nem tudom, hánykor.
— Holnap én valószínűleg nem érek rá — szólt Dracs, mert úgy gondolta, hogy ez csak szánalom.
— Hát majd meglátjuk — felelte Krisztina. — Majd meglátjuk…
9
Dracs megkérdezte Polacsektől, aki a mobil motorjában turkált, hol van Gevorkjan. Polacsek azt mondta, hogy a szobájában. Valami vulkanológusok érkeztek hozzá repülőgéppel, biztosan új bioformát fognak készíteni.
Dracs bement a főépületbe. A Gevorkjan szobája előtti vetkőzőhelyiségben nem volt senki. Dracs hátsó lábaira állt, és levett egy darab tiszta papírt meg egy ceruzát Marina Antonovna asztaláról. A papírt a földre tette, fogta a ceruzái, és megpróbálta lerajzolni Krisztinát profilból. Gevorkjan szobájának ajtaja nem volt egészen becsukva, és Dracs jól kivette öblös hangjának zengését, aztán egy másik, magasabb hangot, amint éppen azt mondta:
— Mindent értünk, és ha más lenne a helyzet, nem erősködnénk.
— De hát nincs senki, egyáltalán senki — zúgott Gevorkjan hangja.
— Kivéve uracsot.
Dracs pár lépést tett az ajtó felé. Most már minden szót hallott.
— Nem arról van szó, hogy Dracs legyen — folytatta kitartóan a vulkanológus. — De hát csak van még hozzá hasonló bioforma!
— Az utóbbi időben nem kaptunk megrendelést. Sarasini pedig csak egy hónap múlva tudja elkezdeni a munkát. Különben sem egészen alkalmas rá…
— Hallgasson meg! A munka mindössze egy óra, legfeljebb kettő. Dracs több hónapot töltött sokkal nehezebb körülmények között.
— Éppen ezért nem vállalhatom a kockázatot. Gevorkjan valamilyen papírokkal zörgött, és Dracs elképzelte, hogy teszi a szalagcsomót a vulkanológusok elé.
— Azt sem tudom, hogy húzzuk ki a bajból, ilyen utazás nélkül is. A transzformációt a legnagyobb óvatossággal végezzük majd. Terhelésről szó sem lehet. Szó sem lehet… Ha elrepül önökkel…
— De kérem, amíg az ön Sarasinije elkészül …