Dracs belökte az ajtót, nem számította ki az ütést, és az ajtó úgy szakadt le, mintha ágyúgolyó érte volna.
Néma csend lett. Három szempár fordult az óriás teknősbéka felé. Az egyik vulkanológus kövér volt, mint a malac.
— Dracs vagyok — fordult hozzá Dracs, hogy mindjárt eloszlassa a zavart. — Rólam beszéltek.
— Nem hívtalak — szakította félbe Gevorkjan.
— Folytassa csak! — fordult Dracs újra a kövérhez. Az Gevorkjanra pillantott, és a torkát köszörülte.
— A Knyeg — vette át a szót a másik vulkanológus, aki aszott volt és szinte elszenesedett — az Oszennyaja szopka[1] kitörése Kamcsatkán. Feltételezzük, vagyis meg vagyunk győződve róla, hogy ha nem tisztítjuk meg a kőzettel eltömődött főcsatornát, a láva a nyugati lejtőre ömlik. A nyugati lejtőn földrengésjelző állomás van. Lejjebb pedig, a völgyben település és üzem.
— Kiürítésre nincs idő?
— A kiürítés folyik. De nem tudjuk szétszerelni az üzemet és az állomást. Ehhez három napra van szükség. Ezenkívül az üzemtől négy kilométerre kezdődik Kuvajevszk. A kráterbe mobilt engedtünk le robbanóanyaggal. Egyszerűen visszadobta. Még jó, hogy nem az állomásra.
Gevorkjan az asztalra csapott.
— Nem engedem, Dracs. A hőmérséklet ott az elviselhető határán van. A legvégső határán. Ez öngyilkosság.
— Engedi — mondta Dracs.
— Hülye! — fortyant fel Gevorkjan. — Lehet, hogy nem is lesz kitörés.
— Lesz — szólt szomorúan a kövér.
Dracs az ajtó felé indult. Az aszott vulkanológus követte. A kövér maradt, vállat vont, és így szólt Gevorkjanhoz:
— Mindent megteszünk, mindent, ami lehetséges.
— Nem arról van szó — ellenkezett Gevorkj an. — Önökkel megyek.
Bekapcsolta a videoszelektort, és hívta Gyimovot.
— Hát ez nagyszerű! — lelkendezett a kövér. — Igazán nagyszerű.
Dracs, miközben keresztülment a vetkőzőhelyiségen, felemelte csápjával a papírdarabot Krisztina profiljával, csomóra gyűrte, és a szemétkosárba dobta. Csápjai olyan gyorsan mozogtak, hogy a vulkanológus, aki lépésnyire követte, nem látott semmit.
10
Az Oszennyaja szopkából széles fekete füstoszlop emelkedett a magasba, magába olvasztotta, barnára festette az alacsonyan szálló felhőket.
A tűzhányó lábához közeli leszállóhelyen több mobil állt, mellettük technikusok felügyeletével robotok orsóhoz; hasonló fúrót raktak össze. A ponyvatető alatt, mely védelmet nyújtott a szemerkélő piszkos eső ellen, de nem védett a széltől és a hidegtől, az alacsony asztalkán kövekkel lenyomtatott rajzok és diagramok hevertek. Dracs a felső diagramot nézegette. A láva nem tudott áttömi az öreg, millió éve eltömődött csatornán. Csak a gázok törtek fel a bazaltdugó repedésein. Ezért szinte percenként újabb repedések keletkeztek a gyenge nyugati lejtőn.
A szondák radiogramjának adatait egy fehér sisakos, tűzvédő szkafanderbe öltözött férfi jegyezte. A másik vulkanológus a megfigyelők közléseit vette. A hírek semmi jót nem ígértek.
Gyimov egy papírt tett Gevorkjan elé, rajta számok voltak, a hőmérséklet és a légnyomás értékei a tűzhányó torkában.
— A végső határ — mondta a legvégső.
Tudta, hogy Dracsot nem lehet lebeszélni, és hangjában tehetetlen szomorúság csengett.
A robbanótöltetek készen álltak.
A kövér vulkanológus sisakot hozott Gevorkjannak és Gyimovnak.
— Egy órával ezelőtt leengedtek a kráterbe egy mobilt mondta bűntudatosan. — Azt akarták, hogy a repedésnél érjen földet. Darabokra tört, és a robbanásnak nem volt semmi eredménye.
— Kuvajevszk keresi — szólt a rádiós. — Megkezdték az üzem szétszerelését, de még reménykednek.
— Közölje velük, hogy várjanak egy órát. Az én felelősségemre.
A kövér vulkanológus Dracsra nézett, mintha biztatást várna tőle.
— Indulhatunk — szólt Dracs.
Gevorkjan felvette a sisakot, ami nagy volt, becsúszott egészen a szemöldökéig. Úgy nézett ki benne, mint egy öreg lovag, akinek egy maroknyi vakmerő csapat élén kell megvédelmezni az országot az ellenséges seregek elözönlésétől. így is maradt meg Dracs emlékezetében.
Dracsot a mobilon az öreg kráter pereméhez emelték. A fáradt vulkanológus piszkos sisakban — az utóbbi három napban megpróbált eljutni a vulkán torkához — megismételte az utasításokat, melyeket Dracs már kívülről tudott.
— A repedés innen is látható. Persze csak akkor, ha jön a füst. Nyolcvan méterre leereszkedik benne. Ott már szabadon mozoghat. A szondák jelzéseiből tudjuk. Lerakja a robbanótölteteket, azután kimászik, és mi távirányítással robbantunk. A dőlés hatvan fokos. Rendben?
A vulkanológus nehezen tudott úgy beszélni az ólom teknősbékával, mint egy emberrel. Annyiszor volt már dolga autoszondákkal, rendezőrobotokkal és egyéb gépekkel, melyek valahogy mind hasonlítottak ehhez a teknősbékához, hogy minduntalan mondogatnia kellett magának, ez itt egy ember, egy bioforma. Ráadásul halálosan kimerítette ez az átkozott vulkán.
— Rendben — felelte Dracs. — Hatvan fok nekem nem számít.
Mielőtt levette a maszkot és odaadta a vulkanológusnak, így szólt:
— El ne veszítse! Még szükségem lesz rá. Nélküle nem hallok és nem tudok beszélni.
— És hogyan lélegzik majd?
— Nem fogok lélegezni. Alig fogok. Az oxigén nekem ártalmas.
— Itt várom — mondta a vulkanológus. Dracs már nem hallotta szavait.
Legurult a meredek lejtőn a kráterbe, és égy másodpercre megállt a repedésnél. Felülről apró kövek hullottak. Mellette, egészen a kráter szélén két mobil lebegett. Az egyikben a vulkanológusok, a másikban Gevorkjan Gyimovval.
A rés valahogy szélesebbnek tűnt, mint várta. Gyorsan megkezdte a leereszkedést, közben szokás szerint regisztrálta a gázok összetételét. A hőmérséklet emelkedett, de nem érte el a határértéket. Aztán a lejtő meredekebb lett, és uracsnak cikcakkban kellett haladnia, időnként két csápon függeszkedve. Másik két csápjával a robbanótölteteket szorította páncéljához. A hegy fújt egyet, s Dracs egészen a falhoz lapult, hogy ne repítsék fel a kitörő gázok. Sietni kellett. Érezte, hogy nyílnak szét a repedések a nyugati lejtőn. A leereszkedés egyre nehezebb lett. A falak csaknem összezárultak, és Dracsnak eleven, mozgó kövek között kellett keresztülvergődnie. Már túl volt a hetven méteren. A gázok hőmérséklete elérte a négyszáz fokot. Emlékezett a diagramra. Még vagy öt métert kell ereszkednie, hogy a dugó biztosan szétrobbanjon. Az utasítások szerint itt is hagyhatná persze a robbanótölteteket, de még öt méter jó volna. Az utat csak a kitörő pára jelezte. A hőmérséklet hirtelen száz fokkal emelkedett. Már érezte a meleget. A tűzhányó megremegett, mintha köhögési roham rázta volna. Dracs felnézett. Még van visszaút. Dracs bemászott a forró hasadékba.
A hasadék kiszélesedett, zsák alakúvá vált, alja pedig olyan volt, mint a rosta. Ilyen forróságot Dracs csak egyszer érzett, a második bolygón. Onnan eljöhetett és eljött. A tölteteket a legbiztonságosabb kőlapra helyezte. De az is remegett. A nyugati lejtő meglehet, hogy már át is szakadt, mint a rongy.
Dracs egyik csápjával a kőzsák felső nyílásához húzódott. A feltörő gázok égették, a hegy megrándult, és csápja úgy szakadt le, mint a kötél. Megmaradt három csápjával gyorsan rátapadt a függőleges falra, így sikerült megtartania magát. Ebben a pillanatban — fent nyilvánvalóan omlás történt — egy léghullám a kőzsák aljához vágta.