Nem félt, nem volt rá ideje. Erezte, hogy sül össze egész benseje. A gázok nyomása a kőüregben megnőtt, s a mozgás egyre nehezebb lett. Az az átkozott öt méter! Egy pillanatra Dracsnak úgy tűnt, hogy már kifelé mászik a hasadékból, és látja a szürke eget. Elkeseredetten és dühödten nekirugaszkodott, mert Krisztina holnap ott lesz a padnál, és mert Gevorkjannak, aki fent várja, gyenge a szíve.
Kikecmergett a kőzsákból, de kiderült, hogy a repedést már elzárták a bazalttörmelékek. Megpróbálta elmozdítani a torlaszt, de rájött, hogy ehhez nincs ereje. Pihenni kell, egy kicsit pihenni. Égett testében az a végtelen fáradtság áradt szét, mely az utolsó napokban azon a bolygón is üldözte, és nem hagyta el a Földön sem.
Dracs állt, beszorulva a hasadékba, a bazalttömbök közé. A dolga most az, hogy megtalálja a torlasz leggyengébb pontját, megkeresse azt a bazaltdarabot, amelyik a legkönnyebben elmozdítható, aztán eltolja úgy, hogy ne omoljon rá az egész dugó. És miközben csápjával fáradtan és lassan vizsgálgatta a bazaltdarabokat, egy gondolat villant belé. Először csak a periférián motoszkált, aztán visszatérve úgy harsant, mint a rádió. Ráeszmélt, hogy az egész vállalkozás meghiúsulhat. Amíg ő nem jön ki, nem kezdik a robbantást. Várni fogják, reménykednek a csodában. A levegőből sem kezdik bombázni a dugót. Várni fognak. Megpróbálják kimenteni, bár ez lehetetlen, és ettől elpusztulhatnak az emberek, és elpusztulhat minden, ami a nyugati lejtőn van és azon túl, a síkságon óvatosan és körültekintően cselekedett, csak azon igyekezett, hogy ne veszítse el az öntudatát, öntudatnál maradni — ez a legfontosabb. Visszatért a hasadékhoz, ahonnan olyan nehezen vergődött ki, leugrott, és ott találta magát a kőlap mellett, ahol a robbanótölteteket hagyta. A kőlap úgy mozgott, mintha táncra perdült volna. Dracs arra gondolt, milyen jó, hogy kívül nincsenek idegvégződései, különben meghalna a fájdalomtól. Égett csápjai ügyetlenül mozogtak. Eltelt másfél perc, amíg sikerült szétcsavaroznia az egyik töltetet, hogy gyújtószerkezetté alakítsa át. Remekül ismerte ezt a rendszert. Ilyen töltetek voltak nála a bolygón is. A töltet csak jelzésre kapcsolódott be, de ha az ember ismeri a rendszert, a láncot maga is bekapcsolhatja.
Úgy gondolta, ha végez a munkával, mielőtt zárja a láncot, hagy magának néhány másodpercet, hogy gondoljon valamire, ahogy még utoljára illik. De amikor végzett, kiderült, hogy nincsenek másodpercei.
A robbanás mindenkit váratlanul ért, kivéve a fáradt vulkanológust, aki a kövek között hasalt, és ugyanazt gondolta, mint Dracs.
A tűzhányó megremegett és félmoraj lőtt. A vulkanológus a kövekhez lapult. A kráter fölött köröző két mobil úgy repült fel, mint száraz falevél, a pilótáknak alig sikerült ellenőrzésük alá venni a gépeket. A narancsszínű láva a régi torokba zúdult, és narancslével kezdte megtölteni a krátert. A vulkanológus szaladni kezdett lefelé a lejtőn: nem tudta, hogy a lávafolyam néhány perc múlva éppen arrafelé tör utat magának…
11
Krisztina elment a folyóparti pádhoz; nagyon meleg volt. Amíg uracsra várt, kedvére kifürödte magát. Aztán olvasott egy darabig. De Dracs nem jött. Napszálltáig várta. Hazamenet az intézet kapujából látta, hogy a felszállóhelyről nagy mobil emelkedik a magasba. A mobilban biztosan Dracs repül el valamilyen feladatra, gondolta magában. Ezért is nem tudott jönni, de ha visszatér, biztosan eljön. És Krisztina elhatározta, hogy amíg ott nyaral, mindennap várni fogja apadnál.
A nagy mobilban Gevorkjant szállították kórházba. A vulkánnál még valahogy tartotta magát, aztán hazatért és összecsuklott. Gyenge volt a szíve, és csak Moszkvában menthették meg.
Téri Sarolta fordítása
KIR BULICSOV NOVELLÁI
1
Talán Ben Bova írta meg, talán Róbert Sheckley vagy Frederik Pohl, tehát a Science fiction valamelyik élő nagysága, hogy hogyan is kell a valóságot egyetlen mozdulattal a képzelet világába emelni, szabadjára engedve ezzel a legfurcsább lehetőségeket úgy, mintha kinyitnánk egy kaput, amelyen át démonok tódulnak megszokott világunkba.
„Végy egy antikváriumot — szól a recept olyat, amilyet bárhol láthatsz, bármelyik városban a Föld kerekén, kicsit, kopottat, porosat, szűkét, telve rendetlenül felhalmozott könyvekkel és mindenféle tárgyakkal, amelyeket a félhomályban nem is lehet felismerni. Végy hozzá egy öreg antikváriust vagy fiatalt, ha az ellentét jobban tetszik, tehát egy embert, aki már azért is titokzatos jelenség, mert régi holmikkal kereskedik. Fokozd a rejtélyességet azzal, hogy az antikvárius nem szolgál ki senkit, nem áll szóba senkivel, elbújik boltja hátterében, nem fogadja a köszönést, érthetetlen szavakat mormol. Ezzel megvan a helyszín és a főszereplő. Ha most ebbe a boltba belép valaki, akit a véletlen, a nyomorúság vagy a kíváncsiság vezetett oda, és csökönyösen meg akar vásárolni valamit, akkor a konfliktusos helyzet is kész. Ezután már csak azt kell kideríteni vagy bebizonyítani, hogy az antikvárius nem földi ember, hanem marslakó, aki az invázió előtt kikémlelni jött az emberiséget, és a novella kész, csattanós befejezése már gyerekjáték.”
A recept nem rossz. Jó minőségét az is bizonyítja, hogy így kezdődik Balzac regénye, A szamárbőr, az élőírások szerint bonyolódik H. G. Wells elbeszélése A varázsbolt, nem is beszélve arról a számtalan fantasztikus históriáról, rémtörténetről, sci-fi novelláról, amelyek szinte szóról szóra ezt a módszert követik.
De ne törődjünk most az utánzókkal, a felhasználókkal és a feldolgozókkal, tehát azokkal, akik eredeti ötletek nélkül fognak tollat, vagy ülnek írógépük elé, nézzük meg inkább az ajánlott metódus lényegét.
Itt van körülöttünk napjaink valósága, tárgyaival, embereivel, konfliktusaival, múltjával és jövőjével. Itt vannak az ablaküvegek, a telefonok, az autók, a cigaretták, a hivatali íróasztalok, a patkók, a rakéták, a paprikaszórók, a megfogható, felhasználható, elpusztítható gyártmányok és eszközök végtelen számban és mindennapos realitásukban. Vagy itt vannak a lakásuk falai mögé bújt emberek, az utcák járókelői, metrók, repülőgépek, tengeralattjárók utasai, szövőgépek, atomerőművek, szójamalmok vagy számítógépek kezelői, arcukon két szemmel, egy szájjal és egy orral, agyukban és lelkűkben pedig felderíthetetlen titkokkal. Elég, ha a felsorolt tárgyakat és személyeket felruházzuk valamilyen új vagy szokatlan tulajdonsággal, és megnézzük, hogy mi lesz ennek a következménye. Ha például egy ablaküveg megőrzi a rávetődő képeket, tehát ha furcsa módon memóriája lesz, akkor már készen is van az „emlékező üveg”, Bob Shaw világhírű novellájának főszereplője; ha egy autó nem benzinnel, hanem vezetőjének vérével megy, akkor előttünk áll Josef Nesvadba kitűnő elbeszélésének hőse, a „vámpírautó”, de folytathatnánk a sort, s kideríthetnénk, hogy a találomra felhozott tárgyak és emberek mind központjába kerülhetnének egy-egy fantasztikus novellának.
Azt akarnánk ezzel mondani, hogy a körülöttünk levő világ szőröstül— bőröstül, mindenestül fantasztikus? Ezt talán nem. De azt mindenképpen, hogy át van itatva a fantasztikum lehetőségeivel és nemcsak akkor, ha a szavakkal játszunk, ha képzeletünket nekieresztjük, hanem valóságosan is. Sorolhatnánk a történelem és az emberi élet véletlenjeit, nem feledve természetesen azt, hogy a véletlenek mögött, törvényeket találunk, de azt sem, hogy a törvények sohasem jelennek meg a maguk tisztaságában. A fantasztikum itt van, bennünk és körülöttünk, csak észre kell vennünk, ki kell emelnünk szürke környezetéből, meg kell erősítenünk elütő vonásait, szembe kell állítanunk tapasztalatainkkal, az órák és az események megszokottságával. És ekkor a szűk és homályos antikváriumból rejtélyes helyszín lesz, a régiségkereskedőből marslakó, időutazó vagy távoli bolygók küldötte.