Először is be kellett rendezkedni. Felállították az oxigénsátrat, Szató segített. A zsilipkamra a szoba ajtajához került; ellenőrizték, elég gyorsan töltődik-e fel a sátor levegővel. Minden kifogástalanul működött. Volt valami otthonféle már, ahol Pavlis szkafander nélkül létezhetett. A szkafanderre akkor lesz szüksége, ha kilép a szobából.
Pavlis kipakolta a holmiját, Szató eközben a világítást szerelte fel, és a rádiókapcsolatot próbálta ki. Mindent úgy rendeztek el, hogy Pavlis létezni tudjon eljövendő tartós magányosságában.
Majdnem hat órájuk ment rá, hogy egymásra kapcsolják a két hajót; Dag maximális vontatási biztonságra törekedett. Pavlis aztán az irányítópulthoz ment, onnan figyelte, hogyan maradoznak el az ezüstös tartályok, melyeket a raktárkamrákból az űrbe engedtek; úgy maradt el egyik a másik után, ahogy vonatablakból látja az ember a peronon álldogáló integetőket. Amikor az űrhajó terhelése tűrhető szintre csökkent, Pavlis — most már egyedül — komolyabb feladataihoz látott.
Az irányítópult nem valami sok információval szolgált. Különös állapotban volt a pult is, a fülke is. Mintha egy elszánt huligán garázdálkodott volna itt. Vagy nem is huligán, hanem egy kezdő rádióamatőr, aki méregdrága, szerfelett bonyolult géphez jutott, és nem nyugodott addig, míg diribdarabokra nem szedte, hogy aztán valami kezdetleges detektoros adóvevőt fusizzon belőle. Tranzisztorokat vert be szögek gyanánt, nyomtatott áramkörökből dobozt fabrikált, a platina fóliával végképp nem tudott mit kezdeni, hát kitapétázta vele a falat. Valószínű volt — ezt a feltevést Dag már megfogalmazta, mikor először körülnéztek itt az űrhajót eredetileg tökéletes automatika irányította, de valaki fogta magát, leszaggatta a védőburkolatokat, rövidre zárta a vezetékeket, és mintha arra törekedett volna, hogy a leállított kronométer alkatrészeiből közönséges ébresztőórát rakjon össze. A gépezetek élveboncolása nyomán töméntelen szerkentyű hevert szanaszét. Az a gézengúz sebtében szétdobált mindent, mintha sietett volna befejezni művét és elbújni, mire szülei megjönnek.
Pavlis furcsállta, hogy sehol egy szék, fotel vagy valami hasonló. Lehet, hogy ezek azt se tudták, mi a szék? Földön ültek? Gurultak, mint a ballagófű vagy az ördögszekér? Pavlisnál ott volt a kamera, mindent filmezett. Bármi történik, a felvételek megmaradnak. Szkafandere csúcsán alig hallhatóan búgott az adóvevő, ettől még süketebbnek érezte a csendet. Olyan csönd volt ez, amelyben, úgy rémlett, lépések suhognak, zajok pattognak. Legszívesebben lábujjhegyen járt volna, mintha oka lenne félni, hogy senki sincs. Jobb lett volna, ha kikapcsolhatja a sisakcsúcs zaj fogóját, de nem tehette. Hátha mégis zaj támad a hajón: hadd hallja! De ahogy erre gondolt, furcsa rossz érzés fogta el. Azon kapta magát, hogy váratlanul sugárpisztolya markolatához nyúl.
— Atavizmus — dünnyögte. Nyilván hangosan, mert Dag megszólalt az adóvevőben:
— Mi van?
— Semmi — felelte Pavlis. — Megszoktam, hogy jobbára együtt vagyunk. Kínos.
Mintha kívülről látta volna önmagát: emberke, csillogó szkafanderben, mint bogár az üvegben, körülötte mindenféle kacat.
A folyosó, amelyről kabinja nyílt, körkörös, üres helyiségbe torkollott. Pavlis ellökte magát a bejárattól, két ugrással a túlfelén volt. Ott ismét folyosó nyílt valamerre. A fal mindenütt egyforma világoskék, majdnem fehér, mintha a nap szívta volna ilyenre. A sisaklámpa fénynyalábja visszaverődött a falról. Kanyar következett. Pavlis lerajzolta magának.
Az alaprajz elliptikus. Az űrhajó első részében vannak a teherkamrák és a hangártér; valamikor ott kellett lennie a segédűrhajónak vagy a mentőhajónak. A vezérlőpultot folyosó köti össze ezzel a kör alakú helyiséggel. Ugyanonnan a vezérlőpulttól még három folyosó nyílik. A hajtómű helyét már felfedezték, de a vázlatba még nem rajzolták be. Lesz ideje erre is.
Mintegy száz lépés után félig nyitott helyiséghez ért. Fehéres, lapos tárgy feküdt előtte. Lassan közelítette meg. Fejét, hogy a sisaklámpa odavilágítson, lehajtotta. Mintha rongy lenne. Fehér rongy, amely a légüres térben megmerevedett. Át akarta lépni. De akaratlanul hozzáért, és amit rongynak nézett, azonnal porrá omlott, és szétszóródva elenyészett.
— Kár — mondta.
— Történt valami? — kérdezte Dag.
— Ne figyelj ide — szólt Pavlis —, vagy kikapcsolom az adóvevőt.
— Azt szeretném én látni. Meg ne próbáld, mert tüstént odamegyek. Inkább csináld a vázlatot.
— Csinálom — mondta Pavlis, és berajzolta ezt a helyiséget is.
A folyosó kiszélesedett és többfelé ágazott el. Pavlis még nem tudta megkülönböztetni őket. Kiválasztotta a legszélesebbet, a középsőt. Ez egy másik bezárt teremhez vitte.
— Elég is lesz mára — mondta. Dag nem szólt.
— Miért hallgatsz? — kérdezte Pavlis.
— Non akarlak zavarni. Beszélgess csak önmagáddal.
— Kösz. Éppen egy zárt teremhez értem.
— Nem kell sietned a kinyitással — közölte Dag.
Pavlis a falra világított, észrevett egy kiálló négyszöget, végigsimította, mire a falon nyílás támadt, ajtóféle. Egyéb nem történt. Pavlisnak hirtelen olyan érzése támadt; valaki áll mögötte. Élesen megfordult. Lámpája fénye végigpásztázott a folyosón. Senki. Az idegei játszottak vele. Nem szólt Dagnak. Átlépett a küszöbön. Tágas kamrában találta magát. A falak mentén polcok, némelyiken dobozok. Belepillantott az egyikbe. Harmadáig ült benne valami por. Mi lehetett ez korábban? Nem lehet tudni. Újabb fehér rongy tűnt fel a lámpafényben a kamra sarkában. Ehhez nem megy oda, határozta el, később majd mintát vesznek belőle, és a Földön megvizsgálják, miféle anyagból ruházkodtak ezek. De mintha valami rajzolat lenne rajta, vagy csak úgy rémlik? Egyet lépett. Fekete betűket látott. Jól kivehette az írást. Lehajolt, aztán leguggolt.
„Nevem Nagyezsda” — ez állt a rongyon. Oroszul.
Pavlis egyensúlyát vesztette, és keze a rongyhoz ért. Az elporlott. Semmivé vált vele az írás is.
— Nevem Nagyezsda — ismételte Pavlis.
— Micsoda? — kérdezte Dag.
— Ide volt írva. Nevem Nagyezsda. Ez volt ideírva.
— Hova?
— Már nincs — válaszolta Pavlis. — Hozzáértem és elporlott.
— Istennek hála! — mondta Dag csendesen. — Nyugodj meg.
— Tökéletesen nyugodt vagyok.
3
Eddig a pillanatig ez az űrhajó fantomszerű képződmény volt Pavlis számára: olyan létező, ami van is, nincs is, akár egy játék, kiagyalt szabályaival. Még akkor is ennek fogta fel, bizonytalan állagú feltételes létezőnek, amikor az alaprajzát a bal kezére erősített plasztiklapra rajzolta. Ő maga: mintha értelemmel felruházott egérke lenne egy laboratóriumban. A különbség csak annyi, szemben a valóságos egérrel, hogy Pavlis tudja, hol van: ez a labirintus meghatározott módon körülzárt térség, és előírt pályán halad a kozmikus térben a Naprendszer felé.
A felirat, mely a szeme láttára porladt el, megtörte a játékszabályokat. A logika csődöt mondott. Ez a felirat semmilyen logikusan átgondolható módon nem kerülhetett ide. Az egyetlen értelmes következtetés: a felirat nem létezett. Természetesen így döntött Dag is. Ugyanezt tette volna Pavlis Dag helyében. De ő itt volt és látta.
— Miért pont Nagyezsda? — érdeklődött Dag.