— Figyelj csak, Szlava! — szólt most Dag. — Te fiziológus vagy. Tudnod kell az ilyesmit. Lehet, hogy jobb lenne, ha leváltanánk? Vagy hagyjuk az űrhajót ellenőrizetlenül?
— Nincs semmi baj — mondta Pavlis. — Ne aggódj. Keresek még egy mintát.
— Micsodát?
— Ha lelek még egy írást, megőrzőm neked.
Rövid úton visszatért a kabinjába. Konzervet szedett ki a ládából, amelyben százféle holmi rejtőzött a gondos Szató jóvoltából. De közben folyton azon igyekezett, hogy felidézze maga előtt a rongyot — vagy papírt? — az írással. Nem sikerült. A kép már nem akart összeállni. Akár a szeretett asszony arca, amit mindenáron felidézne az ember, de az emlékezet csak töredékeket, jellegtelen részleteket villant feclass="underline" egy hajfürtöt a fül felett, egy homlokredőt.
Visszament a kamrába. Mikor ismét meglátta a marék fehér port (tartott attól, hogy már ez sem lesz ott), maga sem tudta biztosan, látta-e az írást vagy sem. Az agya nem akarta elfogadni, hogy ez valamiféle csoda lett volna.
— Mit csinálsz? — kérdezte Dag.
— Keresek valami átjárót, hogy továbbjussak.
— Miféle írás volt az?
— Orosz.
— És a betűk? Milyenek voltak?
— Nagy, nyomtatott betűk.
Talált egy ajtót, könnyen kinyílt. Furcsa helyiségbe került, amelyet a válaszfalak mindenféle fülkékre osztottak szét. Némelyik fülkének üvegszerű fala volt, más fülkéket finom háló rekesztett el a folyosó felől. A középen egy félgömb, dagadt teknősbékára emlékeztetett; átmérője hatvan centiméter körül. Hozzáért. A félgömb meglepő könnyedséggel megindult, mintha olajozott kerekeken gördült volna, majd a falba ütközött és megállt. A lámpa sugara benyílókat, üregeket emelt ki a falból. Mind üres volt. Odébb kupacban kövek, majd meg egy halom fadarab. Közelebbről a fadarabok mintha egy nagy rovar maradványait adnák össze. Pavlis lassan ment tovább, és folyamatosan beszámolt Dagnak mindenről.
— Te érted, mi ez? — szólt Dag. — Feltételezhetjük, hogy az űrhajó negyven éve készült.
— Lehet, hogy harminc? — kérdezte Pavlis.
— Lehet ötven is — válaszolta Dag. — Az elektronikus agy egyelőre csak nyers féleredményt dobott ki.
— Ne toljuk túl messzire az időt — mondta Pavlis. — Harminc évvel ezelőtt még ki sem léptünk a Naprendszerből.
— Tudom — felelte Dag. — Még mindent ellenőrzünk. Feltéve, hogy nem látomásaid voltak.
De nem volt mit ellenőrizni. Annál kevésbé, mert tudták, hogy az űrben lelt hajó nem a Naprendszer felől indult. Ellenkezőleg: a Naprendszerhez közeledett, messziről, hosszú idővel ezelőtt. Negyven-ötven évvel ezelőtt az emberek még csak a Marsot szállták meg, és a Plútóig tudtak repülni. A Plútón túl a Kozmosz éppoly ismeretlen volt számukra, mint egykor tengerész elődjeiknek az Óceán. Ki beszélhetett, ki írhatott volna akkor oroszul a Kozmoszban?
Pavlis átjutott a következő szintre. Megpróbált eligazodni a folyosók, benyílók, fülkék labirintusában. Félóra múlva ezt mondta:
— Ezek zsibárusok voltak.
— És mi van Nagyezsdával? — kérdezte Dag.
— Ez ideig semmi.
De hátha csak nem vette észre Nagyezsda nyomait? Elment mellettük. Még a Földön is érdemes időnként otthagyni a nagyvárosok és repülőterek szabványholmikkal zsúfolt világát, mert könnyen elveszíthetjük érzékünket és képességünket, hogy a dolgokat olyannak lássuk meg, amilyenek. Hát még egy idegen űrhajón, ahol minden tárgy értelmetlennek mutatkozik. Ide-oda gördülő félgömbök, törött tárgyak, ismeretlen rendeltetéssel; csövek, vezetékek kusza szövevénye, élénk foltok a falakon; rácsok a mennyezeten, érthetetlenül síkos padlószakaszok, széthasadt, félig áttetsző hártyák. Az sem könnyű kérdés, miféle lények lakták az űrhajót. Némelyik helyiséget mintha óriásokra méretezték volna, más fülkékben törpéknek kellett mozogniuk. Medencéhez ért, jegében hosszúkás testek. Odébb, egy tágas teremben, hosszú fal mellett egy gép, vak képernyők rendetlen elhelyezésben és ismeretlen rendeltetésű gombsorral, némelyik a padlónál, a másik fönt, a mennyezet alatt, jó öt méterrel a feje fölött.
Ez a rendetlenség, ez a következetlenség bosszantotta Pavlist. Megakadályozta, hogy bármilyen értelmes, átfogó hipotézist alkosson. A hosszú ténfergés az agyát is elárasztotta; agya áttekinthetőséget követelt.
Rács mögött, mely elég ritka volt ahhoz, hogy átférjen rajta egy ember, fekete massza hevert; ezt is kiszárította a vákuum. Akár élőlény is lehetett egykor; mérete nagyjából az elefánté. Ez lett volna egy űrhajós? De a lény és a folyosó között ott a rács. Rács mögé dugták volna? Büntetésből? — fordult meg a fejében. Kissé szabadjára engedte a képzeletét. Börtön is volt az űrhajón. És amikor hirtelen elhagyták a hajót, ezt itt felejtették. Vagy nem óhajtották magukkal vinni.
Beszámolt Dagnak, de az nem értett egyet vele:
— A mentőhajót kisebb lényekre méretezték. Ott van a hangár, láttad te is.
Igaza volt.
A padlón, a fekete massza mellett üres edény állt, átmérője körülbelül tizenöt centi.
Egy félóra múlva, egy következő folyosón, egy behajtott, de kinyitható ajtó mögött Pavlis megtalálta Nagyezsda kabinját.
Nem lépett be mindjárt. Megállt a küszöbön. Nézte a szürke anyaggal bevont szobát, a földön heverő kosarat, az agyonmosott, eredetileg piros pettyes kendőt, meg a csorba bögrét a padlón. Sok más tárgyat csak később fedezett fel, mikor vissza-visszatért ebbe a szobába. Mindezek a holmik Nagyezsdához tartoztak. Majd már másfelé is nyomaira bukkant. Ám ekkor, elsőre, csak a pettyes kendő és a bögre foglalkoztatta. Ez volt a legvalószerűtlenebb. Sokkal hihetetlenebb, mint az ismeretlen gépek, szerkezetek légiója.
— Minden rendben — mondta. Bekapcsolta a fixálót, hogy minden úgy maradjon, ahogy találta.
— Mi van rendben? — kérdezte Dag.
— Megtaláltam Nagyezsdát.
— Micsoda?
— Nem őt magát. A helyet találtam meg, ahol lakott.
— Komolyan beszélsz?
— Halál komolyan. Itt a bögréje, itt a kosara.
— Tudod — szólt Dag —, én hajlandó vagyok elhinni, hogy nem csavarodtál be. De ezt? Ez képtelenség. Nem hiszem.
— Én sem hiszem el.
— Képzeld csak el, hogy kikötünk a Holdon, és ott kuksol egy lány, és hímez. Nevetséges, ugye?
— Hát ez is tisztára olyan. Itt van a bögréje, a törött fülű bögréje!
— És Nagyezsda? Ő hol tanyázik? — szólalt meg Szató.
— Fogalmam sincs — felelte Pavlis. — A jelek szerint régen távozott.
— Van valami más is? — kérdezte megint Dag. — Mondjál már valamit! Milyen volt az a nő?
— Szép volt? — érdeklődött Szató.
— Világos — felelt Pavlis. — Gyönyörű.
Ekkor vette észre a ládácskát, a fekvőhely mögött és benne a tárgyakat. Mintha Nagyezsda útra készülődött volna, de valami okból üres kézzel kellett volna elmennie. Pavlis gondosan fixálta a tárgyakat, majd mindent szétrakott a fekhelyen. Volt ott egy furcsa szoknya: vastag nájlonszállal plasztikból öltötték. Aztán sálféle, inkább körgallér, színes huzalból…
— Sokáig kellett itt élnie — közölte Pavlis.
A láda mélyén négyzet alakú fehér papírdarabokat talált, halomszám. Egyenletes, erősen jobbra hajló kézírással rótták tele mindet. Kényszerítenie kellett magát, hogy bele ne olvasson, amíg nem szórta be fixálóval, és meg nem győződött róla, hogy a papír nem porlad el az ujjai között. Fogta, vitte a kabinjába. Csak ott kezdett hozzá, hogy elolvassa. Levette szkafanderét, végigfeküdt felfújható matracán, és teljes erőre kapcsolta a világítást.