— Olvasd hangosan! — kérte Dag.
De Pavlis erre nem vállalkozott. Nagyon elfáradt. Megígérte, felolvassa majd a legérdekesebb részeket, de előbb átnézi ő maga. Dag nem vitatkozott.
4
„Már két hónapja, hogy megleltem a papírt, de sehogy se tudtam rájönni, mivel írjak. Csak tegnap fedeztem fel, hogy itt, a szomszéd szobában, amelyet egy sükebóka őriz, kövek vannak, olyan kövek, amikkel írni lehet, mint grafittal. Kihegyeztem egyet, írni fogok.”
(Másnap Pavlis karcolások sorát fedezte fel Nagyezsda szobájának falán; rájött, hogy Nagyezsda számolta a napokat.)
„Rég szerettem volna naplót írni. Mert reménykedni akarok, hogy egyszer majd, ha én nem is érem meg azt a napot, valaki rám talál. Remény nélkül nem lehet élni. Néha már sajnálom, hogy nem hiszek Istenben. Ha hinnék, bízhatnék benne, és azt is gondolhatnám, hogy a Gondviselés mérte rám ezt a megpróbáltatást.”
Ezzel az első oldal véget is ért. Pavlis már tudta, hogy a papírok sorrendben következnek. Nem mintha Nagyezsda mindennap írt volna. Előfordult, hogy hetekig nem jegyzett fel egyetlen sort sem.
;,Ma nagyon nyüzsögnek. Egyre nehezebb. Megint köhögtem. Halott itt a levegő. Az ember valószínűleg mindenhez hozzá tud szokni. Még a szabadság hiányához is. De a legnehezebb színegyedül lenni. Megtanultam, hogy magamban beszéljek, hangosan. Eleinte zavart. Kellemetlen volt. Mintha kihallgathatnának. Most már énekelni is merek. Mindent fel kell jegyeznem, ami velem történt, mert ne adja Isten, hogy valaki ilyen helyzetbe kerüljön, mint én. Ma nagyon nehéz. Mikor lementem a kertbe, útközben annyira kifulladtam, hogy lerogytam a fal mellé, és a sükebókák félholtan cipeltek vissza.”
Két nap múlva Pavlis megtalálta a helyet, amelyet Nagyezsda kertnek nevezett. Nem volt egyéb, mint vízre telepített melegház, botanikus kert-féle.
„Azért írok, mert úgysem mehetek sehová. A sükebókák nem engednek ki. Biztosan megint hoztak valakit, és várni kell emiatt. Csak azt nem tudom, meglátom-e egyáltalán, az új lakót.”
A harmadik oldal akkurátusán, még kisebb betűkkel volt teleírva. Nagyezsda takarékoskodott a papírral.
„Ha valamikor emberek kerülnek ide, tudniok kell rólam a következőket. Nevem Nagyezsda Matvejevna Sziforova. 1923-ban születtem a jaroszlavli járásban, Gorogyiscse faluban. Középiskolát végeztem szülőfalumban, aztán főiskolára szerettem volna menni. De apám, Matvej Sztyepanovics meghalt. Anyánknak bajos lett volna a kolhozban is dolgozni, a háztartást is ellátni. Ezért én is elmentem a kolhozba. De nem adtam fel a reményt, hogy később továbbtanulhatok. Mikor a húgaim, Vera és Valentyina felnőttek, valóra is váltottam tervemet, és elvégeztem Jaroszlavlban az Egészségügyi Főiskolát, 42-ben. Ezután szolgálatra hívtak be, a háborút kórházakban töltöttem, ápolónő voltam. A háború után visszamentem Gorogyiscsébe, ott dolgoztam a kórházban. 48-ban férjhez mentem, és átköltöztünk Kaljazinba. Következő évben született kislányom: Olenyka. 53-ban meghalt Nyikolaj, a férjem. Baleset érte. Magunkra maradtunk Olenykával.”
Pavlis a földön ült, fülkéje sarkában, a fehér oxigénsátor alatt. Hangosan olvasta Nagyezsda életrajzát. Nagyezsda szépen írt, szabályos, kissé jobbra dűlő betűkkel. Ahol a grafit már lepergett, Pavlis megdöntötte a papírt, és a karcolásból ki tudta venni a betűket. Sorra emelte maga elé a lapokat.
— 53-ban eszerint 30 éves volt — mondta Szató.
— Olvasd tovább! — szólt Dag.
— Itt megint másról lesz szó. Előbb elolvasom magamnak — szólt Pavlis.
— Olvasd nekünk is — rendelkezett Dag sértődötten. Pavlisnak arra kellett gondolnia: milyen rég volt, hogy Dag utoljára irigyelte őt, és egyáltalán, milyen hosszú idő óta nem irigyelhették egymást semmiért.
„Ma újakat hoztak. A földszinten helyezték el őket az üres ketrecekben. Nem láttam, hányán vannak, de nem lehetnek túl sokan. A sükebóka rám zárta az ajtót, nem engedett ki. Megdöbbentem, mennyire irigylem őket, az újakat. A boldogtalanokat! Akiket elszakítottak családjuktól, otthonuktól, börtönbe zártak, bűntelenül. De legalább többen vannak. Hárman. Öten. Én egyedül, teljesen egyedül. Velem nem történik semmi. Ha nem szoktam volna munkához, már nem is élnék. Hány éve, hogy itt vagyok?! Négy is elmúlt! Ellenőrizni kellene. Meg kéne számlálnom a vonásokat a falon. Csak attól félek, tévednék. Mert mikor beteg voltam, nem húztam vonalakat. Akkor is csak az segített életben maradnom, hogy Olenykára gondoltam. Inkább dolgozom. Az egyik sükebóka hozott drótot és szálat. Úgy látszik, valamit értenek. Tűt is találtam a második emeleten. A sükebóka el akarta tőlem venni, megijedt szegény.”
— Na? — kérdezte Dag — Mi lesz?
— Úgysem tudom az egészet felolvasni — felelte Pavlis. — De figyeljetek, itt mintha folytatódna a korábbi.
„Később majd összerakom a papírokat, szépen sorba. Hiszem, hogy akad valaki, aki majd olvassa. Én akkor már nem leszek, a hamvaim is elszóródnak a csillagok között, de ezek a papírok túlélnek, engem. Szépen kérlek téged, aki olvasod: Keresd meg a kislányomat, Olgát! Mondd el neki, mi történt az anyjával. Azt is, hogy ne keresse a síromat. Nekem könnyebb, ha erre gondolok. Ha nekem régen azt mondja valaki, hogy egy szörnyű börtönbe kerülök és élek, holott mindenki azt hiszi, hogy rég meghaltam, azt feleltem volna: lehetetlen, mert meghalnék a félelemtől. És mégis élek. Szívemből remélem, Tyimofej nem gondolja azt, hogy a nyakán hagytam a kislány t, én pedig megszöktem, és boldogan élek valahol. Nem gondol ő ilyet. Azt hiszem, átkutatták a környéket, és megállapították, hogy vízbe fulladtam. O, az az este! Énnekem most is a szemem előtt van, minden részletre emlékszem, olyan rendkívüli volt. Nem a szerencsétlenség miatt. Éppen ellenkezőleg. Nagy változás előtt volt akkor az én életem. És meg is változott, de nem úgy, ahogy akkor gondoltam.”
— Nem, nem — mondta Pavlis, és eltolta a papírt. — Itt már személyes dolgokról van szó.
— Micsoda személyes dolgokról?
— Valami Tyimofejről. Nem tudhatjuk, ki az a Tyimofej. Ismerőse? Talán a kórházból. Váljatok, megkeresem a folytatást.
— Azt se tudhatod, hol folytatódik! — kiabált Dag. — Kapkodsz, aztán majd kihagysz valami lényegeset.
— Lényegeset nem hagyhatok ki — válaszolta Pavlis. — Ezek a papírok soksok évvel ezelőtt íródtak. Teljesen kizárt, hogy megkereshetnénk vagy megmenthetnénk Nagyezsdát. Ennek a sok irománynak már csak annyi az értéke, mintha, teszem azt, valami ókori ékírást olvasnánk ki. Nincs lényeges különbség, hidd el. Folytatom.
„Nyikolaj meghalt, én pedig Olenykával magamra maradtam. Teljesen egyedül, ha húgaimat nem számítom. De hát ők messze éltek, és a saját családjukkal, a maguk gondjaival voltak elfoglalva. Nem volt jó az életem. 56 tavaszán kineveztek főnővémek. Olenyka akkor készült az elsőbe. Férjhez is mehettem volna, többen kérték a kezemet, volt egy orvos is a kórházból, jó ember, javakorbeli férfi. De én neki is nemet mondtam. Azt gondoltam, az én fiatalságom már úgyis elmúlt. Jobb lesz nekünk így, Olenykával, kettesben. Egyetlen ember segített nekem, Tyimofej Ivanov, a férjem testvére, háborús rokkant, erdész, nem messze a várostól. És 1956. augusztus végén megtörtént velem ez a tragédia. Melyik napon? A dátumra már nem emlékszem, csak arra, hogy szombat este volt… Hogy is alakult akkor a dolog? Igen, a kórházban tömérdek munkám volt előzőleg, helyettesítenem is kellett a nyári szabadságok miatt. Olenykát szerencsére Tyimofej elvitte magához, ott lakott a kislány nála, mint minden nyáron. Szombatonként jártam ki hozzájuk autóbusszal, aztán gyalogolni kellett egy jó darabot; nagyon jól pihentem odakint, ha szabad vasárnapom volt. A ház fenyvesben állt, nem messze a Volgától.”