Pavlis elhallgatott.
— Hogyan folytatódik? — kérdezte Dag.
— Várjatok, megkeresem a lapot.
„Igyekszem aprólékosan leírni, mi történt később. Az egészségügyi pályán megtanultam, milyen fontos a helyes látlelet, és ezek a részletek talán hasznára lehetnek még valakinek. Ha ez az írás egyszer talán szakember kezébe kerül, ennek segítségével megfejthet más hasonló eseteket is, ha egyáltalán előfordul még ilyen. Azon az estén Tyimofej és Olenyka velem jöttek a folyóhoz, ahol én edényeket mosogattam. Az út a háztól egészen a vízig vezet. Tyimofej meg akarta várni, míg végzek, de én féltem, hogy Olenyka megfázik, mert már hűvös volt. Megkértem őket, menjenek haza, azt is mondtam, hamarosan utánuk megyek. Még nem sötétedett be egészen. Három-négy perccel azután, hogy elmentek, suhogást hallottam. Először nem tudtam, hogy micsoda, azt hittem, hogy valahol a Volgán, messzebb, motorcsónak halad. De aztán kellemetlen érzés fogott el, mintha rossz sejtelmeim támadtak volna. Figyeltem a folyót, de semmilyen motorcsónakot nem láttam…”
Pavlis megtalálta a következő lapot.
„…de akkor észrevettem, hogy velem szemben, alig valamivel fej fölötti magasságban űrcsónak közeledik, vízi csónakhoz hasonló, szárnyak nélküli valami. Ezüstszínűnek láttam. Egyenesen előttem leereszkedett. Nagyon csodálkoztam. Láttam én a háborúban a haditechnika különféle vívmányait, most arra gondoltam, valami újfajta repülőgép kényszerleszállást végez, talán elromlott a motorja. El akartam futni, elrejtőzni a fenyvesben, hogy megmeneküljek, ha felrobban ez a masina. De a csónakból fémrúd nyúlt ki, és kimásztak belőle a sükebókák, és ebben a pillanatban elvesztettem az öntudatomat, és valószínűleg el is estem…”
— Tovább, aztán mi van? — kérdezte Dag.
— Nincs tovább — felelte Pavlis.
— De mi történt?
— Nem írja.
— De hát mit ír ezután?
Pavlis hallgatott. Magában olvasott.
„Tudom az utat a földszintre. A kertből vezet az út, és a sükebókák nem őrzik. Nagyon szerettem volna megnézni az új jövevényeket. Mert a szomszédaim között nincsenek tudatos lények. A sárkányhoz már be tudok járni a ketrecbe. Eleinte féltem tőle. De amikor láttam, mivel táplálják a sükebókák (azzal a fűvel, ami a kertben nő), rájöttem, hogy engem nem esz meg. Sokáig nem is törődtem vele, de egyszer, mikor arra jártam, észrevettem, hogy beteg. A sükebókák sürögtek-forogtak körülötte, etették, valamit mértek, piszkáltak. A sárkány pedig csak feküdt az oldalán, és nehezen lélegzett. Akkor odamentem a rácshoz, és közelről is megnéztem. Hiszen ápolónő vagyok, kötelességem enyhíteni a szenvedését. Megvizsgáltam a sárkányt, igaz, hogy csak a rácson keresztül, és láttam, hogy megsebesült. Biztosan ki akart tömi, és megsebezte magát a ráccsal. Ereje, az volt, esze annál kevesebb. Arra gondoltam kétségbeesésemben: látod, milyen olcsó az élet. Ez a sárkány, úgy látszik, megszokott már engem. Hiszen ezerszer látott; ő még nálam is előbb került ide. Mondtam a sükebókáknak, ne zavarjanak, hozzanak meleg vizet. És belevágtam a gyógyításba, találomra, komolyabb vizsgálat nélkül. A sebei el voltak gennyesedve, kimostam őket, bekötöztem, ahogy tudtam. Nem ellenkezett. Sőt úgy fordult, hogy könnyebben hozzáférjek.”
A következő lap a köteg aljáról került ide, és nem volt kapcsolatbán az előbbiekkel.
„Ma leültem írni, de a kezem nem akar engedelmeskedni. A madár kitépte magát. A sükebókák utánarohantak a folyosón, hogy hálóval elkapják. Én is meg akartam fogni, mert féltem, hogy összetöri magát. De hiába igyekeztem. Kirepült a nagyterembe, nekiütődött a csőnek, és lezuhant. Azután, hogy a sükebókák elvitték a tetemet a múzeumukba, találtam egy tollat, hosszú, vékony toll volt, majdnem olyan, mint az árvalányhaj. Sajnáltam is, irigyeltem is a madarat. Volt ereje meghalni, ha már nem élhet szabadon. Egy évvel ezelőtt ez a példa biztosan erősen hatott volna rám. De most más ügyek foglalnak el. Nem vesztegethetem az időmet fölöslegesen. Van célom, még ha talán nem is reális. Olyan szórakozottan, elmemben mentem a sükebókák mögött, ők pedig elfelejtették becsukni a múzeumba vezető ajtót… Ott még nem voltam, ott nincs is levegő, de most benézhettem az üvegfalon keresztül. Láttam az üvegeket, a kockákat, az edényeket, amelyekben azokat őrzik a sükebókák, formaiinba rakva, akik nem élték túl az utat. Mint Leningrádban a ritkasággyűjteményben a torzszülötteket. És megértettem, hogy eltelik néhány esztendő, és akkor engem, ha meghalok, nem hamvasztanak el, el se temetnek, hanem ilyen üvegbe raknak be a sükebókák — vagy gazdáik — okulására. És ez nagyon rossz érzés. El is mondtam Balnak, ő pedig összehúzta magát, és értésemre adta, hogy ő is ettől fél. Most ülök a papír fölött, és elképzelem magamat a spirituszos üvegben.”
Néhány nappal később Pavlis felfedezte ezt a múzeumot. A Kozmosz hidege megfagyasztotta a folyadékot a konzervált tárgyak körül. Pavlis egyik edénytől a másikig lépkedett, és jól szemügyre vette a jeget. Tartott tőle, hogy valamelyik edényben megtalálja Nagyezsda holttestét. Dag és Szató egymás szavába vágva kérdezősködtek: „Mit látsz?” Pavlis átélte Nagyezsda rettegését. Bármit inkább; mint a formalinos üveget! Megtalálta az üveget, amelyben a madár volt, szivárványszínű, törékeny lény, hosszú farokkal, nagy szemekkel, csőr nélküli fejjel. És meglelte azt az üveget is, amelyben Bal volt. Erről a következő lapokon olvashatott.
„Újra meg újra meg kell szakítanom elbeszélésemet, mert ami ma történik, fontosabb, mint az elmúlt évek históriája. Ezért nem tudom időrendben megírni a történteket.”
„Egy kamrácskában tértem magamhoz. Gyenge, élettelen fény világított. Ez nem az a szoba, ahol most lakom. Jelenleg ott, abban a kamrában ősrákok vannak, amelyeket körülbelül egy éve hoztak ide. Négy év alatt már tizenhatszor álltunk meg, és ilyenkor mindig nagy futkosás kezdődik, aztán behoznak mindenféle tárgyakat és élőlényeket. De hát a kamrában, ahol felocsúdtam, ott volt az edény is, amit mosogattam — ez később nagy szolgálatot tett nekem —, és voltak fenyőágak meg fű meg kövek és különböző földi rovarok. Csak később értettem meg, azt akarták megtudni, mivel táplálkozom. Akkor még azt hittem, mindezek a tárgyak véletlenül kerültek, ide velem. Nem ettem semmit, étvágyam se volt. Csak ültem, és kopogtam a falon, amely kemény volt, és közben folytonos zúgást hallottam, ahogy a hajón zúgnak a gépek, ugyanakkor nagyon könnyűnek éreztem magam. Itt általában minden sokkal könnyebb, mint a Földön. Olvastam én valamikor, hogy a Holdon kisebb a nehézségi erő, és ha az emberek egyszer majd eljutnak a csillagokra, ahogyan Ciolkovszkij tanította, nem is lesz súlyuk. A nehézségi erő itt kisebb volt, ebből rájöhettem: nem a Földön vagyok, hanem elraboltak, elhurcoltak, mint valamikor a kaukázusi foglyot, és innen sohasem juthatok haza a magam erejéből. Nagyon remélem, hogy a mieink, a földi emberek valamikor megtanulnak a kozmikus térben is repülni. De attól félek, nekem ez már túl későn lesz.”
Pavlis ezeket a sorokat hangosan olvasta. Dag így szólt:
— De hiszen egy év sem telt bele, és felrepült az első szputnyik!
Szató hozzátette: