Terry Pratchett
Kisistenek
Na már most, figyeljük csak meg a teknősbékát és a sast!
A teknősbéka földön lakó teremtmény. Lehetetlen nála közelebb élni a földhöz anélkül, hogy alatta lennél. A láthatára néhány hüvelykre terjed. Körülbelül olyan jó a gyorsulása, amilyenre szükség van egy saláta elcsípéséhez. Mindent egybevéve, úgy maradt fönn, miközben a további evolúció elsuhant mellette, hogy nem fenyegetett senkit és túl sok vesződséggel járt a megevése.
És akkor ott a sas. A levegő és a magasságok lénye, amelynek láthatára kihúzódik egész a világ pereméig. Elég éles a látása ahhoz, hogy észrevegye, amint valami kicsi és vinnyogó szerzet megzörrenti a harasztot fél mérföldnyire. Csupa erő, csupa fennhatóság. Villámgyors, szárnyaló halál. Elegendő karom és csőr ahhoz, hogy bármi nála kisebbet megegyen és legalább sietősen falatozzon egyet bármi nála nagyobból.
És mégis, a sas órákig fog gubbasztani a szirten és a világ országait szemlélni, amíg ki nem szúrja a távoli mozgást és akkor tekintetét rászegezi, rászegezi, rászegezi a bokrok közt bukdácsoló kis teknőre odalent a sivatagban. És el fog rugaszkodni…
És egy perccel később a teknősbéka úgy találja, hogy a világ fokozatosan távolodik tőle. És életében először megpillantja a világot, többé nem egy hüvelykre a talajtól, hanem ötszáz lábnyira tőle, és azt gondolja: micsoda remek barátra leltem a sasban.
És akkor a sas elereszti.
És — szinte mindig — a teknősbéka lebucskázik a halálába. Mindenki tudja, hogy miért teszi ezt a teknősbéka. A gravitáció olyan szokás, amitől nehéz megszabadulni. Senki sem tudja azonban, hogy miért teszi ezt a sas. Egy teknősbéka finom falat, ám, figyelembe véve az elfogyasztásához szükséges erőfeszítést, gyakorlatilag bármi más sokkal kívánatosabb eledel. Egyszerűen arról van szó, hogy a sasok élvezettel kínozzák a teknősbékákat.
De persze, amit a sas nem ér föl ésszel, az, hogy ilyenkor részt vesz a természetes kiválasztódás egy nagyon kezdetleges formájában.
Egy nap egy teknősbéka rá fog jönni, hogyan kell repülni.
Ez a történet sivatagi tájakon játszódik, barnás és narancssárga árnyalatokban. Az, hogy hol kezdődik és hol végződik, már kétségesebb, de legalább egy a kezdetekből a hóhatár fölött esett meg, sok ezer mérföldnyire a sivatagtól, a Tengely[1] hegységei közt.
A folyton ismétlődő, filozofikus kérdések egyike ez:
„Az erdőben lezuhanó fa csap-e zajt, ha nincs ott senki, hogy hallja?”
Ami elárul valamicskét a filozófusok természetéről, mert persze mindig van valaki az erdőben. Lehet, hogy csak egy borz, tűnődve, mi volt ez a recsegés, vagy egy mókus, kissé összezavarodva attól, hogy az egész környezet megindult fölfelé, mindazonáltal valaki. Legrosszabb esetben, ha az eset elég mélyen történt az erdőben, meghallhatta a milliónyi kisisten.
A dolgok csupán megesnek, egyik a másik után. Nem törődnek azzal, ki tud róluk. De a történelem… ó, a történelem az más. A történelmet meg kell figyelni. Máskülönben nem történelem. Akkor csak… nos, egymás után lezajló események sorozata.
És persze irányítani is kell. Máskülönben akármivé válhat. Mert a történelem, ellentétben a népszerű elméletekkel, nem más, mint királyok és dátumok és csaták. És ezek a dolgok a megfelelő időpontban kell megtörténjenek. Ez nem könnyű. Egy kaotikus világegyetemben túl sok minden van, ami balul üthet ki. Könnyen előfordulhat, hogy a tábornok lova rosszkor veszít el egy patkót, vagy valaki félreért egy parancsot, vagy az életbevágóan fontos üzenet vivőjét útközben orvul megtámadja néhány férfi, akiknek furkósbotja van és készpénzhiánya. Aztán ott vannak a vad történetek, élősködő kinövések a történelem fáján, amelyek megpróbálják maguk felé hajlítani.
Ezért a történelemnek megvannak a maga gondnokai.
Ott laknak… nos, a dolog természetéből következően ott laknak, ahova küldik őket, ám szellemi otthonuk egy eldugott, korongvilági völgyben van a magas Kostetőn, ahol a történelemkönyveket tartják.
Ezek nem azok a könyvek, amelyekben a múlt eseményei, mint dugóra tűzött megannyi pillangó, rögzítve vannak. Ezek azok a könyvek, amelyekből a történelem fakad. Több mint húszezer van belőlük; mindegyik tíz láb magas, ólomba kötött, és a betűk oly parányiak, hogy nagyítóval kell őket olvasni.
Amikor az emberek azt mondják „Meg van írva…”, akkor az itt van megírva.
Kevesebb metafora létezik világszerte, mint hiszik.
Minden hónapban az apát és két rangidős szerzetes bemegy a barlangba, ahol a könyveket tárolják. Régebben ez egyedül az apát kötelessége volt, ám két további megbízható szerzetest is bevontak az 59. apát sajnálatos esete után, aki egymillió tallért nyert kis összegű fogadásokkal, mielőtt szerzetestársai utolérték.
Ráadásul, veszélyes oda egyedül bemenni. A Történelem puszta töménysége, amint hangtalanul hóviharzik ki a világba, lehengerlő lehet. Az idő narkotikum. Túl sok belőle kioltja az életed.
A 493. apát összekulcsolta ráncos kezét és megszólította Lu-Tzét, egyik legidősebb szerzetesét. A rejtett völgy tiszta levegője és zavartalan élete olyan, hogy attól minden szerzetes nagy kort ér meg; ráadásul, ha minden nap az Idővel dolgozol, valamicske belőle hajlamos átragadni rád.
— A helyszín Omnia — mondta az apát —, a klaccsi tengerparton.
— Emlékszem — válaszolta Lu-Tze. — Nem ott volt az a fiatal, Tsonthaz nevezetű fickó?
— A dolgokat muszáj… gondosan megfigyelni — szögezte le az apát. — Vannak feszültségek. Szabad akarat, eleve elrendelés… a jelképek hatalma… fordulópont… te mindent tudsz erről.
— Nem voltam Omniában már vagy, ó, annak bizony hétszáz éve — felelte Lu-Tze. — Száraz hely. Nem hinném, hogy akad az egész országban egy tonnányi jó termőföld.
— Akkor eredj! — szólította föl az apát.
— Magammal viszem a hegyeim — jelentette ki Lu-Tze. — Jót fog tenni nekik az ottani éghajlat.
És a söprűjét meg a hálógyékényét is vitte. A történelemszerzetesek nincsenek oda a javakért. Úgy találják, hogy a legtöbb dolog tönkremegy egy-két évszázad alatt.
Négy évébe került, hogy eljusson Omniába. Meg kellett figyeljen két csatát meg egy orgyilkosságot útközben, máskülönben csak véletlen események lettek volna.
A Képzelt Kígyó Évében járunk, másképpen kétszáz esztendővel Abbys Próféta Megnyilatkozása után.
Ami azt jelenti, hogy a 8. Próféta eljövetele minden percben bekövetkezhet.
Ez volt a megbízható dolog a Nagy Isten Om Egyházában. Roppant pontos prófétái voltak. Ha lett volna elég nagy naptár, az ember hozzájuk igazíthatta volna.
És, ahogy ez általában szokásos olyantájt, amikor egy próféta érkezése várható, az Egyház megkettőzte erőfeszítéseit, hogy ájtatos legyen. Ez nagyon hasonlított a sürgés-forgásra, amit bármelyik nagyvállalatnál tapasztalhatsz, amikor számvizsgálók várhatók, ám hajlott arra, hogy a kevésbé ájtatosnak vélt embereket elfogja és százféle találékony módon kivégezze. A legtöbb valóban népszerű vallásban ezt tartják az egyes ember vallásos állapota megbízható barométerének. Ilyenkor jelentkezik egy tendencia azt állítani, hogy több a visszaesés mindenfelé, mint egy országos influenzajárvány idején, hogy az eretnekséget gyökerestől ki kell irtani, mi több, szőröstül-bőröstül, kézzel, lábbal, szemmel és nyelvvel együtt, és hogy ideje tisztára törölni a lapot. Erre a célra általában roppant hathatósnak tartják a vért.