A teknősbéka nyögött az erőfeszítéstől.
— Mennykő csapjon beléd!
Egy kicsi, nagyon kicsi fekete felhő jelent meg Tesveer feje fölött és egy kicsi, nagyon kicsi villámlás könnyedén megperzselt egyik szemöldökét.
Nagyjából olyan volt az ereje, mint a forró, száraz időben egy macska szőréről lepattanó szikrának.
— Aú!
— Most már hiszel nekem? — kérdezte a teknősbéka.
Enyhe szellő fújdogált a Citadella tetején, amely ráadásul remek kilátást nyújtott a sivatagra.
Fri'it és Drunah egy darabig vártak, hogy újra lélegzethez jussanak.
Aztán Fri'it megszólalt: — Biztonságban vagyunk idefönt?
Drunah fölnézett. Egy sas körözött a kiszáradt dombok fölött. Azon kapta magát, hogy eltűnődik, vajon mennyire jó egy sas hallása. A sas valamiben határozottan kiváló. A hallás volna az? Képes meghallani egy lényt fél mérfölddel maga alatt a pusztaság csöndjében. A pokolba is — beszélni viszont nem tud, ugye?
— Alighanem — válaszolta.
— Bízhatok benned? — kérdezte Fri'it.
— Bízhatok benned?
Fri'it ujjaival dobolt a pártázaton.
— Huh — mondta.
És ez volt a gond. Ez a problémája minden tényleg titkos társaságnak. Hogy titkosak. Hány tagja van a Teknőc Mozgalomnak? Senki sem tudta pontosan. Mi a neve a férfinak itt melletted? Két másik tag tudja, mert ők vezették be a társaságba, de kik ezek a fickók ezek mögött a maszkok mögött? Mert a tudás veszedelmes. Ha tudod, az inkvizítorok lassan kipréselhetik belőled ezt a tudást. Ezért bebiztosítottad, hogy ne tudd. Ettől a beszélgetés lényegesen könnyebbé vált a sejtgyűlések alatt, viszont lehetetlenné rajtuk kívül.
Ez a problémája minden próbálkozó összeesküvőnek végig a történelem során: hogyan konspiráljanak anélkül, hogy tényleg szóljanak olyan szavakat egy még ki nem próbált, esetleges társ-összeesküvőhöz, amelyek, ha jelentik őket, a büntetés vörösen izzó nyársát fogják feléjük irányozni.
Az apró izzadsággyöngyök Drunah homlokán, a langyos szellő ellenére, azt sugallták, hogy a titkár hasonló gondolatok mentén vívódik magában. De ez még nem bizonyíték semmire. És Fri'it számára a meg nem halás mostanra szokássá vált.
Idegesen recsegtette az ujjperceit.
— Egy szent háború — mondta. Ez eléggé veszélytelen volt. A mondatban nem akadt semmiféle verbális jele annak, hogy Fri'it mit gondol erről a kilátásról. Nem azt mondta „Az istenekre, nehogy már egy nyavalyás szent háború, hát megőrült ez a pasi? Valami idióta misszionárius megöleti magát, valami ipse összeirkál valami zagyvaságot a világ alakjáról, és nekünk háborúba kell vonulnunk?” Ha szorongatják, sőt kifeszítik és összetörik, bármikor azt állíthatja, hogy ebben az értelemben mondta „Na végre! Egy el nem szalasztandó lehetőség dicsőn meghalni Omért, az egyetlen igaz Istenért, aki Vaspatákkal fogja Eltiporni az Istenteleneket!” Nem mintha sokat számítana, a tanúvallomás sosem számít, ha egyszer lenn vagy a mély szinteken, ahol a vád alá helyezés egyenlő a bizonyítással, de legalább ettől egy-két inkvizítor esetleg úgy érzi majd, talán tévedtek.
— Na persze, az Egyház sokkal kevésbé volt harcos úgy nagyjából az utolsó száz évben — jegyezte meg Drunah, elnézve a sivatag fölött. — Alaposan lekötötték a birodalom evilági problémái.
Egy állítás. Nincs benne egyetlen rés, amibe be lehetne dugni egy csont-kificamítót.
— Ott volt a keresztes hadjárat a Hodgsoniták ellen — közölte tartózkodóan Fri'it. — És a Melchioriták Leigázása. És a hamis próféta, Zeb Rendezése. És az Ashelianok Megfenyítése és a Meggyóntatása a…
— De az mind csak politika volt — igazította helyre Drunah.
— Hmm. Igen. Persze, igazad van.
— És persze, senki sem kétellheti egy olyan háború bölcsességét, amely előmozdítja a Nagy Isten imádását és dicsőségét.
— Nem. Nem kétellheti senki — értett egyet Fri'it, aki számos csatatéren sétált keresztül egy dicsőséges győzelmet követő napon, amikor bőséges alkalmad van látni, hogy mit jelent a diadal. Az omniaiak tiltották bármiféle drog használatát. Az ilyen alkalmakkor, amikor az ember nem mer elaludni rettegvén a saját álmait, a tiltás érzékenyen érintett mindenkit.
— Hát nem nyilatkoztatta ki a Nagy Isten Abbys Próféta által, hogy nincs nagyobb és tiszteletreméltóbb áldozat, mint az ember saját élete az Istenért?
— Bizony, azt nyilatkozta — helyeselt Fri'it. Nem tudta megállni, hogy föl ne idézze emlékezetében azt, hogy Abbys ötven évig püspök volt a Citadellában, mielőtt a Nagy Isten Kiválasztotta őt. Üvöltő ellenségek sohasem támadtak rá egy karddal. Sohasem nézett a szemébe olyasvalakinek, aki a halálát kívánta — dehogynem, persze hogy nézett, méghozzá egyfolytában, mert természetesen az Egyházon belül is zajlik politizálás —, de legalább azok akkor nem tartották kezükben azokat az eszközöket, amikkel előidézhették volna elmúlását.
— Dicsőségesen meghalni a hitért nemes dolog — zsolozsmázta Drunah, mintha egy belső hirdetőtábláról olvasná föl a szavakat.
— Imigyen tanítják nekünk a próféták — bólintott rá Fri'it boldogtalanul.
A Nagy Isten útjai titokzatosak, ezt tudta. Tagadhatatlan, hogy Ő választja ki Prófétáit, de úgy tűnt, mintha Ő segítségre szorulna. Talán Ő túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy Maga válogasson. Úgy látszott, mostanában még több a gyűlés, még több a bólogatás, még több az összenézés, még az istentiszteletek alatt is a Nagytemplomban.
Feltétlenül volt egy bizonyos hevület a fiatal Vorbis körül — milyen könnyű átsiklani egyik gondolatból a másikba. Van itt egy férfi, akit megérintett a sors ujja. Fri'it egy parányi része, az, amelyik élete zömét sátrakban töltötte és rengeteget lőttek rá és számtalanszor találta magát a küzdelem kellős közepén, ahol éppoly könnyen megölhet egy szövetséges, mint egy ellenség, hozzátette: vagy legalábbis valami. Ez olyan része volt, amelynek kijárt, hogy majd az összes örökkévalóságot az összes poklokban töltse, de már eddig is jelentős gyakorlatot szerzett.
— Ugye, tudod, hogy sokat utaztam, amikor még jóval fiatalabb voltam? — kérdezte.
— Gyakran hallottalak érdekfeszítően beszélni utazásaidról a pogány tájakon — felelte udvariasan Drunah. — Gyakorta említettél csöngettyűket.
— Meséltem neked valaha is a Barna-szigetekről?
— Odakinn túl a világ végén — bólintott Drunah — Emlékszem. Ahol kenyér nő a fákon és a fiatal nők kis, fehér golyókat találnak az osztrigákban. Lebuknak értük, azt mondtad, miközben nem viselnek egy szál…
— Valami más jutott az eszembe — vágott közbe Fri'it. Magányos emlék volt, idekint nem volt más a bíbor ég alatt, csak ősbozót. — A tenger ott nagy erejű. Óriási hullámok vannak arra, sokkal nagyobbak, mint a Körkörös-tengeren, érted, és a férfiak kieveznek rajtuk túlra halászni. Fura fapalánkokon. És amikor vissza szeretnének térni a partra, kivárnak egy hullámot és akkor… fölállnak, a hullámon, és az egész végig kiviszi őket a tengerpartra.
— Én legjobban az úszkáló fiatal nők történetét szeretem — jegyezte meg Drunah.
— Néha akadnak óriási nagy hullámok — folytatta Fri'it, fütyülve a közbeszólásra. — Semmi sem tudná megállítani őket. De ha meglovagolod őket, nem fulladsz meg. Ez olyasmi, amit megtanultam.