— Talán az is vagy — föltételezte Tesveer.
— A lábad dagadjon fatörzzsé! — csattant föl a teknősbéka.
— De… de… — nyögött Tesveer — te azt állítod, hogy a próféták… csak férfiak, akik leírtak dolgokat!
— Azok is voltak!
— Igen, de amit leírtak, az nem tőled származott!
— Talán egy része igen — mondta a teknősbéka. — Én… oly sok mindent elfelejtettem az elmúlt pár évben.
— De ha te itt lent voltál teknősbékaként, ki hallgatta meg az imákat? Ki fogadta el az áldozatokat? Ki ítélte meg a holtakat?
— Nem tudom — válaszolta a teknősbéka. — Korábban ki tette?
— Te!
— Én?
Tesveer bedugta ujjával a fülét és rákezdett az Ím, a hitetlenek elmenekülnek Om haragja elől harmadik strófájára.
Pár perc múlva a teknősbéka elődugta fejét a páncélja alól.
— Nohát — kérdezte —, mielőtt a hitetleneket elevenen elégetetitek… először énekeltek nekik?
— Nem!
— Á! Egy irgalmas halálnem. Mondhatok valamit?
— Ha még egyszer megkísérled megkísérteni a hitem…
A teknősbéka habozott. Om kutatott homályosodó memóriájában. Aztán egy körömmel kaparászott a porban.
— Én… emlékszem egy napra… nyári napra… te akkor… tizenhárom éves voltál…
A kis, száraz hang egyhangúan továbbdünnyögött. Tesveer szája egy lassacskán szélesedő Ó-vá tágult.
Végül megkérdezte: — Honnét tudod?
— Azt hiszed, a Nagy Isten Om mindent lát, amit teszel, nem?
— Te egy teknősbéka vagy, te nem tudhatod…
— Amikor már majdnem tizennégy voltál és a nagyanyád megvert, mert szerinte elloptad a tejszínt a kamrából, amit valójában nem tettél, és bezárt téged a szobádba és te azt mondtad „Bárcsak meg…”
Lesz majd egy jel, gondolta Vorbis. Mindig akad egy jel az olyan férfinak, aki les rájuk. A bölcs ember mindig Isten útjába helyezkedik.
Átsétált a Citadellán. Mindig súlyt helyezett arra, hogy naponta átsétáljon valamelyik alsóbb szinten, bár persze mindig más időpontban és eltérő útvonalon. Amennyire Vorbis bármiféle élvezetet lelt az életben, legalábbis bármi olyan módon, amit egy normális emberi lény képes lett volna fölismerni, az a papság alázatos tagjai arcának látványa volt, amikor befordulnak egy sarkon, és szemtől tokába találják maguk Vorbis Esperessel a Kvizíciótól. Mindig bekövetkezett az a kis, kapkodó lélegzetvétel, amely lelkiismeret-furdalást sugall. Vorbis szeretett helyénvaló lelkiismeret-furdalásokat látni. Erre való a lelkiismeret. A bűntudat az a kenőzsír, amitől forognak a tekintély kerekei.
Befordult egy sarkon, és meglátott, sután fölkarcolva a szemközti falra, egy otromba oválist négy, darabos lábbal és még ormótlanabb fejjel meg farokkal.
Mosolygott. Az utóbbi időben úgy tűnt, egyre több van ezekből. Hadd gyűljön az eretnekség, hadd törjön a felszínre, akár egy kelés. Vorbis tudta, hogyan kell megnyitni egy tályogot.
Ám az egy-két pillanatnyi tűnődés miatt túlment egy fordulón és, ahelyett, hogy bekanyarodott volna, kilépett a napfénybe.
Egy másodpercig fogalma se volt, hol jár, hiába minden tudása az egyház vargabetűiről. Ez itt egyike volt a fallal elkerített kerteknek. A magas, dekoratív, szépen lábon álló klaccsi gabona körül babindák emeltek vörös és fehér virágokat a nap felé; a babsorok között békésen sültek a dinnyék a poros talajon. Rendes körülmények között Vorbis észlelte és helyeselte volna a terület hatékony kihasználását, ám rendes körülmények között nem akadt volna össze egy duci novíciussal, aki fülébe dugott ujjal gurult ide-oda a porban.
Vorbis lenézett rá. Aztán megbökte Tesveert a szandáljával.
— Mi bánt, fiam?
Tesveer kinyitotta a szemét.
Nem volt sok olyan magas rangú tagja a hierarchiának, akiket fölismert volna. Még a Cenobiarcha is csak egy távoli folt volt a tömegben. De mindenki fölismerte Vorbist, az exkvizítort. Valami benne kivetítette magát a lelkiismeretedbe, általában már pár nappal megérkezésed után a Citadellába. Az Istent csupán a megszokás gépies módján félték, ám Vorbist rettegték.
Tesveer elájult.
— Milyen roppant különös — jegyezte meg Vorbis.
Egy sziszegő hang arra késztette, hogy körülnézzen.
A lábához közel volt egy kis teknősbéka. Ahogy rámeredt, az megpróbált elhátrálni, s közben egyfolytában őt bámulta és sziszegett, akár egy vízforraló kanna.
Vorbis fölvette és gondosan megvizsgálta, újra és újra megforgatva kezében. Aztán körbenézett az elkerített kertben, míg rá nem lelt egy napsütötte helyre és letette a csúszómászót oda, a hátára fordítva. Röpke gondolkozás után elvett két kavicsot az egyik veteményeságyásból és beékelte őket a páncél alá, hogy az állat a mozgolódástól föl ne boruljon.
Vorbis hitt abban, hogy soha egyetlen alkalmat sem szabad elszalasztani ezoterikus tudás megszerzésére és megjegyezte magának, hogy néhány óra múlva vissza kell jöjjön megnézni, hogyan boldogul a teknősbéka, ha a munkája engedi.
Aztán minden figyelmét Tesveerre fordította.
Volt egy pokol az istenkáromlóknak. Volt egy pokol a törvényes hatalmat vitatóknak. Volt számtalan pokol a hazugoknak. Alkalmasint akadt egy pokol az olyan kisfiúknak, akik azt kívánták, bárcsak meghalna a nagyanyjuk. Több pokol volt a kelleténél; jutott mindenkinek.
Ez volt az örökkévalóság meghatározása; a Nagy Isten Om kitervelte időszakasz, amely biztosítja, hogy mindenki megkapja az őt megillető büntetést.
Az omniaiaknak számos pokla volt.
Jelen pillanatban Tesveer végigszenvedte mindegyiket.
Nhemrot Testvér és Vorbis Testvér lenéztek rá, ahogy hánykolódott az ágyában, akár egy partra vetett bálna.
— A naptól van — jelentette ki Nhemrot, immár csaknem nyugodtan a kezdeti döbbenet után, hogy az exkvizítor jön és őt keresi. — A szegény fiú egész nap abban a kertben dolgozik. Óhatatlan volt, hogy ez bekövetkezzék.
— Próbáltad már megverni? — kérdezte Vorbis Testvér.
— Sajnálattal kell közöljem, hogy az ifjú Tesveert megverni olyan, mintha egy matracot próbálnánk megostorozni — felelte Nhemrot. — Azt mondja „aú!”, de azt hiszem, csak azért, mert mutatni akarja, hogy igyekszik. Nagyon igyekvő legény ez a Tesveer. Ő az, akiről meséltem.
— Nem látszik nagyon éles elméjűnek — mondta Vorbis.
— Nem is az — válaszolta Nhemrot.
Vorbis helyeslően biccentett. A túlzott intelligencia egy novíciusban nem fenékig tejfel. Néha Om nagyobb dicsőségére terelhető, ám gyakran okoz… nos, nem okoz gondot, mert Vorbis pontosan tudta, hogy mit kell tenni a helytelenül használt intelligenciával, de igenis fölösleges munkát okozott.
— És mégis azt mondod, hogy a tanárai nagy elismeréssel beszélnek róla — emlékeztette.
Nhemrot vállat vont.
— Nagyon engedelmes — magyarázta. — És… hát ott az emlékezőtehetsége.
— Mi van az emlékezőtehetségével?
— Olyan rengeteg van belőle — felelte Nhemrot.
— Jó memóriája van?
— A jó nem jó szó. Egyszerűen remek. Szó szerint, tökéletesen tudja a teljes Sept…
— Hmm? — morrant Vorbis.
Nhemrot elkapta az esperes tekintetét.
— Vagyis annyira tökéletesen, amennyire bármi is tökéletes lehet ebben a tökéletlen világban — motyogta.