— Egy ájtatosan olvasott fiatalember — vélekedett Vorbis.
— Ööö — dünnyögte Nhemrot —, nem. Nem tud olvasni. Sem írni.
— Á! Egy lusta fiú.
Az esperes nem az az ember volt, aki hosszan elidőzik a szürke sávjaiban. Nhemrot szája némán tátogott, miközben a megfelelő szavakat keresgélte.
— Nem — felelte. — Próbálkozik. Biztosak vagyunk abban, hogy próbálkozik. Csak úgy látszik, nem képes megteremteni… nem képes rájönni a hangok és a betűk közti kapcsolatra.
— Legalább megvertétek ezért?
— Úgy látszik, nincs sok foganatja, esperes.
— Akkor hogyan lett belőle ennyire jó tanuló?
— Odahallgat — válaszolta Nhemrot.
Senki sem tud úgy odahallgatni, mint Tesveer, tűnődött. Ettől nagyon nehéz lett őt tanítani. Olyan volt… olyan volt, mint egy óriási nagy barlangban lenni. Minden szavad egyszerűen csak eltűnt Tesveer fejének betölthetetlen mélységeiben. A puszta összpontosított elnyelés képes volt az elővigyázatlan tanárokat dadogó némaságra kárhoztatni, ahogy minden kiejtett szavuk elszáguldott, bele Tesveer fülébe.
— Mindenre odahallgat — állította Nhemrot. — És mindent megfigyel. Az egészet befogadja.
Vorbis mereven nézett le Tesveerre.
— És sosem hallottam tőle egyetlen rosszindulatú szót se — folytatta Nhemrot. — A többi novícius kicsúfolja őt, néha. A Nagy, Mulya Ökörnek nevezik. Ismered az ilyesmit?
Vorbis tekintete beitta Tesveer sonka méretű kezét és fatörzslábát.
Úgy tűnt, mélyen elgondolkozik.
— Nem tud írni-olvasni — szólalt meg Vorbis. — De rendkívül lojális, azt mondod?
— Lojális és ájtatos — bólintott Nhemrot.
— És jó a memóriája — mormolta Vorbis.
— Több annál — vélekedett Nhemrot. — Egyáltalán nem olyan, mintha emlékezet lenne.
Vorbis láthatólag döntésre jutott.
— Küldd el hozzám, amikor magához tért — utasította Nhemrotot.
A tanár pánikba esettnek látszott.
— Csupán beszélgetni akarok vele — közölte Vorbis. — Lehet, hogy használni tudom őt.
— Igen, uram?
— Mivel, gyanítom, a Nagy Isten Om útjai kifürkészhetetlenek.
Magasan fönt. Nincs hang, csak a szél sziszegése a tollak közt. A sas szitált a szellő hátán, lepillantva a Citadella játéképületeire.
Valahol elejtette, és most nem találja sehol. Valahol ott lent kell lennie, azon a kis, zöld földdarabkán.
Méhek zümmögtek a babvirágok közt. És a nap letűzött Om fölfordított teknőjére.
A teknősbékák számára is létezik pokol.
Most már túl fáradt volt a lábai billegetéséhez. Ez minden, amit tehetsz, rángatózás a lábaiddal. És annyira kidugod a fejed, amennyire kimegy és lengeted abban a reményben, hogy képes leszel megfordítani magad.
Meghalsz, ha nincsenek híveid, és ez az, ami általában aggasztja a kisisteneket. De akkor is meghalsz, ha meghalsz.
Tudata abban a részében, amit nem foglaltak le a hőségre vonatkozó gondolatok, érzékelni tudta Tesveer rémületét és összezavarodottságát. Nem lett volna szabad ezt tegye a fiúval. Persze, korábban nem figyelt rá. Melyik isten csinál ilyet? Kit érdekel, hogy mit tesznek az emberek? A hit a lényeg. Csak kipiszkálta az emlékképet a fiú memóriájából, hogy lenyűgözze, ahogy egy bűvész vesz ki egy tojást valakinek a füléből.
A hátamon fekszem és egyre nagyobb a forróság és meg fogok halni…
És mégis… és mégis… az az átkozott sas egy trágyadombra pottyantotta. Valamiféle idióta, az volt az a sas. Az egész helyet sziklákból építették egy sziklára egy sziklás helyen és ő az egyetlen dolgon landolt, ami képes volt megtörni a zuhanását anélkül, hogy őt magát is összetörné. Ráadásul nagyon közel egy hívőhöz.
Fura ez a dolog. Ettől elmerengsz, vajon létezik-e valamiféle isteni gondviselés, kivéve, hogy te magad vagy az isteni gondviselés… és a hátadon, egyre tikkadtabban, készülve a halálra…
Az a férfi, aki a hátára fordította. Az a kifejezés azon a szelíd arcon. Nem fogja elfelejteni. Azt a kifejezést, ami nem a kegyetlenségé, hanem a létezés valami egész más szintjéé. Az iszonyatos békességnek azt a kifejezését…
Egy árnyék takarta el a napot. Om fölkancsított Lu-Tze arcába, aki szelíd, fejjel-lefelé együttérzéssel tekintett le rá. És aztán megfordította őt, a teknőjével fölfelé. És aztán fogta a söprűjét és elballagott anélkül, hogy újra ránézett volna.
Om megroggyant, lélegzet után kapkodva. Aztán fölvidult.
Valaki odafent kedvel engem, gondolta. És az Én vagyok.
Szimónia őrmester várt, míg vissza nem ért saját szállására, mielőtt széthajtogatta a saját kis papírfecnijét.
Egyáltalán nem lepte meg, hogy az övét jelöli egy teknőc kis rajza. Ő lett a szerencsés.
Egy ilyen pillanatért élte eddig az életét. Valakinek ide kell hoznia az Igazság megíróját, hogy a mozgalom jelképe legyen. És ez ő kellett legyen. Csak az a kár, hogy nem ölheti meg Vorbist.
De annak ott kell megtörténnie, ahol sokan láthatják.
Egy nap. A Templom előtt. Máskülönben senki se hinné el.
Om nehézkesen haladt egy homokos folyosón.
Egy ideig csak lebzselt Tesveer eltűnése után. A lebzselés egy másik olyan dolog, amiben a teknősbékák kiválóak. Úgyszólván világbajnokok benne.
Átkozott, hasznavehetetlen fiú, gondolta. Úgy kell neki, mert próbált beszélni egy éppenhogy csak logikusan gondolkodó novíciushoz.
Na persze, az ösztövér öreg nem tudta meghallani őt. Meg a szakács se. Hát, az öreg alighanem süket. És ami a szakácsot illeti… Om eszébe véste, hogy amikor majd helyreállt teljes isteni hatalma, egy különleges vég fog a szakácsra leselkedni. Nem volt egészen biztos abban, hogy ez mi is lesz, de zubogó vízzel fog együtt járni és alkalmasint répák is bejönnek majd a képbe valahol.
Egy pillanatig élvezettel gondolt erre. De hol hagyja őt mindez? Itt hagyja őt ebben a siralmas kertben, teknősbéka alakban. Tudta, miként került ide — tompa rettegéssel meredt a parányi pontra az égbolton, amiről az emlékezet szeme tudta, hogy egy sas —, és jobb lesz, ha egy földhözragadtabb utat lel kifelé, hacsak nem akarja a jövő hónapot egy dinnyelevél alá rejtőzködve tölteni.
Újabb gondolata támadt. Még hogy ő finom falat!
Amikor megint lesz hatalma, számottevő időt fog eltölteni néhány új pokol megtervezésével. Meg pár újdonsült Hittételével is. Ne egyél a Teknősbéka Húsából! Ez pompás hittétel. Meglepő, hogy korábban nem jutott eszébe. Perspektíva, ez az, ami kell.
És ha kigondolt volna valami olyat, hogy Szedj föl Minden Bajba Jutott Teknősbékát és Vidd Őket Bárhova, Ahova Kívánkoznak, Kivéve, és Ez Fontos, Ha egy Sas Vagy pár évvel ezelőtt, akkor most nem lenne ilyen pácban.
Nincs más választása. Meg kell találja magát a Cenobiarchát. Olyasvalaki, mint a Főpap, biztos, hogy képes lesz meghallani őt.
És valahol ezen a helyen kell lennie. A Főpapok hajlanak a helyben maradásra. Nem lehet túl nehéz rátalálni. És bár jelenleg teknősbéka, Om azért mégis csak isten. Mennyire lehet ez vesződséges?
Fölfelé kell majd mennie. Ez ugyanis a hierarchia jelentése. A vezető fickót fölfelé haladva találod meg.