Kissé imbolyogva, ide-oda ránduló teknővel, az egykori Nagy Isten Om nekivágott, hogy fölfedezze az ő nagyobb dicsőségére emelt citadellát.
Nem tudta megállni, hogy ne konstatálja, a dolgok sokat változtak háromezer év alatt.
— Engem? — kérdezte Tesveer. — De, de…
— Nem hiszem, hogy meg akar téged büntetni — válaszolta Nhemrot. — Jóllehet természetesen a büntetés az, amire alaposan rászolgáltál. Mindnyájan alaposan rászolgáltunk — fűzte hozzá ájtatosan.
— De miért?
— …miért? Azt mondja, hogy csak beszélni akar veled.
— De nincs semmi, amit én esetleg mondhatok és egy kvizítor hallani akarhat! — siránkozott Tesveer.
— …akarhat. Biztos vagyok benne, hogy te nem vonod kétségbe az esperes kérését — jelentette ki Nhemrot.
— Nem. Nem, persze, hogy nem — felelte Tesveer. Lehajtotta a fejét.
— Jó fiú — mondta Nhemrot. Olyan magasan veregette meg Tesveer hátát, ameddig csak fölért. — Csak szépen ballagj oda — javasolta. — Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. — És aztán, mivel őt is a becsületesség szokásában nevelték föl, hozzátette: — Valószínűleg rendben lesz.
Csak kevés lépcső akadt a Citadellában. A Nagy Om bonyolult rítusait jellemző számos körmenet előrehaladása megkívánta a hosszú, enyhe lejtőket. Azok a lépcsők pedig, amelyek mégis előfordultak, elég alacsonyak voltak ahhoz, hogy nagyon öreg emberek botladozó lépéseit ne gátolják. És olyan tömérdek nagyon öreg ember volt a Citadellában.
A homok egyfolytában beszállingózott a sivatagból. Homokfúvások halmozódtak föl a lépcsőkön és az udvarokban, mindannak ellenére, amit egy sereg kefeforgató novícius megtehet.
Ám egy teknősbékának nagyon ügyetlen lábai vannak.
— Építs Laposabb Lépcsőket — sziszegte, miközben fölhúzta magát.
Lábak dübörögtek el mellette, csak pár hüvelyre tőle. Ez egyike volt a Citadella főbb útvonalainak, a Jajveszékelés Helyére vezetett, s minden áldott nap zarándokok ezrei taposták.
Egyszer-kétszer egy eltévedt szandál eltalálta a teknőjét, és megpördítette Omot.
— Szálljon le a lábad a testedről és temesse magát egy termeszdombba! — sikította.
Ettől kicsit jobban érezte magát.
Újabb láb rúgott bele, és csúsztatta végig a köveken. Végül kikötött, egy csörrenéssel, az egyik fal aljába illesztett, hajlított fémrácsnál. Csak a villámgyors odakapás az állkapcsával akadályozta meg, hogy át ne csússzon rajta. A végén a szájánál fogva lógott egy pince fölött.
Egy teknősbékának hihetetlenül erős állkapocsizmai vannak. Egy kissé lengett, lábai kalimpáltak. Na jó. Egy csupa szakadék, sziklás tájon élő teknősbéka hozzá van szokva az ilyesmihez. Csak be kell akasztania az egyik lábát…
Halk hangok vonták magukra a figyelmét. Fém csörrent, aztán nagyon halk nyögdécselés hallatszott.
Om odafordította tekintetét.
A rács magasan helyezkedett el az egyik falban egy nagyon hosszú, alacsony mennyezetű teremben, amit ragyogóan bevilágítottak a Citadellát mindenhol keresztülszelő világítóaknák.
Vorbis ebből elvi kérdést csinált. Az inkvizítorok ne a homályban dolgozzanak, mondta, hanem a fényben.
Ahol láthatják, igen világosan, hogy mit csinálnak.
Ahogy most Om is.
Egy ideig lógott a rácson képtelenül arra, hogy levegye tekintetét a padok soráról.
Alapjában véve Vorbis ellenezte a vörösen izzó vasakat, szöges láncokat meg a dolgokat rajtuk fúrókkal és nagy hüvelykszorítókkal, kivéve egy nyilvános bemutatón egy fontos Böjtnapon. Elképesztő, mi mindent elérhetsz, mondta mindig, egy egyszerű késsel…
De számos inkvizítor jobb' szerette a régi módit.
Valamivel később, rángatózó nyakizmokkal, Om roppant lassan fölhúzta magát a rácshoz. Miként olyan lény, amelynek esze máson jár, a teknősbéka először az egyik mellső lábát akasztotta rá egy rúdra, aztán a másikat. A hátsó lábai egy darabig billegtek, aztán beakasztott egy körmöt a durva kőfalba.
Egy pillanatig erőlködött, aztán visszahúzta magát a fénybe.
Lassan elsétált, közel maradva a falhoz, hogy elkerülhesse a lábakat. Amúgy sem volt más választása a lassú sétán kívül, de most azért bandukolt lassacskán, mert gondolkozott. A legtöbb isten számára nehéz feladat egyszerre járni is, meg gondolkozni is.
Bárki odamehetett a Jajveszékelés Helyére. Ez egyike volt az omnianizmus nagy szabadságjogainak.
Mindenféle módjai voltak a fohászkodásnak a Nagy Istenhez, de ezek jórészt attól függtek, mennyit engedhettél meg magadnak, ami helyes és illő, és pontosan az, ahogy a dolgoknak lennie kell. Elvégre, akik sikert értek el a világban, nyilván a Nagy Isten jóváhagyásával tették, mert lehetetlenség azt hinni, hogy az Ő rosszallása ellenére lettek sikeresek. Ugyanígy, a Kvizíció is a tévedés lehetősége nélkül tevékenykedhet. A gyanú egyben bizonyíték. Hogy is lehetne más? A Nagy Isten nem tartaná helyesnek, hogy gyanút ültessen az Ő exkvizítorai fejébe, hacsak nem helyénvaló, hogy az ott legyen. Az élet nagyon egyszerű volt, ha hittél a Nagy Isten Omban. És néha elég kurta is.
De mindig akadnak könnyelműek, ostobák meg olyanok, akik ebben az életükben vagy valamelyik előzőben elkövetett valami hiba vagy vigyázatlanság miatt, még egy csipetnyi tömjént sem engedhetnek meg maguknak. És a Nagy Isten, az Ő bölcsességében és irgalmában, miként az átszűrődik az Ő papjain, róluk is gondoskodott.
Föl lehet ajánlani imákat és könyörgéseket a Jajveszékelés Helyén. Ezeket bizonyosan meghallják. Még az is lehet, hogy meghallgatják.
A Hely mögött, amely egy kétszáz méter oldalú négyzet volt, emelkedett maga a Nagytemplom.
Ott, minden kétséget kizáróan, az Isten meghall.
Vagy legalábbis valahol a közelben…
Zarándokok ezrei látogatták a Helyet minden nap.
Egy sarok lökte meg Om teknőjét úgy, hogy a falról pattant vissza. Visszapattanás közben egy mankó elkapta a teknője szélét és eltaszította, bele a tömegbe, pörögve, akár egy pénzérme. Hozzávágódott egy hálózsákhoz, amit egy öregasszony cipelt, aki, mint sokan mások, úgy vélte, hogy a fohász hathatósságát növeli az időmennyiség, ami ezen a téren tölt.
Az Isten bambán pislogott. Ez majdnem olyan rossz, mint a sasok. Majdnem olyan rossz, mint a pince… nem, talán semmi sem olyan rossz, mint a pince…
Elkapott néhány szót, mielőtt egy újabb elhaladó láb arrébb rúgta.
— Aszály van a falunkban már három éve… egy kis esőt, ó, Uram?
A teknője tetején forogva, tétován töprengve, vajon a helyes választól abbahagyják-e az emberek a rugdosását, a Nagy Isten ezt motyogta: — Semmi gond.
Egy újabb láb odarúgta — s egyetlen ájtatoskodó sem vette észre — a lábak erdeje közé. A világ elmosódott.
Elkapott egy reménytelenséggel átitatott, ősöreg hangot mondván: — Uram, Uram, miért kell a fiamnak a te Isteni Légiódhoz csatlakoznia? Most ki fogja ellátni a gazdaságot? Nem tudnál egy másik fiút elvenni?
— Ne izgulj emiatt — cincogta Om.
Egy szandál a farka alatt találta el, és több ölnyire kifricskázta a téren át. Senki sem nézett le. Általános hiedelem volt, hogy ha mereven bámulsz az aranyszarvakra a templom tetején, miközben elmondod az imád, az többlethatóerőt ad hozzá. Ahol a teknősbéka jelenlétét homályosan regisztrálták, mint ütést a bokán, ott a másik láb automatikus mozdulatával megszabadultak tőle.