— …a feleségem, aki megbetegedett…
— Rendben!
Rúgás…
— …tisztítsd meg a kutat a falunkban, amit beszennyezett a…
— Megkapod!
Rúgás…
— …minden évben jönnek a sáskák és…
— Megígérem, csak…!
Rúgás…
— …eltűnt a tengeren már öt hónapja…
— …hagyjátok abba a rugdosásom!
A teknősbéka földet ért, jobb oldalával fölfelé egy rövid időre embermentes területen.
Láthatóan…
Az állati életben oly sok múlik a mintafölismerésen, a vadász és a vadászott alakján. A közömbös tekintetnek az erdő, nos, csupán erdő, a gerle szemének olyan rengeteg, jelentéktelen, zöld, bozontos háttér a sólyomnak, amit nem vettél észre egy faágon. A vadászó egerészőlyv parányi pontjának fönt a magasban a világ egész látképe pusztán homály a fűben osonó prédához képest.
Ülőhelyéről magukon a Szarvakon, a sas a levegőbe szökkent.
Szerencsére, ugyanez a formatudatosság, ami a teknősbékát oly szembetűnővé tette a siető emberekkel teli téren, arra késztette a teknősbéka fél szemét, hogy rettegő megérzéssel fölfelé forduljon.
A sasok célratörő lények. Ha egyszer az ebéd ötlete befészkelte magát az agyukba, hajlamos ott is maradni, míg ki nem elégítik.
Két Isteni Légionárius állt Vorbis lakosztálya előtt. Oldalvást Tesveerre néztek, amikor bátortalanul bekopogott az ajtón, mintha indokot keresnének arra, hogy megtámadhassák.
Egy kis termetű, szürke pap nyitott ajtót és tessékelte be Tesveert egy kicsiny, gyéren bútorozott szobába. Jelentőségteljesen egy zsámolyra mutatott.
Tesveer leült. A pap eltűnt egy függöny mögött. Tesveer körbepillantott a szobában és…
Feketeség borította el. Mielőtt megmoccanhatott volna, és Tesveer reflexei még a legjobb esetben sem voltak jól koordináltak, így szólt egy hang a füle mellett: — Na már most, testvér, ne ess pánikba! Megparancsolom, hogy ne rettenj meg!
Valamilyen kelme volt Tesveer arca előtt.
— Csak bólints, fiú!
Tesveer bólintott. Csuklyát húznak a fejedre. Ezt minden novícius tudja. Eseteket meséltek a hálótermekben. Valami textíliát borítanak az arcodra, hogy az inkvizítorok ne lássák, kit dolgoznak meg…
— Remek. Na most, átmegyünk a szomszéd szobába. Óvatosan szedd a lábad!
Kezek kalauzolták álló helyzetbe, majd át a szobán. Az értetlenség ködfátyolán át Tesveer érzékelte egy függöny érintését, aztán lerángatták néhány lépcsőn, be egy homokos padlójú szobába. A kezek néhányszor megpördítették, határozottan, de nyilvánvaló rosszindulat nélkül, aztán végigvezették egy folyosón. Újabb függöny suhogása következett, aztán a nagyobb tér bizonytalan érzete.
Később, jóval később, Tesveer ráébredt: nem érzett rettegést. Csuklyát borítottak a fejére a Kvizíció vezetőjének szobájában és még csak föl sem merült benne, hogy halálra rémüljön. Mert volt hite.
— Van mögötted egy zsámoly. Foglalj helyet!
Tesveer leült.
— Leveheted a csuklyát!
Tesveer levette a csuklyát.
Pislogott.
A szoba másik végén, zsámolyon ülve, mindkét oldalukon egy-egy Isteni Légionáriussal, volt három alak. Tesveer fölismerte Vorbis Esperes sast idéző vonásait; a további kettő közül az egyik egy alacsony és zömök férfi volt, a másik meg nagyon kövér. Nem tagbaszakadt, mint Tesveer, hanem valóságos hájtömeg. Mindhárman egyszerű, szürke csuhát viseltek.
Nem akadt semmi jele billogvasaknak, vagy legalább egy szikének.
Mindhárman szúrós pillantással szemlélték.
— Tesveer Novícius? — kérdezte Vorbis.
Tesveer bólintott.
Vorbis könnyed kacajt hallatott, azt a fajtát, amit a nagyon intelligens emberek szoktak, amikor olyasmire gondolnak, ami vélhetőleg nem túl mulatságos.
— És, természetesen, egy nap majd Tesveer Testvérnek kell nevezzünk — mondta. — Sőt talán Tesveer Atyának? Meglehetősen zavarba ejtő lenne, úgy vélem. Jobb elkerülni. Azt hiszem, gondoskodnunk kell róla, hogy Tesveer Alesperes legyen belőled, amilyen hamar csak lehetséges, mit szólsz hozzá?
Tesveer nem szólt hozzá semmit. Ködösen tudatában volt, hogy előmenetelről esik szó, de az esze már előzőleg megállt.
— Akárhogy is, ebből elég — jelentette ki Vorbis annak enyhe ingerültségével, aki rájött, hogy neki kell majd jó sokat törni magát ebben a társalgásban. — Fölismered ezeket a tanult atyákat balomon és jobbomon?
Tesveer a fejét rázta.
— Nagyszerű. Van hozzád néhány kérdésük.
Tesveer bólintott.
A nagyon kövér férfi előrehajolt.
— Van nyelved, fiú?
Tesveer bólintott. Aztán, érezve, hogy esetleg ez nem volt elég, szemrevételezés céljából megmutatta.
Vorbis megfékező mozdulattal tette kezét a kövér férfi karjára.
— Azt hiszem, fiatal barátunk egy kissé meg van illetődve — közölte szelíden.
Elmosolyodott.
— Na most, Tesveer — légy szíves, húzd szépen vissza a helyére — néhány kérdést fogok föltenni neked. Megértetted?
Tesveer bólintott.
— Amikor megérkeztél a lakosztályomba, néhány másodpercig az előszobában voltál. Légy szíves, írd le nekem!
Tesveer békaszerűen kidülledt szemmel meredt rá. Ám a visszaemlékezés turbinái elhatározása nélkül életre keltek, tudata előterébe zúdítva szavaikat.
— Az egy nagyjából három négyzetméteres szoba. Fehér falakkal. Homok van a padlón, kivéve az ajtó melletti sarokban, ahol látszanak a kőlapok. Van egy ablak a szemközti falon, körülbelül két méter magasan. Három rúdból van rács az ablakon. Van egy háromlábú zsámoly. Van egy apháciafából faragott, ezüstfüsttel díszített szentkép Tsonthaz Prófétáról. A keret baloldali, alsó sarkában van egy karcolás. Van egy polc az ablak alatt. Nincs semmi a polcon, csak egy tálca.
Vorbis összeérintette hosszú, vékony ujjait, afféle gúlát létrehozva az orra előtt.
— A tálcán? — firtatta.
— Tessék, uram?
— Mi volt a tálcán, fiam?
Képek örvénylettek Tesveer szeme előtt.
— A tálcán volt egy gyűszű. Egy bronzgyűszű. És két tű. A tálcán volt egy levágott zsinórdarab. Csomók voltak a zsinóron. Három csomó. És kilenc pénzérme volt a tálcán. Volt egy ezüstserleg is a tálcán, aphácialevél mintával ékesített. Volt ott egy hosszú tőr, azt hiszem, acélból, fekete markolattal, rajta hét barázda. Volt egy apró, fekete szövetdarab a tálcán. Volt egy íróvessző meg egy palatábla…
— Mesélj nekem a pénzdarabokról! — mormolta Vorbis.
— Három közülük Citadella fillér volt — vágta rá Tesveer. — Kettő a Szarvakat mutatta és egy a hétszeres koronát. Négy az érmékből nagyon apró aranypénz volt. Volt rajtuk felirat, amit… amit nem tudtam elolvasni, de amit, ha adnak nekem egy íróvesszőt, azt hiszem, le tudnék…
— Ez valami trükk? — kérdezte a kövér férfi.
— Biztosítalak — válaszolta Vorbis —, hogy a fiú nem láthatta egy másodpercnél hosszasabban a teljes szobát. Tesveer… beszélj nekünk a többi pénzérméről!
— A többi pénz nagy volt. Bronzból voltak Derekmék voltak Ephebéből.
— Ezt honnan tudod? Aligha mindennaposak a Citadellában.
— Egyszer már láttam olyat, uram.
— Az mikor történt?
Tesveer arca grimaszolt az erőfeszítéstől.
— Nem vagyok biztos… — szólalt meg.