A kövér férfi diadalmasan rávigyorgott Vorbisra.
— Hah!
— Azt hiszem… — összpontosított Tesveer — hogy délután volt. De talán délelőtt lehetett. Valamikor dél körül. Grunár harmadikán, a Meghökkent Bogár évében. Pár kereskedő jött a falunkba.
— Hány éves voltál akkor? — tudakolta Vorbis.
— Nem egész egy hónap híján hároméves, uram.
— Ezt nem hiszem el — szögezte le a kövér férfi.
Tesveer egyszer vagy kétszer már nyitotta a száját, aztán becsukta. Honnan tudná a kövér ember? Nem is volt ott!
— Tévedhetsz is, fiam — jegyezte meg Vorbis. — Te jól megtermett legény vagy… úgy… tizenhét, tizennyolc éves? Úgy érezzük, nem tudhatsz tényleg visszaemlékezni egy külföldi pénzre vetett futó pillantásra tizenöt évvel ezelőttről.
— Azt gondoljuk, hogy az ujjadból szopod — vélekedett a kövér férfi.
Tesveer nem szólt semmit. Miért találna ki bármit is? Amikor az egész ott gubbaszt a fejében.
— Képes vagy visszaemlékezni mindenre, ami csak valaha is megtörtént veled? — kérdezte a zömök férfi, aki gondosan figyelte Tesveert végig az eszmecsere folyamán. Tesveer megörült a közbevágásnak.
— Nem, uram. Csak a legtöbbre.
— Elfelejtesz dolgokat?
— Huh. Néha vannak dolgok, amikre nem emlékszem. — Tesveer hallott már a feledékenységről, bár nehezen tudta elképzelni. De akadtak olyan alkalmak az életében, különösen az első néhány évben, amikor nem volt ott… semmi. Nem szétfoszlott emlékképek, hanem nagy, zárt termek visszaemlékezése palotájában. Nem elfeledettek, semmivel sem jobban, mint ahogy egy bezárt szoba szűnik meg létezni, hanem… zártak.
— Mi az első dolog, amire vissza tudsz emlékezni, fiam? — tudakolta kedvesen Vorbis.
— Volt egy szemvakító fény és aztán valaki megütött — felelte Tesveer.
A három férfi értetlenül bámult rá. Aztán egymás felé fordultak. Tesveer, rettegése nyomorúságán át, meghallott egyes suttogásfoszlányokat.
— …vesztenivalónk van?… — Ostobaság és alighanem démoni… — Nagy a tét… — Egyetlen esély és számítani fognak arra, hogy mi…
És így tovább.
Tesveer körbenézett a szobában.
A bútorozás nem élvezett elsőbbséget a Citadellában. Polcok, zsámolyok, asztalok… Az a pletyka járta a novíciusok között, hogy a hierarchia csúcsa felé a papoknak aranyból van a bútora, de itt ennek nem akadt jele. A szoba éppoly rideg volt, mint bármelyik a novíciusok szálláshelyén, bár talán fényűzőbbnek mondhatni ezt a ridegséget: nem a szegénység kényszerű sivársága volt, hanem szándékos kopárság.
— Fiam?
Tesveer sietve visszakapta tekintetét.
Vorbis kollégáira pillantott. A zömök férfi bólintott. A kövér férfi vállat vont.
— Tesveer — szólította föl Vorbis —, most menj vissza a hálótermedbe! Mielőtt elmész, az egyik szolga ad neked valamit enni és inni. Jelentkezel a Szarvak Kapujánál holnap hajnalban, és velem fogsz jönni Ephebébe. Tudsz az Ephebébe menő delegációról?
Tesveer a fejét rázta.
— Talán nincs is miért tudnod róla — jelentette ki Vorbis. — Politikai ügyeket fogunk megvitatni a Tirannussal. Érted?
Tesveer a fejét rázta.
— Jó — mondta Vorbis. — Nagyon jó. Ó, és… Tesveer?
— Igen, uram?
— Ezt a találkozást elfelejted. Nem voltál ebben a szobában. Nem láttál minket itt.
Tesveer leesett állal rámeredt. Ez képtelenség. Az ember nem tud elfelejteni dolgokat puszta kívánságra. Néhány dolog elfeledteti magát — a dolgok azokban az elzárt szobákban —, de ez valami számára hozzáférhetetlen mechanizmus miatt történt. Mit akar ez az ember?
— Igen, uram — válaszolta.
Ez tűnt a legegyszerűbbnek.
Az isteneknek nincs kihez imádkozniuk.
A Nagy Isten Om a legközelebbi szobor felé inalt, kinyújtott nyakkal, csak úgy zakatoltak nem túl hatékony lábai. A szobor történetesen önmaga volt bika képében, eltiporva egy pogányt, bár ez nem nyújtott különösebb vigaszt.
Csak idő kérdése, hogy a sas abbahagyja a körözést, és lecsapjon.
Om még csak három éve volt teknősbéka, de az alakkal megörökölte ösztönök mismását, és ezek közül számos forgott az egyetlen olyan vadállat körül, amely kiókumlálta, hogyan lehet megenni a teknősbékákat.
Az isteneknek nincs kihez imádkozniuk.
Om hevesen kívánta, bárcsak ne így lenne.
Ám mindenkinek szüksége van valakire.
— Tesveer!
Tesveer kissé bizonytalan volt közvetlen jövőjét illetően. Vorbis Esperes világosan fölszabadította novíciusi házimunkái alól, de nem volt mit tennie a délután hátralévő részében.
A kert irányába igyekezett. Ott akadnak fölkarózandó babok, és ő lelkesen üdvözölte ezt a tényt. Az ember tudja, hol áll a babokkal. Azok nem mondanak neki képtelen dolgokat, mint például, hogy felejtsen. Ráadásul, ha egy ideig nem lesz itt, le kell takarja a dinnyéket és el kell magyarázza a dolgokat Lu-Tzénak.
Lu-Tze együtt járt a kertekkel.
Minden szervezetnek van valaki hozzá hasonlója. Az illetők esetleg söprűt taszigálnak félreeső folyosókon, vagy a polcok közt bóklásznak a boltok mélyén (ahol ők az egyetlenek, akik tudják, mi hol található) vagy van valami homályos, ám kulcsfontosságú kapcsolatuk a kazánházzal. Mindenki tisztában van azzal, hogy kik ezek és senki sem emlékszik olyan időre, amikor ezek nem voltak ott, vagy tudja, hogy hová mennek, amikor nincsenek, nos, ott, ahol általában vannak. Csak nagyritkán fordul elő, hogy olyanok, akik kissé jobb megfigyelők a legtöbb embernél, ami látszatra nem túl nehéz feladat, megtorpannak és elmerengenek rajtuk egy ideig… és aztán hozzálátnak valami máshoz.
Elég fura, tekintve nyájas lődörgését kertről kertre a Citadella körül, hogy Lu-Tze sosem mutatott különösebb érdeklődést maguk a növények iránt. A talajjal, ganéjjal, trágyával, komposzttal, agyaggal és porral foglalkozott és ezek mozgatásának módszereivel. Általában egy söprűt tologatott vagy átforgatott egy rakást. Amint valaki magvakat tett bármibe, elvesztette iránta az érdeklődését.
Az ösvényeket gereblyézte, amikor Tesveer belépett a kertbe. Nagyon értett az ösvények gereblyézéséhez. Kagylómintákat és lágy, megnyugtató íveket hagyott maga után. Tesveer mindig bűnbánatot érzett, amikor ezekre lépett.
Szinte soha nem beszélt Lu-Tzéval, mert nem számított sokat, bármit mondott is valaki Lu-Tzénak. Az öregember minden esetben csak biccentett és elmosolyogta a maga egyfogú mosolyát.
— Egy kis időre elmegyek — közölte Tesveer hangosan és tagoltan. — Gondolom, fognak küldeni valaki mást, hogy gondját viselje a kerteknek, de van néhány dolog, amit el kell végezni.
Biccentés, mosoly. Az öregember türelmesen követte őt a sorok közt, míg Tesveer babokról és gyógynövényekről beszélt.
— Érted? — kérdezte Tesveer, miután ez már tíz perce zajlott. Biccentés, mosoly. Biccentés, mosoly, invitálás.
— Mi?
Biccentés, mosoly, invitálás. Biccentés, mosoly, invitálás, mosoly.
Lu-Tze a maga oldalazó, majomszerű járásával odasétált a kis területhez a fallal körülvett kert túlsó végében, amely a rakásait, virágcseréphalmait és a szépséges kert összes egyéb kozmetikumát tartalmazta. Tesveer azt gyanította, hogy az öreg itt alszik.
Biccentés, mosoly, invitálás.
Egy kis kecskelábú asztal állt a napon a babkarók halma mellett. Egy szalmagyékényt terítettek rá, és a gyékényen fél tucat hegyes végű szikla volt, egyik sem nagyobb egy lábnyinál.