Körülöttük, gondos elrendezésben, botok meredeztek. Vékony fadarabok beárnyékolták a sziklák egyes részeit. Pöttöm fémtükrök napfényt irányítottak más területekre. Fura szögekben papírkúpok akkurátusan meghatározott pontokra összpontosították a szellőt.
Tesveer még sosem hallott a bonszáj művészetéről és hogy miként alkalmazzák ezt hegyekre.
— Ők… nagyon szépek — jelentette ki tétován.
Biccentés, mosoly, egy apró szikla fölemelése, mosoly, unszolás, unszolás.
— Ó, én tényleg nem fogadhatom…
Unszolás, unszolás. Vigyor, biccentés.
Tesveer elvette a pöttöm hegyet. Különös, valótlan súlya volt — a kezében úgy fél kilónak érzett, de a fejében nagyon, nagyon kicsiny tonnák ezreit nyomta.
— Huh. Köszönőm. Nagyon szépen köszönöm.
Biccentés, mosoly, udvarias ellökés.
— Igazán nagyon… hegyes.
Biccentés, vigyor.
— Az ott valójában nem lehet hó a csúcson, ig…
— Tesveer!
A novícius feje fölrándult. De a hang belülről szólt.
Ó, ne, gondolta nyomorultan.
Visszalökte a kis hegyet Lu-Tze kezébe.
— De, ööö, őrizd meg nekem, jó?
— Tesveer!
Az egész álom volt, nem? Még mielőtt fontos lettem és esperesek beszéltek hozzám.
— Nem, nem az volt! Segíts rajtam!
A kérelmezők szétszóródtak, miközben a sas elsuhant a Jajveszékelés Helye fölött.
A ragadozó csupán néhány lábbal a talaj fölött kanyarodott el és letelepedett a pogányokat eltipró Nagy Om szoborra.
Remek példány volt, aranybarna és sárga szemű, a sokadalmat pedig biankó megvetéssel szemlélte.
— Ez jel lenne? — kérdezte egy öregember, akinek fél lába fából volt.
— Igen! Jel! — kiáltotta a mellette álló fiatal nő.
— Jel bizony!
Mindnyájan a szobor köré gyülekeztek.
— Ez egy mocsok — vélekedett egy vékony és egyáltalán meg sem hallott hang valahonnan a lábuk körül.
— De minek a jele? — tudakolta egy idősödő férfi, aki már három napja a téren táborozott.
— Hogy érted, hogy minek? Ez egy jel! — közölte a falábú öreg. — Nem kell, hogy bárminek a jele legyen. Gyanús dolog olyasmit kérdezni, hogy minek a jele.
— Muszáj, hogy valaminek a jele legyen — válaszolta az idős férfi. — Az ilyesmi egy vonatkozó hogyhíjják. Egy nómen. Lehet, hogy egy nómen.
A csoport szélén fölbukkant egy vézna alak, feltűnés nélkül, ám meglepő sebességgel mozogva. A sivatagi törzsek dzselibáját viselte, de a nyakából egy szíjon tálca lógott. Porral lepett, ragacsos édességek baljós előérzete áradt felőle.
— Lehet magának a Nagy Istennek a hírnöke — feltételezte a nő.
— Ez egy átkozott sas, és nem más — jelentette ki egy rezignált hang valahonnan a szobor talpazatán látható díszes, bronz emberölés környékéről.
— Datolyát? Fügét? Sörbetet? Szent ereklyéket? Egy remek, friss bűnbocsánatot? Gyíkot? Pálcikára szúrva? — firtatta reménykedve a tálcás férfiú.
— Azt hittem, amikor Ő megjelenik a világban, az mindig egy hattyú vagy egy bika — mondta a falábú vén.
— Hah! — fakadt ki a teknősbéka figyelemre nem méltatott hangja.
— Ezen mindig sokat törtem a fejem — szólalt meg egy ifjú novícius a tömeg hátsó soraiból. — Értitek… ugye… hattyúk? Egy kissé… híján van a macsóságnak, igaz?
— Hogy köveznének meg téged istenkáromlásért! — fortyant föl a nő. — A Nagy Isten hall minden tiszteletlen szót, amit kiejtesz!
— Hah! — hallatszott a szobor alól. És a tálcás férfiú egy kissé előrébb mézesmázaskodott a tömegben, szólván: — Klaccsimézet? Cukros darazsat? Addig vegyék, amíg hideg!
— Viszont van ebben valami — állította az idősödő férfi afféle unalmas, félbeszakíthatatlan hangon. — Úgy értem, van valami nagyon istenes egy sasban. Elvégre a madarak királya, nincs igazam?
— Csak egy mutatósabb pulyka — mormolta a hang a szobor alól. — Az agya nem nagyobb egy diónál.
— Nagyon nemes madár a sas. És intelligens is — szögezte le az éltes férfi. — Érdekes tény: a sasok az egyetlenek, amelyek kiötölték, hogyan lehet megenni a teknősbékákat. Tudjátok? Fölkapják őket, fölröpülnek roppant magasra és lepottyantják őket a sziklákra. Ettől teljesen ripityára törik a páncéljuk. Döbbenetes!
— Egy nap — szólt egy unott hang odalentről — megint visszanyerem a formám és te nagyon meg fogod bánni, hogy ezt mondtad. Igen hosszú ideig. Még talán olyan messzire is elmegyek, hogy még több Időt teremtek, csak hogy legyen miben megbánást tanúsítanod. Vagy… nem, inkább teknősbékává változtatlak. Majd meglátod, mennyire élvezed, he? Az a viharzó szél a teknőd körül, a föld meg egyre nagyobb egész idő alatt. Az lesz majd az érdekes tény!
— Rettenetesen hangzik — jegyezte meg a nő, fölnézve a sas fürkésző tekintetébe. — Kíváncsi vagyok, mi járhat a szegény kis szerzet fejében, amikor zuhan?
— A teknője, asszonyom — felelte a Nagy Isten Om, megpróbálva még jobban bepréselni magát a bronzkiszögellés alá.
A tálcás férfiú kedveszegettnek látszott — Tudjátok, mit? — javasolta — Adok két zacskó cukrozott datolyát egy áráért, mit szóltok hozzá? Pedig ezzel levágom a saját kezem.
A nő odapillantott a tálcára.
— Hé, itt minden tele van léggyel! — fakadt ki.
— Azok mazsolák, asszonyom.
— Akkor most miért repültek el? — akarta tudni az asszony.
Az árus lenézett. Aztán visszaemelte tekintetét a nő arcára.
— Csoda! — kiáltotta színpadiasan intve kezével. — A csodák ideje közeleg!
A sas idegesen fészkelődött.
Az embereket csupán a mozgó táj darabjaiként ismerte, akik a magas hegyekben a juhok ellési időszakában összefüggésbe hozhatók az elhajított kövekkel, amikor lecsap egy újszülött bárányra, de akik máskülönben éppoly jelentéktelenek a dolgok rendjében, mint a bokrok és a szirtek. De még sosem volt ennyire közel ilyen sokhoz közülük. Tébolyult tekintetét bizonytalanul előre-hátra kapta.
Ebben a pillanatban harsonák hangja harsant a téren át.
A sas vadul körbepillantott, pöttöm ragadozóagya megkísérelt megbirkózni ezzel a váratlan túlterheléssel.
A levegőbe szökkent. A hívek egymással dulakodva tértek ki az útjából, amint hirtelen lebukott a macskakövek felé, majd fenségesen fölemelkedett a Nagytemplom fiatornyai és a tüzesen izzó égbolt irányába.
Alatta a Nagytemplom kapuszárnyai — mindegyik negyven tonna aranyozott bronzból készült —, melyeket (a szóbeszéd szerint) Maga a Nagy Isten lehelete tár ki, nehézkesen lendülve kinyíltak, méghozzá — és ez volt a dolog szent része — néma csöndben.
Tesveer hatalmas saruja csattogott, csak csattogott a köveken. Tesveer mindig nagy erőfeszítést fektetett a futásba; térdből futott, alsó lábszára lapátkerékként csapdosott.
Ez igazán túl sok. Van egy teknősbéka, amely azt állította, hogy ő az Isten, és ez nem lehet igaz, kivéve, hogy igaznak kell lennie azok miatt, amiket tudott. És az előbb a Kvizíció kihallgatta őt. Vagy valami ilyesmi. Egyébként nem is volt olyan fájdalmas, mint amilyenre számított a híresztelések alapján.