— Tesveer!
A rendes körülmények között ezer imádkozó suttogásától zsibongó tér elcsöndesedett. A zarándokok mind a Templom felé fordultak.
A nap eseményeitől háborgó elmével, Tesveer áttolakodott a hirtelen elnémult tömegen…
— Tesveer!
Az emberek valóságszordínók.
Közismert tény, hogy az agy kilenctizede nincs használatban, és, mint a legtöbb közismert tény, ez sem igaz. Még a legostobább Teremtő sem venné a fáradságot, hogy olyanra alkossa az emberi fejet, hogy több fontnyi szükségtelen szürke trutymót hordozzon, ha annak egyetlen valós célja mondjuk az, hogy nyalánkságként szolgáljon bizonyos távoli törzsek tagjainak a még föl nem derített völgyekben. Dehogynincs használatban. És az egyik feladata az, hogy a csodálatost mindennaposnak tüntesse föl és a szokatlant szokványossá változtassa.
Mert ha nem így állna a dolog, akkor az emberi lények, szemtől szemben a mindenség mindennapi csodáival, széles, buta vigyorral arcukon járkálnának, ahhoz a vigyorgáshoz hasonlóan, amit bizonyos távoli törzsek tagjai viselnek, akiknél a hatóságok hébe-hóba razziáznak, és roppant szigorúan átvizsgálják műanyag melegházuk tartalmát. Rengetegszer mondanának „Hű!”-t. És senki sem dolgozna sokat.
Az istenek nem szeretik, ha az emberek nem dolgoznak sokat. Az olyanok, akik nem egyfolytában elfoglaltak, még elkezdenének gondolkozni.
Az agy egy része azért van, hogy ennek megtörténtét megakadályozza. És roppant hatékony. Képes elérni, hogy az emberek unalmat éljenek át a csodák közepette. És Tesveeré lázasan működött.
Így aztán nem vette rögtön észre, amikor áttolakodott a sokaság utolsó során is és kicsörtetett egy széles ösvény közepére, míg meg nem fordult és meg nem pillantotta a közelgő menetet.
A Cenobiarcha épp visszatérőben volt lakosztályába, miután elvégezte — vagy legalábbis tétován bólogatott, mialatt káplánja elvégezte helyette — az esti szertartást.
Tesveer megpördült, a menekülés útját keresve. Aztán köhintés hallatszott mellette, és fölnézett egy pár alacsonyabb rangú Enmagam dühös képébe, és köztük magának a Cenobiarchának kába és geriátriailag jóindulatú arckifejezésébe.
Az öregember automatikusan fölemelte kezét, hogy megáldja Tesveert a szent szarvakkal, és aztán az Isteni Légió két tagja — másodszori kísérletre — fölkapta a novíciust könyökénél fogva és sietve kimasíroztatta a menet útjából, és a tömeg közé taszította.
— Tesveer!
Tesveer átnyargalt a téren a szoborhoz, és lihegve nekitámaszkodott.
— Pokolra fogok jutni! — motyogta. — A teljes örökkévalóságig!
— Kit érdekel? Na most… szabadíts ki innét!
Immár senki sem szentelt neki figyelmet. Mindenki a menetet figyelte. Még a menet figyelése is szent tevékenységnek számított. Tesveer letérdelt, és bekukucskált a szobor talapzatát körbefutó volutába.
Mélyen ülő, apró szem meredt rá vissza.
— Hogy kerültél oda alá?
— Rázós ügy volt — válaszolta a teknősbéka. — Mondhatom, amint visszanyerem a formám, be fog következni a sasok jelentékeny mértékű újrakreálása.
— Mit próbál tenni veled a sas? — tudakolta Tesveer.
— El akar vinni a fészkébe vacsoravendégnek — acsarogta a teknősbéka. — Mit gondolsz, mit akar tenni? — Rövid szünet következett, amely során a teknős elmélkedett a szarkazmus kárba veszettségén Tesveer jelenlétében; olyan ez, mint habcsókkal hajigálni egy kastélyt.
— Meg akar enni — mondta végül türelmesen.
— De te teknősbéka vagy!
— Én az Istened vagyok!
— Ám pillanatnyilag teknősbéka alakban. Rajta páncéllal, erre gondoltam.
— Ez nem izgatja a sasokat — jelentette ki sötéten a teknősbéka. — Azok fölkapnak téged, néhány száz láb magasba visznek aztán… leejtenek.
— Hörrgh.
— Nem. Inkább amolyan… reccs… toccs. Mér', mit hittél, hogy kerültem ide?
— Téged leejtettek? De…
— Egy trágyahalmon értem földet a kertedben. Nesze neked sasok. Az egész hely sziklából épült és sziklával van kikövezve egy óriási sziklán, és ők elhibázzák.
— Nagy mázli volt. Millió-az-egyhez esély — szögezte le Tesveer.
— Bezzeg bikakoromban sose volt ilyen gondom. Az olyan sasokat, akik képesek fölkapni egy bikát, egy kezed fején megszámolhatod. Egyébként meg — közölte a teknősbéka —, itt van rosszabb is, mint a sasok. Van egy…
— Tudod, nagyon jót lehet enni egy ilyenből — jegyezte meg egy hang Tesveer mögött, aki bűntudatosan fölállt, kezében a teknősbékával.
— Ó, helló, Mr. Himballah — mondta.
A városban mindenki ismerte Levágom-A-Saját-Kezem Himballahot, a gyanúsan új szent ereklyék, a pálcikára szúrt, gyanúsan régi, avas édességek, a fosszilis fügék és rég lejárt fogyaszthatóságú datolyák szállítóját. Ő afféle természeti erő volt, akár a szél. Senki sem tudta, honnan jön vagy hová megy estelente. De ott volt minden reggel, ragacsos izéket árulva a zarándokoknak. És ebben a papok véleménye szerint helyesen járt el, mert a legtöbb zarándok először jött ide, s ily módon híján volt a fődolognak, amire az embernek szüksége van, ha Himballahhal üzletel, ami pedig nem más, mint a vele kötött korábbi üzlet tapasztalata. Az olyasvalaki látványa a Helyen, aki megpróbálja méltóságteljesen szétválasztani az állkapcsát, mindennapinak mondható. Nem egy ájtatos zarándok, ezer mérföldnyi veszedelmes utazás után, kénytelen volt jelbeszéddel előadni kérelmét.
— Utána szeretnél sörbetet? — érdeklődött reménykedve Himballah. — Csak egy fillér egy pohár és ezzel levágom a saját kezem.
— Ki ez a bolond? — tudakolta Om.
— Nem fogom megenni — vágta rá sietve Tesveer.
— Akkor hát megtanítod trükkökre? — kérdezte vidáman Himballah. — Karikákon átnézni meg ilyesmik?
— Szabadulj meg tőle! — parancsolta Om. — Sújts le a fejére, miért is ne, és lökd a tetemet a szobor mögé!
— Hallgass! — mondta Tesveer, újra elkezdve megtapasztalni azon gondokat, amelyek akkor merülnek föl, ha olyasvalakihez beszélsz, akit senki más nem hall.
— Semmi szükség ilyen gorombának lenni emiatt — méltatlankodott Himballah.
— Nem hozzád beszéltem — magyarázkodott Tesveer.
— A teknősbékához beszéltél, mi? — firtatta Himballah. Tesveer bűntudatosnak látszott.
— Drága jó anyám szokott régebben beszélni egy versenypocokhoz — folytatta Himballah. — A háziállatok mindig nagy segítséget jelentenek a nehéz időkben. És persze éhínség idején is.
— Ez az ember nem becsületes — közölte Om. — Tudok olvasni a gondolataiban.
— Tényleg?
— Tényleg mi? — kérdezte Himballah. Oldalvást Tesveerre sandított. — Mindegy, legalább lesz társaságod az utazás alatt.
— Miféle utazás?
— Ephebébe. A titkos küldöttség, beszélni a hitetlenekkel.
Tesveer tudta, hogy nem kellene meglepődnie. A hírek úgy söpörtek végig a Citadella zárt világán, mint az erdőtűz aszály után.
— Ó! — mondta. — Az az utazás.
— Aszongyák, Fri'it is megy — tájékoztatta Himballah. — Meg… az a másik. Az eminens gríz.