— Vorbis Esperes nagyon rendes ember — jelentette ki Tesveer. — Nagyon kedves volt hozzám. Adott nekem egy italt.
— Miből? Ne is törődj vele! — kotyogta Himballah. — Na persze, nekem magamnak egy szavam sincs ellene — sietett hozzátenni.
— Miért beszélgetsz ezzel a hülyével? — követelt választ Om.
— Ő egy… barátom — felelte Tesveer.
— Bárcsak az én barátom lenne — sóhajtott Himballah. — Ilyen barátokkal az embernek nincsenek ellenségei. Rád tukmálhatok egy cukrozott mazsolát? Pálcikára szúrva?
Tesveer hálótermében huszonhárom további novícius volt még, abból az elvből kiindulva, hogy az egyedül alvás vétkezésre ösztönöz. Ez mindig fejtörést okozott maguknak a novíciusoknak, mert már egy pillanatnyi tűnődés is azt sugallta, hogy egész tartományai vannak a bűnöknek, melyek csupán társaságban hozzáférhetők. Ám ez azért van, mert egy pillanatnyi tűnődés a legnagyobb bűn mind közül. Az olyanok, akiknek engedik, hogy túl sokat legyenek egyedül, még rákaphatnak a magányos gondolkodásra. Az pedig közismert, hogy ez akadályozza az emberi növekedést. Kiváltképp, mert odavezethet, hogy lenyisszantják az ember lábát.
Ezért aztán Tesveer kénytelen volt elvonulni a kertbe, miközben a csuhája zsebéből Istene rikácsolt vele, aki folyamatosan beleütközött hol egy zsineggombolyagba, hol egy nyesőollóba, hol némi ömlesztett vetőmagba.
Végül elő lett halászva.
— Figyelj, korábban nem volt alkalmam elmondani neked — kezdte Tesveer. — Kiválasztottak egy nagyon fontos küldetésre. Én elmegyek Ephebébe, a hitetlenekhez küldött követséggel. Vorbis Esperes kiszemelt engem. Ő a barátom.
— Az meg ki?
— Ő a főexkvizítor. Ő… biztosítja, hogy az emberek helyesen imádják istent.
Om meghallotta a tétovázást Tesveer hangjában és emlékezett a rácsra. És a vérbeli buzgóságra odalent…
— Embereket kínoz — vetette oda fagyosan.
— Ó, dehogy! Azt az inkvizítorok teszik. Ráadásul késő estig dolgoznak nem túl sok pénzért, azt mondja Nhemrot Testvér. Nem, az exkvizítorok csak… elrendeznek dolgokat. Minden inkvizítor szeretne egy nap exkvizítor lenni, azt mondja Nhemrot Testvér. Ezért szenvedik el, hogy a nap minden órájában szolgálatban vannak. Napokig nem jutnak alváshoz, néha.
— Embereket kínozva — mélázott az Isten. Nem, egy olyan elme, mint az ott a kertben, nem venne kést a kezébe. Azt mások tennék meg. Vorbis másféle módszerekben lelne örömet.
— Kieresztve a rosszaságot és eretnekséget az emberekből — közölte Tesveer.
— De az emberek… esetleg… nem élik túl az eljárást?
— De annak nincs jelentősége — válaszolta komolyan Tesveer. — Ami ebben az életben történik velünk az valójában nem valóságos. Előfordulhat egy kis fájdalom, de az nem számít. Akkor nem, ha kevesebb időt garantál a poklokban a halál után.
— De mi van akkor, ha az exkvizítorok tévednek? — tudakolta a teknősbéka.
— Nem tévedhetnek — felelte Tesveer. — Irányítja őket az isteni kéz… a kezed… a mellső lábad… úgy értem, a körmöd — motyogta.
A teknősbéka pislogott fél szemével. Visszaemlékezett a nap hevére, a tehetetlenségre, és az arcra, amely figyelte, nem bármiféle kegyetlenséggel, hanem ami rosszabb, érdeklődéssel. Valaki, amint figyeli, ahogy valami meghal, csak hogy lássa, mennyi ideig tart. Akárhol fölismerné azt az arcot. És a mögötte lévő elmét — azt az acélgolyószerű tudatot.
— De tegyük föl, hogy valami hiba csúszik be — erősködött.
— Nem vagyok jó a teológiában — mentegetőzött Tesveer. — De Tsonthaz testámentuma roppant világos ebben az ügyben. Valamit el kellett kövessenek, különben te a te bölcsességedben nem irányítanád a Kvizíciót hozzájuk.
— Így tennék? — kérdezte Om, még mindig azon az arcon merengve. — A saját hibájuk, hogy megkínozzák őket. Tényleg ezt mondtam?
— „Megítéltetünk életünkben csakúgy, mint halálunkban”… Tsonthaz III. könyve, VI. fejezet, 56. vers. A nagymamám mondta, hogy amikor az emberek meghalnak, eléd járulnak, de előbb át kell keljenek egy szörnyű sivatagon, és aztán leméred a szívük valamilyen mérlegen — mesélte Tesveer. — És ha kevesebbet nyom, mint egy toll, akkor megkíméled őket a pokloktól.
— Magasságos jómagam! — mondta a teknősbéka. Aztán hozzáfűzte: — Fölmerült benned, fiú, hogy talán nem vagyok képes megtenni azt, amikor idelenn járkálok hátamon egy páncéllal?
— Bármit megtehetsz, amit csak akarsz — vélekedett Tesveer.
Om fölnézett Tesveerre.
Tényleg hisz, gondolta. És nem tudja, hogy kell hazudni.
Tesveerben úgy lobogott hitének ereje, akár egy lángnyelv.
És aztán az igazság úgy kólintotta főbe Omot, miként a talaj üti meg a teknősbékákat egy sastámadás után.
— El kell vigyél magaddal arra az Ephebe helyre — jelentette ki unszolóan.
— Megteszek bármit, amit csak akarsz — válaszolta Tesveer. — Patával és lánggal fogod sújtani?
— Lehetséges, lehetséges — hárított Om. — De magaddal kell vigyél. — Megpróbálta legbensőbb gondolatait csitítani arra az esetre, ha Tesveer hallaná őket. Ne hagyj el engem!
— De te sokkal gyorsabban oda tudnál jutni, ha itthagynálak — jegyezte meg Tesveer. — Az emberek nagyon gonoszak Ephebében. Minél hamarabb lesz ott tisztogatás, annál jobb. Abbahagyhatnád a teknősbékaságot és odarepülhetnél, mint égő szél és megostorozhatnád a várost.
Mint égő szél, gondolta Om. És a teknősbéka eszébe jutott a mélysivatag néma kopársága meg a puszta dzsinnekké és levegőből szóló hangokká enyészett istenek csivitelése és sóhajtozása.
Istenek, akiknek nincsenek többé hívőik.
Egyetlen egy se. Egy még épp elég.
Istenek, akiket elhagytak.
És ez volt az igazán lényeges dolog Tesveer hitlángocskájával kapcsolatban: a teljes Citadellában, az egész nap folyamán, ez volt az egyetlen, amit Isten talált.
Fri'it megpróbált imádkozni.
Már nagyon régóta nem tett ilyet.
Ó, persze ott volt a nyolc kötelező ima minden áldott nap, de a nyomorúságos éjszaka kellős közepén tudta, hogy azok valójában mik. Csak szokás. Némi idő a gondolkozásra, esetleg. Meg módszer az idő mérésére.
Eltűnődött, vajon imádkozott-e valaha, vajon kitárta-e a szívét meg az elméjét valaha is valami felé odakint vagy odafent. Biztos megtette, nemde? Talán, mikor fiatal volt. Még csak fölidézni sem tudja. A vér elmosta az emlékeket.
A saját hibája. A saját hibája kell legyen. Járt már Ephebében korábban is és meglehetősen kedvelte a fehér márványból emelt várost a kék Körkörös-tengerre néző szikláján. És meglátogatta Dzselébéjbit, azokat az őrülteket a kis folyóvölgyükben, akik furafejű istenekben hisznek és halottaikat piramisokba temetik. Még a messzi Ankh-Morporkban is megfordult, túl a vízen, ahol bármely istent vagy istennőt hajlandók imádni egész addig, amíg az illetőnek van pénze. Igen, Ankh-Morpork — ahol se szeri, se száma az istenek utcáinak, úgy összezsúfolva, akár egy pakli kártya. És egyik isten sem akar felgyújtani senki mást, vagy legalábbis nem jobban, mint ez megszokott Ankh-Morporkban. Csak azt kívánják, hogy hagyják őket békén, így hát mindenki a maga feje után megy mennybe vagy pokolba.