És ma este túl sokat ivott egy titkos, rejtegetett borkészletből, amelynek fölfedezése tíz percen belül az inkvizítorok gépezetébe juttatná.
Igen, ezt el lehet mondani a jó öreg Vorbis mellett. Valamikor a Kviziciót meg lehetett vesztegetni, de immár nem. A főexkvizítor visszatért az alaptételekhez. Immár létezik az éles kések demokráciája. Sőt, ami azt illeti, még annál is jobb. Az eretnekség utáni hajsza még erőteljesebben zajlik az Egyház magasabb szintjein. Vorbis világossá tette: minél magasabban vagy a fán, annál életlenebb a fűrész.
Adjátok vissza nekem a hajdani vallást…
Megint lehunyta a szemét, szorosra zárta, és mást sem látott, csak a templom szarvait vagy az eljövendő vérontás töredékes sejtelmeit vagy… Vorbis arcát.
Tényleg kedvelte azt a fehér várost.
Még a rabszolgák is elégedettek voltak. Szabályok vonatkoztak a rabszolgákra. Voltak dolgok, amiket nem tehettél meg a rabszolgákkal. A rabszolgák értékesek.
Ott hallott a Teknőcről először. Az egésznek volt értelme. Azt gondolta: helyénvalóan hangzik. Van értelme. De értelem ide vagy oda, ez a gondolat küldi pokolra.
Vorbis tud róla. Ez biztos. Mindenhol vannak kémek. Sasho hasznos volt, míg élt. Mennyit szedett ki belőle Vorbis? Elmondta vajon, amit tudott?
Persze, hogy elmondta, amit tudott…
Valami elpattant Fri'it belsejében.
Rápillantott a kardjára, ami a falon lógott.
És miért ne? Elvégre, a teljes örökkévalóságot az ezernyi pokolban fogja tölteni…
A tudás szabadság. Egyfajta szabadság. Amikor a legkevesebb, amit tehetnek veled, minden, akkor a legtöbb, amit tehetnek veled hirtelen nem kelt rémületet. Ha már lúd, legyen kövér: ha úgyis megfázik, hiába ártatlan bárány, inkább sütögessék fekete bárányként.
Talpra támolygott és, egy-két próbálkozás után, levette a kardkötőt a falról. Vorbis szállása nincs messze, ha képes megbirkózni a lépcsőkkel. Egyetlen suhintás, mindössze ennyi kell hozzá. Anélkül is, hogy akarná, simán ketté tudja vágni Vorbist. És talán… talán nem fog történni semmi utána. Vannak mások, akik ugyanúgy éreznek, mint ő — valahol. Vagy, legalábbis, lejuthat az istállókhoz, hajnalra már messzire járhat, elmegy Ephebébe, talán, át a sivatagon…
Odaért az ajtóhoz, és a kilincs után tapogatott.
Az saját magától elfordult.
Fri'it visszatántorodott, amikor az ajtó befelé lendült.
És ott állt Vorbis. Az olajlámpás pislákoló fényében az arca udvarias aggodalmat mutatott.
— Elnézést a késői óráért, uram — mondta. — De azt hiszem, beszélnünk kellene. A holnapról.
A kard csörömpölve kihullott Fri'it kezéből.
Vorbis előrehajolt.
— Valami baj van, testvér? — kérdezte.
Elmosolyodott és belépett a szobába. Két csuklyás inkvizítor csusszant be mögötte.
— Testvér — mondta ismét Vorbis. És becsukta az ajtót.
— Milyen ott benn? — firtatta Tesveer.
— Úgy fogok körbezötykölődni, mint borsószem a fazékban — morgott a teknősbéka.
— Tehetek bele valamivel több szalmát. És, nézd, itt vannak ezek.
Egy nyaláb zöldség hullott Om fejére.
— A konyhából — tudatta Tesveer. — Héjak meg káposzta. Loptam őket — tette hozzá —, de aztán azt gondoltam, nem lehet lopás, ha érted teszem.
A félig elrothadt levelek orrfacsaró bűze erőteljesen utalt arra, hogy Tesveer akkor követte el bűnét, amikor a zöldfélék már félúton jártak a szemétdomb felé, ám Om ezt nem tette szóvá. Most nem.
— Rendben — motyogta.
Kell lennie másoknak is, biztatta magát. Száz százalék. Kint vidéken. Ez a hely túl kifinomult. De… ott voltak mindazok a zarándokok a Templom előtt. Ők nem pusztán vidéki népség voltak, ők voltak a legájtatosabbak. Egész falvak adták össze a pénzt, hogy elküldjenek egy embert, aki elviszi sokuk kérelmét. Ám bennük nem volt meg a lángolás. Volt ott félelem és rettegés és vágyódás és remény. Mindezen érzelmeknek megvan a maguk zamata. Ám lángolás nem fordult elő köztük.
A sas Tesveerhez közel ejtette el őt. Ő akkor… fölébredt. Csak halványan tudott visszaemlékezni a teljes, teknősbékaként töltött időre. És most képes visszaidézni, hogy isten. Vajon Tesveertől milyen messzire lesz még képes emlékezni? Egy mérföldnyire? Tíz mérföldnyire? Milyen is lehet… érezni, hogy a tudás elfolyik, visszaenyészni alacsony rendű hüllőnél nem többé? Talán lesz egy része, amelyik mindig emlékezni fog, kétségbeesetten…
Megborzongott.
Jelen pillanatban Om egy fűzfavesszőből font dobozban tartózkodott, mely Tesveer vállán lógott. Ez még a legideálisabb körülmények között se lett volna kényelmes, de most hébe-hóba megrázkódott, amikor Tesveer a hajnal előtti hűvösben toporgott lábával.
Egy idő múlva megérkezett néhány citadellai istállófiú, lovakkal együtt. Tesveer egy-két furcsálkodó pillantás alanyává lett. Ő azonban mindenkire rámosolygott. Ez tűnt a legjobbnak.
Kezdett megéhezni, de nem merte otthagyni posztját. Megmondták neki, hogy legyen itt. Ám egy idő múlva a sarok mögül hallatszó hangok miatt néhány ölnyivel arrébb oldalogott, hogy lássa, mi történik.
Az udvar itt U alakú volt a Citadella épületegyüttesének egy szárnya körül, és a sarkon túl, úgy tűnt, mintha egy másik társaság is útnak induláshoz készülődne.
Tesveer jól ismerte a tevéket. Kettő is akadt belőlük nagyanyja falujában. Itt azonban, úgy látszott, százával vannak, panaszkodva, mint a rosszul olajozott pumpa, és olyan szagot árasztva, mint ezer nedves szőnyeg. Dzselibába öltözött férfiak járkáltak köztük és néha bottal sóztak rájuk, ami a tevékkel való bánásmód bevált módszere.
Tesveer odaballagott a legközelebbi jószághoz. Egy fickó kulacsokat szíjazott az állat púpja köré.
— Jó reggelt, testvér! — szólította meg Tesveer.
— Kopj le! — felelte a pasas anélkül, hogy fölnézett volna.
— Abbys Próféta elmondja nekünk (XXV. fejezet, 6. vers): „Jaj lészen annak, ki káromlásokkal mocskolja be száját, mert szavai olyanok lesznek, mint a por” — idézte Tesveer.
— Ezt mondja? Hát, ő is nyugodtan elhúzhat a búsba — mondta az ipse társalgási hangon.
Tesveer tétovázott. Alaki szempontból, persze, a pasi ezzel azonnal beköltözhető ingatlant vett magának ezernyi pokolban valamint egy-két havi figyelmet a Kvizíció részéről, ám most Tesveer ki tudta venni, hogy az illető az Isteni Légió egyik tagja; egy kard rejtőzött jól-rosszul a sivatagi köntös alatt.
És az ember különleges engedményeket kell tegyen a Légionáriusoknak, csakúgy, ahogy az inkvizítoroknál is megteszi. Az ő gyakran intim kapcsolatuk az istentelenekkel kihat az elméjükre, és halálos veszedelembe dönti a lelkük. Elhatározta, hogy nagylelkű lesz.
— És hová mész ezzel a rengeteg tevével ezen a szép reggelen, testvér?
A katona meghúzott egy szíjat.
— Alkalmasint a pokolba — válaszolta ocsmányul vigyorogva. — Pont mögötted.
— Tényleg? Ishkible Próféta állítása szerint az embernek nincs szüksége tevére, hogy a pokolba nyargaljon, biza, se lóra, se öszvérre; az ember akár a nyelvén is elnyargalhat a pokolba — közölte Tesveer, engedve, hogy hallhatóvá váljék hangjában a helytelenítés finom reszketése.
— Mondott valami vén próféta bármit arról, hogy az orrukat mindenbe beleütő bitangok ököllel kapnak a fülük mellé? — tudakolta a katona.