— „Jaj lészen annak, ki kezét testvérére emeli, úgy bánva véle, mintha Hitetlen lenne” — citálta Tesveer. — Ez Tsonthaz, XI. Hittétel, 16. vers.
— „Mars innét és felejtsd el, hogy valaha is láttál minket, mert különben nagy bajba kerülsz, haver.” Aktar őrmester, 1. fejezet, 1. vers — mondta a katona.
Tesveer összeráncolta a homlokát. Erre sehogyse tudott visszaemlékezni.
— Ballagj el! — szólalt meg az Isten hangja a fejében. — Nincs semmi szükség arra, hogy bajba kerülj.
— Remélem, hogy kellemes utazásban lesz részed — kívánta udvariasan Tesveer. — Bármi legyen is az úti cél.
Elhátrált, és a kapu felé vette az irányt.
— Ha nem csal az ítélőképességem, ez olyan fickó, aki el fog tölteni némi időt a javítópoklokban — csóválta a fejét. Az isten nem szólt semmit.
Az Ephebébe utazó csoport most kezdett el gyülekezni. Tesveer vigyázzban állt és megpróbált kitérni mindenki útjából. Látott egy tucat lovas katonát, de azok, eltérően a tevegelőktől, vakítóra pucolt pikkelypáncélt és fekete-sárga köpenyt hordtak, amit a Légionáriusok csak különleges alkalmakkor szoktak viselni. Tesveer azt gondolta, roppant imponálóan néznek ki.
Végül az egyik istállószolga odament hozzá.
— Te meg mit keresel itt, novícius? — firtatta.
— Megyek Ephebébe — válaszolta Tesveer.
A férfi rámeredt, aztán elvigyorodott.
— Te? Még csak föl se vagy szentelve! Te mész Ephebébe?
— Igen.
— Miből gondolod ezt?
— Abból, hogy én mondtam neki — szólalt meg Vorbis hangja a férfi mögött — És ő itt is van, kívánságomnak alázatosan engedelmeskedve.
Tesveernek jó rálátása volt a férfi arcára. Az arckifejezés változása olyan volt, mint figyelni egy olajfoltot, amint haránt átszeli a medencét. Aztán az istállószolga úgy fordult meg, mintha a lába forgókoronghoz lenne szögezve.
— Vorbis nagyuram — hízelegte.
— És most igényelni fog egy paripát — közölte Vorbis.
Az istállószolga arca elsárgult a rettenettől.
— Örömmel. A legjobb az ist…
— Tesveer barátom alázatos ember Om színe előtt — jelentette ki Vorbis. — Semmi kétségem, hogy nem fog többet kérni egy öszvérnél. Tesveer?
— Én… én nem tudom, hogy kell lovagolni, nagyuram — jegyezte meg Tesveer.
— Bárki képes fölmászni egy öszvérre — állította Vorbis. — Gyakran sokszor is, viszonylag rövid távon. És most, úgy tűnik, mind itt vagyunk?
Fél szemöldökét megemelte a kíséret őrmestere felé, aki szalutált.
— Fri'it tábornokra várunk, uram — jelentette.
— Á. Szimónia őrmester, ugyebár?
Vorbisnak rettenetes névmemóriája volt. Mindegyikre emlékezett. Az őrmester kissé elsápadt, aztán pattogósan tisztelgett.
— Igen! Uram!
— Elindulunk Fri'it tábornok nélkül — parancsolta Vorbis.
A „de” szócska d-je formálta meg magát az őrmester ajkán, aztán elenyészett onnan.
— Fri'it tábornoknak más dolga van — szögezte le Vorbis. — Halasztást nem tűrő és sürgős dolga. Amit csak ő tud elintézni.
Fri'it szürkeségre nyitotta ki a szemét.
Ki tudta venni a szobát maga körül, de csak halványan, mint élek sorát a levegőben.
A kard…
Leejtette a kardot, de talán meg tudja találni újra. Előrelépett, erőtlen ellenállást érezve a bokája körül, és lenézett.
Ott volt a kard. De az ujjai átsiklottak rajta. Olyan volt, mint a részegség, de tudta, hogy nem részeg. Még csak nem is józan. Neki most… hirtelen tiszta az agya.
Megfordult, és ránézett arra a dologra, ami rövid időre akadályozta előrejutását.
— Ó! — mondta.
JÓ REGGELT!
— Ó!
KEZDETBEN ELŐFORDULHAT EGY KIS ZAVARODOTTSÁG. EZ ILYENKOR TERMÉSZETES.
Legnagyobb rémületére Fri'it látta, hogy a magas, fekete alak átlép a szürke falon.
— Várj!
Egy fekete csuklyába burkolt koponya bújt elő a falból.
— Te vagy a Halál, ugye?
Fri'it összekaparta, ami még megmaradt a méltóságából.
— Ismerlek téged — mondta. — Számtalanszor szembenéztem veled.
A Halál hosszas pillantást vetett rá.
— Biztosítalak…
EMBEREKKEL NÉZTÉL SZEMBE. HA VELEM NÉZTÉL VOLNA SZEMBE, BIZTOSÍTALAK… AZT RÖGTÖN TUDTAD VOLNA.
— De most mi történik velem?
A Halál vállat vont.
HÁT NEM TUDOD? — kérdezte és eltűnt.
— Várj!
Fri'it odarohant a falhoz, és meglepetésére úgy találta, többé nem jelent számára akadályt. Most már kint volt az üres folyosón. A Halálnak nyoma veszett.
És aztán Fri'it rájött, hogy ez nem az a folyosó, amire emlékszik, az árnyékaival és lába alatt a homok szemcsésségével.
Annak a folyosónak a végén nem volt ragyogás, ami úgy húzta őt magához, ahogy a mágnes vonzza a vasreszeléket.
Nem tudsz kitérni az elkerülhetetlen elől. Mert előbb vagy utóbb eljutsz arra a pontra, amikorra az elkerülhetetlen csak fogta magát és várt.
És ez az a pont.
Fri'it átlépett a ragyogáson egy sivatagba. Az ég sötét volt és nagy csillagokkal himlőhelyes, ám a fekete homok, mely elnyúlt egész a távolba, mindazonáltal fényesen meg volt világítva.
Egy sivatag. A halál után, egy sivatag. A sivatag. Még nem a poklok. Talán van remény.
Eszébe jutott egy mese gyerekkorából. Szokatlan módon nem csapásmérésről szólt. Senkit sem tiportak agyon. Nem Omról mesélt, kinek haragja rettentő. Egy egyszerű, házilagos készítésű, kis dal volt, rémítő a maga egyszerű, reményvesztett ismétlődéseivel.
Menned kell egy elhagyatott sivatagban…
— Hol van ez a hely? — kérdezte rekedten.
EZ NEM HELY — válaszolta a Halál.
Menned kell teljesen egyedül…
— Mi van a sivatag végén?
Nincs senki, aki helyetted mehetne…
Fri'it rámeredt a végtelen, jellegtelen területre.
— Egyedül kell végiggyalogolnom? — suttogta. — De a dal azt mondja, hogy ez egy rettenetes sivatag…
IGEN? ÉS MOST, HA MEGBOCSÁTASZ…
Fri'it nagy levegőt vett, pusztán megszokásból. Esetleg találhat egy pár sziklát odakint. Egy kis sziklát, amit fog és egy nagy sziklát, ami mögé elrejtőzik, míg Vorbist várja…
És ez a gondolat is csak megszokás volt. Bosszú? Itt?
Elmosolyodott.
Légy józan, ember! Katona voltál. Ez egy sivatag. Átkeltél néhányon a magad idejében.
És úgy éled túl, ha mindent megtanulsz róluk. Egész törzsek vannak, amelyek tudják, hogyan kell élni a legrosszabb fajta sivatagokban. A dűnék árnyékos oldaláról lenyalni a vizet, ilyesmi… Ők azt gondolják, ez az otthon. Tedd őket egy konyhakertbe, és azt fogják gondolni rólad, hogy megőrültél.
Az emlékkép fölidéződött benne: a sivatag az, aminek te gondolod. És most képes vagy világosan gondolkodni…
Itt nincsenek hazugságok. Minden agyszülemény elmenekült. Ez az, ami minden sivatagban bekövetkezik. Csak te maradsz és amiben hiszel.
Miben hittem mindig?
Hogy alapjában véve, nagyjából, ha az ember tisztességesen élt, nem aszerint, amit a papok mondtak, hanem aszerint, ami helyesnek és becsületesnek tűnt odabenn, akkor a végén, többé-kevésbé, a dolog jól fog végződni.
Ezt nem tudnád ráhímezni egy zászlóra. De a sivatag máris jobban nézett ki.
Fri'it nekivágott.