Miben hittem mindig?
Hogy alapjában véve, nagyjából, ha az ember tisztességesen élt, nem aszerint, amit a papok mondtak, hanem aszerint, ami helyesnek és becsületesnek tűnt odabenn, akkor a végén, többé-kevésbé, a dolog jól fog végződni.
Ezt nem tudnád ráhímezni egy zászlóra. De a sivatag máris jobban nézett ki.
Fri'it nekivágott.
Az öszvér kicsi volt, Tesveernek meg hosszú a lába; ha akarta volna, állva maradhatott volna, hagyva, hogy az öszvér kiügessen alóla.
A menet sorrendje nem az volt, amire egyesek esetleg számítottak. Szimónia őrmester és katonái lovagoltak előre az ösvény mindkét oldalán.
Őket követték a szolgák és tisztviselők és alacsonyabb rangú papok. Vorbis leghátul lovagolt, ahol jog szerint egy exkvizítor lovagol, akár egy pásztor, felügyelve a nyáját.
Tesveer mellette lovagolt. Ez olyan megtiszteltetés volt, amit jobb' szeretett volna elkerülni. Tesveer azok közé tartozott, akik képesek megizzadni egy fagyos napon és a por úgy rakódott le rá, akár egy szemcsés bőr. Ám úgy tűnt, Vorbis valamiféleképp szórakoztatónak találja társaságát. Hébe-hóba kérdéseket intézett hozzá:
— Hány mérföldet utaztunk eddig, Tesveer?
— Négy mérföldet és hét estadot, uram.
— Honnan tudod?
Ez olyan kérdés volt, amire nem tudott válaszolni. Honnan tudja, hogy az ég kék? Ez csak valami, ott a fejében. Az ember nem tud arról gondolkozni, hogyan gondolkozik. Az olyan, mint kinyitni egy ládát azzal a feszítőrúddal, ami benne van.
— És mennyi ideje tart az utalásunk?
— Egy kicsit több mint hetvenkilenc perce.
Vorbis nevetett. Tesveer eltűnődött, vajon miért. A rejtély nem az, hogy ő miért emlékszik, hanem, hogy miért tűnik úgy, mindenki más felejt.
— Apáid is rendelkeztek ezzel a rendkívüli képességgel?
Csönd támadt.
— Ők is meg tudták ezt tenni? — kérdezte türelmesen Vorbis.
— Nem tudom. Nem volt más, csak a nagyanyám. Neki… jó emlékezete volt. Bizonyos dolgokban. — A vétségekben, kétségkívül. — És nagyon jó látása meg hallása. — Amit a nagyi képes volt a látszat szerint két falon keresztül meglátni vagy meghallani, az, ahogy visszatekintett, fantasztikusnak tűnt.
Tesveer óvatosan megfordult a nyeregben. Porfelhő látszott körülbelül egy mérföldnyire mögöttük az úton.
— Itt jön a többi katona — jegyezte meg csevegő hangon.
Úgy tűnt, ez megdöbbenti Vorbist. Talán évek óta ez volt az első alkalom, hogy bárki naivul megjegyzést intézett hozzá.
— A többi katona? — kérdezett vissza.
— Aktar őrmester és az emberei kilencvennyolc tevén számos kulaccsal — közölte Tesveer. — Láttam őket, mielőtt elindultunk.
— Nem láttad őket — jelentette ki Vorbis. — Ők nem jönnek velünk. El fogod felejteni őket.
— Igen, uram. — Már megint a kérés, hogy varázsoljon.
Néhány perccel később a távoli felhő letért az útról és nekivágott a hosszú emelkedőnek, mely a felvidéki sivatagba vitt. Tesveer lopva figyelte őket és tekintetét a dűnehegyekre emelte.
Volt ott egy petty, odafönt körözve.
Szájához kapta a kezét.
Vorbis meghallotta, hogy elakadt a lélegzete.
— Mi bánt, Tesveer? — tudakolta.
— Eszembe jutott az Isten — válaszolta gondolkodás nélkül Tesveer.
— Mindig észben kell tartanunk Istent — figyelmeztette Vorbis — és bizakodni, hogy Ő velünk van ezen az utazáson.
— Velünk van — mondta Tesveer, és Vorbist mosolyra késztette a tökéletes meggyőződés hangjában.
A novícius erőlködött, hogy hallja a mindenbe belekötő, belső hangot, de hiába. Egyetlen rémes pillanatig Tesveerben fölmerült, vajon a teknősbéka kiesett-e a dobozból, ám megnyugtató súly érzett a szíjon.
— És magunkkal kell hordozzuk a bizonyosságot, hogy Ő velünk lesz Ephebében a hitetlenek közt — szónokolta Vorbis.
— Biztos vagyok benne, hogy velünk lesz — értett egyet Tesveer.
— És föl kell készítsük magunk a próféta eljövetelére — fejezte be Vorbis.
A felhő most elérte a dűnék tetejét és eltűnt a sivatag néma pusztaságában.
Tesveer megkísérelte kicsukni a dolgot a tudatából, ami olyan volt, mint egy vödör kiürítésével próbálkozni a víz alatt. Senki sem éli túl a fennsíki sivatagot. Nem csak a dűnék meg a hőség miatt. Rettenetek voltak izzó közepén, ahová még az őrült törzsek se mennek soha. Egy óceán víz nélkül, hangok szájak nélkül…
Amivel nem azt akarjuk mondani, hogy a közeljövő nem tartogat épp elég borzalmat…
Már látta korábban a tengert, ám az omniaiak nem bátorították az ilyesmit. Talán azért, mert a sivatagokon sokkal nehezebb átkelni. Viszont nem is engedik ki az embereket. Néha azonban a sivatagi korlát gonddá válik, és olyankor kénytelen az ember elviselni a tengert.
Il-drim nem volt több néhány putrinál egy kőmóló körül, az egyiknél egy háromsorevezős gálya, rajta fölhúzva a szent-háborús-lobogó. Amikor az Egyház utazik, az utazók bizony ugyancsak rangidős személyek, így aztán amikor az Egyház utazik, általában stílusosan utazik.
A társaság megtorpant egy dombon, és lenézett a hajóra.
— Puhányok és romlottak — szögezte le Vorbis. — Bizony, azzá váltunk, Tesveer.
— Igen, Vorbis nagyuram.
— És az ártalmas befolyásra nyitottá. A tenger, Tesveer. Szentségtelen partokat mos és veszedelmes gondolatokat idéz elő. Az embernek nem lenne szabad utazni, Tesveer. A központban ott az igazság. Ahogy utazol, úgy csúszik be a hiba.
— Igen, Vorbis nagyuram.
Vorbis sóhajtott.
— Tsonthaz idején magányosan hajóztunk irhából készített sajkákon és odamentünk, ahová az Isten szelei vittek minket. És így kellene utaznia a jámbor embernek.
Tesveerben a dac egy apró szikrája kinyilvánította, hogy ő, személy szerint, megkockáztatna egy kis züllést annak kedvéért, hogy legyen két fedélzet talpa meg a hullámok közt.
— Azt hallottam, hogy Tsonthaz egyszer egy malomkövön hajózott Erebos szigetére — reszkírozta meg társalgásképp.
— Semmi sem lehetetlen a hitben erősek számára — állította Vorbis.
— Próbálj meggyújtani egy gyufát kocsonyán, miszter!
Tesveer megmerevedett. Lehetetlen, hogy Vorbis ne hallotta volna meg a hangot.
A Teknőc Hangja hallható volt a földön.
— Ki ez a marha?
— Előre — mondta Vorbis. — Látom én, hogy barátunk, Tesveer ég a vágytól, hogy hajóra szálljon.
A ló továbbügetett.
— Hol vagyunk? Ki ez? Olyan meleg van itt bent, mint a pokolban, és nekem elhiheted, hogy tudom, mit beszélek.
— Most nem beszélhetek! — sziszegte Tesveer.
— Ez a káposzta bűzölög, mint egy mocsár! Legyen saláta! Legyenek dinnyeszeletek!
A lovak végiglépdeltek a mólón, és aztán egyesével fölvezették őket a pallón. Ekkorra már a doboz rázkódott. Tesveer bűntudatosan nézegetett körbe, de senki más nem vett észre semmit. Mérete ellenére könnyű volt Tesveert nem észrevenni. Gyakorlatilag bárki tudott okosabbat is kezdeni az idejével olyasvalaki észrevételénél, mint Tesveer. Még Vorbis is kikapcsolta őt, és most a kapitánnyal beszélgetett.
Tesveer talált egy helyet közel a hajó hegyesebbik végéhez, ahol az egyik égnek álló izé rajta vitorlákkal némi elkülönülést biztosított neki. Akkor, nem kevés rettegéssel, kinyitotta a dobozt.
A teknősbéka megszólalt teknője mélyéről.
— Vannak sasok a közelben?