Tesveer az eget fürkészte.
— Nincsenek.
A fej előbukkant.
— Te… — kezdte.
— Nem beszélhettem! — vágott közbe Tesveer. — Egyfolytában emberek voltak velem! Nem tudnád… elolvasni a szavakat az elmémben? Nem tudnád elolvasni a gondolataim?
— A halandó gondolatok nem olyanok — csattant föl Om. — Azt hiszed, olyan, mint figyelni a szavakat, amint fölfestik maguk az égre? Hah! Olyan, mint megpróbálni értelmet lelni egy nyaláb giz-gazban. Szándékokat, igen. Érzelmeket, igen. De gondolatokat nem. Az idő felében azt se tudod, mit gondolsz, szóval honnan tudhatnám én?
— Mert te vagy az Isten — mutatott rá Tesveer. — Abbys, LVI. fejezet, 17. vers: „A halandó elméről ő mindent tud és nincsenek előtte titkok”.
— Ő volt az, amelyiknek rosszak voltak a fogai?
Tesveer lehorgasztotta a fejét.
— Nézd — mondta a teknősbéka —, vagyok, aki vagyok. Nem tehetek róla, ha az emberek valami mást gondolnak.
— De te tudtad, mit gondolok… a kertben… — motyogta Tesveer.
A teknősbéka tétovázott. — Az más volt — magyarázta. — Azok nem voltak… gondolatok. Az bűntudat volt.
— Hiszem, hogy a Nagy Isten Om és hiszek az Ő Igazságosságában — tett hitet Tesveer. — És folytatni fogom a hívést, akármit mondasz és akármi vagy is.
— Örömmel hallom — jelentette ki a teknősbéka lelkesen. — Csak maradj meg ennél az ötletnél! Hol vagyunk?
— Egy hajón — felelte Tesveer. — A tengeren. Imbolyogva.
— Hajóval megyünk Ephebébe? Miért nem felel meg a sivatag?
— Senki sem tud átkelni a sivatagon. Senki sem képes a sivatag mélyén élni.
— Én megtettem.
— Csak két napi vitorlázás. — Tesveer gyomra összerándult, jóllehet a hajó még szinte el sem hagyta a mólót — És azt mondják, hogy az Isten…
— …én…
— jó szelet küld nekünk.
— Küldök? Ó. Igen. Számíthatsz rám a jó szelet illetőleg. Az egész út enyhe lesz, mint egy sellő, ne izgulj!
Szellőt akartam mondani! Szellőt akartam mondani!
Tesveer az árbochoz tapadt.
Valamivel később egy matróz érkezett, s leült egy kötéltekercsre és érdeklődve pillantott rá.
— Elengedheti, Atyám — mondta. — Teljesen egyedül, magától is megáll.
— A tenger… a hullámok… — motyogta Tesveer óvatosan, noha már nem maradt benne semmi kihányható.
A tengerész elgondolkodón köpött egyet.
— Aha — mondta. — Olyan alakjuk kell legyen, hogy illeszkedjenek az éghez.
— De a hajó recseg-ropog!
— Aha. Ahogy szokott.
— Úgy érted, ez nem vihar?
A matróz sóhajtott és elballagott.
Kis idő múlva Tesveer megkockáztatta az elengedést. Még soha életében nem érezte magát ilyen betegnek.
Nem csak a tengeribetegség miatt. Nem tudta, hol van. És Tesveer eddig mindig tudta, hogy hol van. Hogy hol van, valamint Om létezése volt a két, kizárólagos bizonyosság az életében.
Ez olyasmi volt, amiben osztozott a teknősbékákkal. Figyeld csak meg bármelyik baktató teknősbékát, s időről időre meg fog állni, míg az addigi utazás emlékképeit elraktározza. Nem véletlen, hogy másutt a multiverzumban, „teknőc”-nek nevezik az elektronikus agyak irányította kicsiny mozgógépeket.
Tesveer azáltal tudta, hol van, hogy emlékezett arra, hol volt — a lépések öntudatlan számolásával és a tájékozódási pontok megjegyzésével. Valahol a fején belül volt egy memóriafonál, amely, ha közvetlenül összekötnéd azzal, ami a fiú lábát irányítja, elérné, hogy Tesveer visszaballagjon élete kis ösvényein egész a szülőhelyéig.
Elszakadva a talajtól, a tenger változó felszínén, ez a fonál elszabadulva libegett.
Om a dobozában hányódott és bukdácsolt Tesveer mozgásának megfelelően, amikor a novícius áttántorgott a billegő fedélzeten a korláthoz.
A fiún kívül bárki más számára a hajó siklott a hullámokon egy vitorlázásra kiváló napon. Tengeri madarak keringtek a nyomában. Az egyik oldalon — kikötőiránt vagy jobbra vagy az egyik ilyen utasítás során — egy repülőhalraj törte meg a felszínt, arra téve kísérletet, hogy megszabaduljanak egyes delfinek érdeklődésétől. Tesveer bámulta a szürke alakokat, amint elcikáznak a hajógerinc alatt egy olyan világban, ahol egyáltalán soha sem kell számolniuk…
— Á, Tesveer — szólította meg Vorbis. — Látom, eteted a halakat.
— Nem, uram — válaszolta Tesveer. — Épp hányok, uram.
Megfordult.
Ott volt Szimónia őrmester, egy izmos fiatalember az igazán hivatásos katona pléhpofát utánzó arckifejezésével. Olyasvalaki mellett állt, akit Tesveer tétován fölismert, mint az egyes számú tengeri fókát vagy akármi legyen is a címe. És ott volt az exkvizítor, mosolyogva.
— Ő! Ő! — sikította a teknősbéka hangja.
— Fiatal barátunk nem jó tengerész — állapította meg Vorbis.
— Ő az! Ő! Bárhol megismerném!
— Uram, bárcsak egyáltalán ne lennék tengerész — fohászkodott Tesveer. Érezte, hogy remeg a doboz, ahogy Om odabent ugrándozik körbe-körbe.
— Öld meg! Keress valami szúrósat! Lökd bele a vízbe!
— Gyere velünk a hajóorrba, Tesveer — kérte Vorbis. — A kapitány szerint számos érdekes látnivaló akad ott.
A kapitány az olyan ember merev vigyorát vigyorogta, aki úgy látja, helyzete elöl tűz, hátul víz Vorbis pedig bármikor biztosíthatja mindkettőt.
Tesveer követte a másik hármat és megkockáztatott egy suttogást:
— Mi a baj?
— Ő! A kopasz! Lökd bele a vízbe!
Vorbis félig megfordult, elkapta Tesveer zavart tekintetét és elmosolyodott.
— Biztos vagyok benne, hogy szélesíteni fogjuk látókörünk — jelentette ki. Visszafordult a kapitányhoz, és rámutatott a hullámok felszínére épp lesikló, nagy madárra.
— Az Értelmetlen Albatrosz — vágta rá rögtön a kapitány. — Elrepül a Tengelytől a Per… — elakadt. Ám Vorbis nyilvánvaló nyájassággal bámulta a látványt.
— A hátamra fordított a napon! Csak nézd meg az elméjét!
— A világ egyik sarkától a másikig, minden évben — folytatta a kapitány. Kissé megizzadt.
— Tényleg? — szólt Vorbis. — Miért?
— Senki sem tudja.
— Kivéve persze az Istent — helyesbített Vorbis.
A kapitány arca beteges-sárga színt öltött.
— Természetesen. Minden bizonnyal — erősítgette.
— Tesveer? — kiabálta a teknősbéka. — Figyelsz rám?
— És az ott? — tudakolta Vorbis.
A tengerész tekintete követte az esperes kinyújtott karját.
— Ó! Repülőhal — tudatta. — De ők valójában nem repülnek — sietett hozzátenni. — Csak fölgyorsulnak a vízben és suhannak egy kicsit.
— Egyike Isten csodáinak — nyilvánított véleményt Vorbis. — Végtelen változatosság, mi?
— Igen, valóban — válaszolta a kapitány. Most megkönnyebbülés vonult át az arcán, akár egy baráti hadsereg.
— És azok az izék ott lent? — érdeklődött az exkvizítor.
— Azok? Barna delfinek — felelte a kapitány. — Halféle.
— Mindig így körbeúszkálják a hajókat?
— Gyakran. Hogyne. Különösen Ephebe vizein.
Vorbis áthajolt a korláton, és nem szólt semmit. Szimónia a láthatárt kémlelte, az arca abszolúte rezzenéstelen. Ettől hézag keletkezett a társalgásban, amit a kapitány, roppant ostobán, be akart tömni.