— Napokig követnek egy hajót — mesélte.
— Figyelemre méltó. — Újabb szünet, a csönd kátránygödre készen arra, hogy csapdába ejtse a meggondolatlan megjegyzések masztodonjait. Korábbi exkvizítorok üvöltözéssel és handabandázással szedtek ki vallomást az emberekből. Vorbis sosem tette ezt. Ő csak mély csöndeket ásott eléjük.
— Úgy látszik, mintha kedvelnék őket — folytatta a kapitány. Idegesen Tesveerre pillantott, aki megpróbálta kirekeszteni fejéből a teknősbéka hangját. A tengerész nála nem lelt mentőövre.
Helyette Vorbis sietett segítségére.
— Ez bizonnyal nagyon kényelmes hosszú utakon — jegyezte meg.
— Huh. Igen? — értetlenkedett a kapitány.
— Az ellátmány szempontjából — magyarázta Vorbis.
— Uram, nem egészen é…
— Olyan, mintha lenne egy utazó éléstáratok — mondta Vorbis.
A kapitány elmosolyodott. — Ó, dehogy, uram. Nem esszük meg őket.
— Csak nem? Nekem elég táplálónak tűnnek.
— Ó, de biztos ismeri a régi mondást, uram.
— Mondást?
— Ó, azt mondják, hogy miután meghalnak, a halott matrózok lelkéből válik…
A kapitány észrevette a szakadékot maga előtt, de a mondat tovább tört előre a saját borzalmas lendületétől elragadva.
Egy ideig nem hallatszott hang, csak a hullámok süvöltése, a barna delfinek távoli csobbanása és a kapitány szívének eget rengető mennydörgése.
Vorbis megint nekitámaszkodott a korlátnak.
— De persze mi nem vagyunk ilyen babonák áldozatai — jelentette ki lustán.
— Hát, persze — értett egyet a kapitány, megkapaszkodva ebben a szalmaszálban. — Hiábavaló matrózfecsegés. Ha még egyszer meghallom, meg fogom korbácsoltat…
Vorbis elnézett a tengerész füle mellett.
— Hé! Igen, te ott! — szólt.
Az egyik matróz bólintott.
— Hozz nekem egy szigonyt! — parancsolta Vorbis.
A férfi róla a kapitányra nézett, aztán engedelmesen elsietett.
— De, ah, huh, de uraságodnak nem kellene, huh, ha, ilyen sporttal próbálkoznia — vélekedett a kapitány. — Á. Huh. Egy szigony veszélyes fegyver járatlan kézben, attól tartok, sérülést okozhat magának…
— De nem én fogom használni — mutatott rá Vorbis. A kapitány lehorgasztotta fejét, és kinyújtotta kezét a szigonyért.
Vorbis megveregette a férfi vállát.
— És aztán — közölte — meg fogsz hívni minket ebédre. Nemde, úgy lesz, őrmester?
Szimónia tisztelgett. — Ahogy mondja, uram.
— Igen.
Tesveer a hátán feküdt a vitorlák és kötelek között, valahol a fedélzet alatt. Meleg volt és a levegő minden olyan levegő szagát árasztotta, amely bárhol, valaha is, kapcsolatba került fenékvízzel.
Tesveer egész nap nem evett. Kezdetben ehhez túl rosszul volt. Aztán csak nem tette.
— De az, hogy kínozza az állatokat, nem jelenti, hogy ő… rossz ember — reszkírozta meg, a felhangok hangjában azonban azt sugallták, hogy még ő maga sem hiszi ezt el. Egy elég kicsi delfin esett áldozatul.
— A hátamra fordított — panaszolta Om.
— Igen, de az emberek fontosabbak, mint az állatok — vélte Tesveer.
— Ez olyan álláspont, amit gyakran juttatnak kifejezésre az emberek — jegyezte meg Om.
— IX. fejezet, 16 vers a… — kezdte Tesveer.
— Kit érdekel, mit mond egy könyv? — sikította a teknősbéka.
Tesveer megrendült.
— De te sose mondtad egyik prófétának se, hogy az embereknek kedveseknek kellene lennie az állatokhoz — tiltakozott. — Nem emlékszem semmire ezzel kapcsolatban. Nem tetted, amikor te… nagyobb voltál. Nem azért akarod, hogy az emberek kedvesek legyenek az állatokhoz, mert azok állatok, csak azért akarod, hogy az emberek kedvesek legyenek az állatokhoz, mert te lehetsz az egyik közülük.
— Ez nem rossz ötlet!
— Ráadásul, hozzám kedves volt. Nem kellett volna az legyen.
— Ezt hiszed? Ez lenne az, amit gondolsz? Megnézted már a fickó elméjét?
— Persze, hogy nem! Nem tudom, hogy kell!
— Nem tudod?
— Nem! Az emberek nem képesek…
Tesveer elhallgatott. Úgy tűnt, Vorbis meg tudja tenni. Csak rá kellett pillantson valakire, hogy tudja, miféle gonosz gondolatok tanyáznak az illetőben. És nagyanya is pont ilyen volt.
— Az emberek nem képesek erre, ebben biztos vagyok — mondta. — Mi nem tudunk tudatokat olvasni.
— Nem úgy gondoltam, hogy olvasd, úgy értettem, hogy nézz rá — pontosított Om. — Csak nézd meg az alakjuk! Nem lehet tudatokat olvasni. Ezzel az erővel megpróbálhatsz elolvasni egy folyót. De az alak megszemlélése könnyű. A boszorkányok meg tudják tenni, gond nélkül.
— „A boszorkány útja pediglen olyan lészen, miként a tövisekkel meghintett ösvény” — citálta Tesveer.
— Tsonthaz? — kérdezte Om.
— Igen. De persze, te ne tudnád? — felelte Tesveer.
— Soha életemben nem hallottam eddig — vágta rá keserűen a teknősbéka. — Ez csak az volt, amit tapasztalatokon alapuló tippnek nevezhetnél.
— Mondj, amit akarsz — állította Tesveer —, én akkor is tudom, hogy te nem lehetsz igazából Om. Az Isten nem beszélne így az Ő választottairól.
— Sose választottam senkit — válaszolta Om. — Ők választották maguk.
— Ha tényleg te vagy Om, hagyd abba a teknősbékaságot!
— Mondtam már, hogy nem tudom. Azt hiszed, nem próbáltam? Három évig! S annak nagy részében azt hittem, teknősbéka vagyok.
— Akkor talán az is voltál. Talán te csak egy teknősbéka vagy, aki azt hiszi, hogy isten.
— Ugyan! Ne próbálkozz már megint filozófiával! Kezdj csak el így gondolkodni, és úgy fogod végezni, hogy esetleg azt hiszed, csupán egy pillangó vagy, amely azt álmodja, kürtcsiga vagy valami. Nem. Egyik nap nem járt más az eszemben, mint a legközelebbi növényig szükséges baktatás mennyisége, és másnap… lett nekem ez a rengeteg emlékem, teletömve a fejem. Három év a teknő alatt. Nem, ne mondd nekem, hogy csak egy teknősbéka vagyok, nagyra törő elképzelésekkel.
Tesveer tétovázott. Tudta, hogy kérdezni bűn, de tudni szerette volna, hogy mi az emlék. Különben is, lehet ez bűn? Ha az Isten itt ül és beszélget veled, képes lehetsz valami tényleg bűnöset kimondani?
Szemtől szembe? Valahogy ez nem tűnt olyan szörnyűnek, mint mondani valami bűnöset, amikor Ő odafönt van egy felhőn vagy valamin.
— Amennyire képes vagyok visszaemlékezni — mondta Om —, nagy, fehér bika szándékoztam lenni.
— Eltiporva a pogányokat — bólogatott Tesveer.
— Nem kifejezetten az volt a szándékom, bár semmi kétség, némi eltiprást nyélbe lehetett volna ütni. Vagy egy hattyú, gondoltam. Valami imponáló. Három évvel később fölébredek, és kiderül, hogy végig teknősbéka voltam. Úgy értem, ennél alacsonyabbra már nem is süllyedhetsz. — Óvatosan, óvatosan… szükséged van a segítségére, de ne mondj el neki mindent! Ne mondd el neki, amit gyanítasz!
— Mikor kezdtél hinni… visszaemlékezni minderre? — kérdezte Tesveer, aki a felejtést különös és lélegzetelállító jelenségnek találta, úgy, ahogy mások esetleg a karod csapkodásával történő repülés ötletét vélhetik annak.