— Nagyjából kétszáz lábbal a veteményeskerted fölött — válaszolta Om —, ami, szerencsére elmondhatom, nem az a pont, ahol az értelemre ébredés jó móka.
— De miért? — firtatta Tesveer. — Az istenek nem kell teknősbékák maradjanak, hacsak nem akarják úgy!
— Nem tudom — hazudta Om.
Ha magától rájön, végem, gondolta. Ez egyetlen, egy a millióhoz esély. Ha elszúrom, akkor újra jön az az élet, amelyben a boldogság egy levél, amit el lehet érni.
Egy része azt visította: Én isten vagyok! Nem muszáj így gondolkozzak! Nem kell kiszolgáltassam magam egy halandó kénye-kedvére!
De egy másik része, az a rész, amely pontosan vissza tudott emlékezni, milyen is volt három évig teknősbékának lenni, azt suttogta: nem. Meg kell tenned. Ha újra oda föl akarsz kerülni. A fiú ostoba és korlátolt és nagy, pipogya testében nincs egy csöpp becsvágy sem. És ez az, amivel boldogulnod kell…
Az isten-rész azt mondta: Vorbis jobb lett volna. Légy ésszerű! Egy olyan elme bármire képes!
A hátamra fordított!
Nem, ő egy teknősbékát fordított a hátára.
Igen. Engem!
Nem. Te isten vagy.
Igen, de egy tartósan teknősbéka alakú isten!
Ha tudta volna, hogy isten vagy…
Ám Om emlékezett Vorbis elmélyedt kifejezésére, abban a fekete szempárban egy olyan tudat előtt, amely kifürkészhetetlen, akár egy acélgolyó. Még sohasem látott ilyen formájú elmét olyasvalakiben, aki fölegyenesedve jár. Vorbis olyan ember, aki alighanem hátára fordítana egy istent, csak hogy lássa, mi fog történni. Olyanfajta, aki fölfordítaná a világegyetemet anélkül, hogy a következményekre gondolna, a tudás kedvéért, hogy mi történik, amikor az univerzum laposan fekszik a hátán…
De amivel neki boldogulnia kell, az Tesveer, akinek elméje olyan éles, akár egy habcsók. És ha Tesveer rájön, hogy…
Vagy Tesveer meghal…
— Hogy érzed magad? — tudakolta Om.
— Rosszul.
— Bújj be egy kicsit jobban a vitorlák alá — javasolta Om. — Nyilván nem akarsz megfázni.
Kell lennie valaki másnak is, gondolta. Az nem lehet, hogy csak ő a… a gondolat további része oly rettenetes volt, hogy megpróbálta kizárni elméjéből, de nem tudta.
…az nem lehet, hogy csak ő, egyedül hisz bennem.
Tényleg bennem. Nem egy pár aranyszarvban. Nem egy óriási nagy épületben. Nem a forró vasak és kések borzalmában. Nem a templomi dézsma megfizetésében, csak mert mindenki más is teszi. Csupán abban a tényben, hogy a Nagy Isten Om tényleg létezik.
És most ő kapcsolatba keveredett a legvisszataszítóbb elmével, amit valaha láttam, olyasvalakivel, aki embereket öl, hogy lássa, vajon meghalnak-e. Egy sasféle személy, ha létezett valaha ilyen…
Om tudatára ébredt a motyogásnak.
Tesveer hason feküdt a fedélzeten.
— Mit csinálsz? — faggatta Om.
Tesveer odafordította fejét.
— Imádkozom.
— Az jó. Miért?
— Te nem tudod?
— Ó!
Ha Tesveer meghal…
A teknősbéka megborzongott teknőjében. Ha Tesveer meghal, akkor máris hallhatja lelki fülével a szél sóhajtozását a sivatag forró mélyén.
Ahová a kisistenek távoznak.
Honnan jönnek az istenek? Hová mennek?
Ennek megválaszolására történt némi kísérlet a smalei vallásfilozófus, Kumi által Ego-Video Liber Deorum című könyvében, mely címet nagyjából így lehet lefordítani köznyelvre: Istenek: Útmutató Kandikálóknak.
Azt mondják az emberek, hogy lennie kell egy Legfőbb Lénynek, mert különben hogy is létezhetne a világegyetem, he?
És persze világos, hogy lennie kell, mondja Kumi, egy Legfőbb Lénynek. De mivel a világegyetem egy kissé rumlis, nyilvánvaló, hogy valójában nem a Legfőbb Lény teremtette. Ha ő teremtette volna, akkor, lévén Legfőbb, sokkal jobb munkát végzett volna, sokkalta jobb ötleteket szentelt volna, hogy találomra kiragadott példát vegyünk, olyasmiknek, mint a közönséges orrlyuk dizájnja. Vagy, hogy másként fogalmazzunk a rosszul összerakott karóra létezése bizonyítja egy vak órásmester létét. Az embernek csak körül kell néznie, hogy lássa, gyakorlatilag mindenütt van helye tökéletesítésnek.
Ez azt sugallja, hogy az Univerzumot alighanem kissé kapkodva egy alárendelt szerelte össze, míg a Legfőbb Lény nem figyelt oda, ugyanúgy, ahogy a Fiúcserkészek Szövetségének jegyzőkönyveit készítik hivatali fénymásolókon egész Angliában.
Ezért, érvel Kumi, nem jó ötlet imáinkat egy Legfőbb Lényhez intézni. Az csak fölkeltené a figyelmét, és esetleg nagy bajt okozhatna.
És mégis úgy tűnik, hogy tömérdek alacsonyabb rangú isten van mindenfelé. Kumi elmélete az, hogy az istenek azért keletkeznek, növekszenek és tevékenykednek, mert hisznek bennük. Maga a hit az istenek eledele. Kezdetben, amikor az emberiség kicsiny, primitív törzsekben élt, valószínűleg istenek milliói léteztek. Mostanra csak néhány nagyon fontos istenség maradhatott fönn — a mennydörgés és szerelem helyi istenei, például, hajlamosak egybefolyni, mint a higanytócsák, amikor a kicsiny, primitív törzsek összeolvadnak és nagy, erős, primitív törzsekké válnak, sokkal kifinomultabb fegyverekkel. De bármelyik isten csatlakozhat. Bármelyik isten elkezdheti kicsiben. Bármelyik isten formátuma növekedhet, ahogy hívei száma gyarapodik. És elsorvadhat, ahogy az istenfélők mennyisége csökken. Olyan, mint egy óriási nagy ki nevet a végén.
Az istenek szeretnek játszani, föltéve, hogy ők nyernek.
Kumi teóriája jórészt a jó öreg gnosztikus eretnekségen alapul, mely hajlamos fölbukkanni a teljes multiverzumban mindenütt, ahol emberek fölállnak a térdeplésből és elkezdenek gondolkozni két perc hosszat, bár a hirtelen magasság sokkja miatt előfordul, hogy a gondolkozás kissé összehányt. De kihozza a sodrukból a papokat, akik hajlamosak nemtetszésüket hagyományos módokon érzékeltetni.
Amikor az Omniai Egyház rajtakapta Kumit, kiállították őt minden, az Egyház uralma alatt álló városban, hogy szemléltessék érvelésének lényeges fogyatékosságait.
Rengeteg város volt, ezért aztán kénytelenek voltak miszlikbe aprítani.
Foszlányos felhők viharzottak az égen. A vitorlák recsegtek a kerekedő szélben, és Om ki tudta venni a tengerészek kiáltásait, ahogy megpróbálnak szökni a vihar elől.
Úgy festett, nagy vihar lesz, még a matrózok mércéje szerint is. Fehér tajték koronázta a hullámokat.
Tesveer horkolt fészkében.
Om a tengerészeket hallgatta. Nem olyan férfiak voltak, akik szofisztikával foglalkoznának. Valaki megölt egy barna delfint és mindenki tudja, hogy ez mit jelent. Azt jelenti, hogy vihar lesz. Azt jelenti, hogy a hajó el fog süllyedni. Ez szimpla ok és okozat. Rosszabb, mint egy nő a fedélzeten. Rosszabb, mint az albatroszok.
Om elmerengett, vajon a teknősbékák tudnak-e úszni. A teknőcök tudnak, ebben egész biztos volt. De azoknak a mocskoknak megvan hozzá a teknője.
Túl sok lenne azt remélni (még akkor is, ha egy istennek lenne kitől kérni ezt), hogy a testnek, amelyet arra terveztek, hogy a száraz pusztában vonszolják, bármilyen hidrodinamikai tulajdonsága is legyen azon kívül, ami a fenékre süllyedéshez szükséges.
Hát jó. Nincs más választása. Még mindig isten. Vannak jogai.
Lecsusszant egy kötéltekercsen, és óvatosan a billegő fedélzet széléhez mászott, s úgy támasztotta páncélját egy fedélzettartó támoszlophoz, hogy le tudjon nézni a háborgó vízbe.