A negyedik nap estefelé a nem túl épületes panorámát fényvillogás szakította meg, magasan a dűnetengerben. Egyfajta ritmusban villózott.
A kapitány, akinek arca mostanra úgy nézett ki, mintha az alvás nem lenne rendszeres éjszakai társa, odahívta Tesveert:
— Ő… a te… az esperes azt mondta nekem, hogy álljunk résen, mert ez be fog következni — jelentette. — Most menj és hozd őt ide!
Vorbis kabinja valahol a fenékvíz közelében feküdt, ahol a levegő olyan sűrű volt, mint a sovány leves. Tesveer bekopogott.
— Beléphetsz[5]!
Idelent nem voltak hajóablakok Vorbis a sötétben ücsörgött.
— Igen, Tesveer?
— A kapitány küldött önért, uram. Valami csillog a sivatagban.
— Remek. Na most, Tesveer. Jól figyelj! A kapitánynak van egy tükre. Kölcsön fogod kérni.
— Ööö… mi az a tükör, uram?
— Egy istentelen és tiltott eszköz — felelte Vorbis. — Amit sajnálatosképp lehetséges istenes szolgálatba állítani. Na persze, tagadni fogja. De egy ennyire takaros szakállal és apró bajuszkával bíró férfi hiú kell legyen, és egy hiú férfinak kell legyen tükre. Szóval vedd el! És állj a napra, és úgy mozgasd a tükröt, hogy a napfényt a sivatag felé ragyogtassa! Megértetted?
— Nem, uram — válaszolta Tesveer.
— Tudatlanságod oltalmaz meg téged, fiam. És aztán gyere vissza és mondd el nekem, mit láttál!
Om a napon szunyókált. Tesveer talált neki egy kis helyet közel a hegyes véghez, ahol napsütéshez juthatott s viszonylag kicsi volt annak veszélye, hogy meglátja a legénység — és a legénység e pillanatban elég ideges volt ahhoz, hogy ne keresse a bajt egyébként se.
Egy teknősbéka álmodik…
…évmilliókig.
Ez volt az álomidő. A még ki nem alakult idő.
A kisistenek csicseregtek és búgtak a vad helyeken és hideg helyeken és a mély helyeken. Rajzottak a sötétségben, emlékek nélkül, de reménytől és sóvárgástól űzve az egyetlenért, az egyetlenért, amire egy isten áhítozik — hitért.
Az erdő mélyén nincsenek közepes méretű fák. Csak magasba tornyosulók, melyeknek lombozata szétterül az égen. Odalent, a homályban, nincs elég fény semminek, csak moháknak meg páfrányoknak. De amikor egy óriás kidől, hagyva egy kis helyet… akkor verseny támad — a fák közt mindkét oldalon, amelyek széjjel akarnak terjeszkedni, és a csemeték között, melyek versengenek, hogy fölnőhessenek.
Néha azonban megteremtheted magadnak a saját helyed.
Az erdők messze esnek a pusztaságtól. A névtelen hang, amelyből majd Om lesz, a szélben libegett a sivatag peremén, igyekezve, hogy meghallják a számtalan másik között, azon erőlködve, hogy megakadályozza, hogy belökjék középre. Lehet, hogy évmilliókig keringett — nem volt semmije, amivel az időt mérhette volna. Nem volt mása, csak a remény és a dolgok jelenlétének bizonyos érzéklete. És egy hang.
Aztán eljött a nap. Egy bizonyos értelemben, az volt az első nap.
Om tudatában volt a pásztornak egy ide… valamióta. A nyáj közelebb és közelebb barangolt. Az esők szórványosan érkeztek. Gyérült a takarmány. Az éhes szájak éhes lábakat hajtottak egyre mélyebbre a sziklák közé, keresve az eleddig megvetett, nap perzselte fűcsomókat.
Hiszen ezek birkák voltak, mely talán a legostobább állat a világegyetemben, esetleg a kacsa kivételével. De még az ő egyszerű elméjük sem tudta meghallani a hangot, mert a birkák nem figyelnek.
Viszont akadt egy bárány. Az elcsatangolt egy kissé. Om gondoskodott róla, hogy még egy kicsivel messzebbre bóklásszon. Egy sziklán túl. Le a lejtőn. Be a hasadékba.
Bégetése odavonzotta az anyát.
A hasadék jól el volt dugva, és a jerke elégedett volt, hiszen most meglett a báránya. Nem látta értelmét a bégetésnek, még akkor sem, amikor a juhász a sziklák közt bolyongott, hívogatva, átkozódva és, végül, könyörögve. A juhásznak száz juha volt, és meglepő lehet, hogy készen állt akár napokat eltölteni egyetlen birka keresésével; ami azt illeti, pont azért, mert olyanfajta ember volt, aki kész napokat eltölteni az elveszett birka keresésével, lett neki száz juha.
A hang, amely majd Om lesz, várakozott.
A második nap estéjén történt, hogy fölriasztott egy szirti foglyot, amely a hasadék közelében fészkelt, pont, amikor a juhász arra ballagott.
Ez nem volt valami nagy csoda, de a juhásznak pont megfelelt. Épített egy kőrakást a helyszínen, és a következő napon egész nyáját arra a területre hajtotta. És a délután hőségében lefeküdt aludni — és Om beszélt hozzá, a fejében.
Három héttel később a juhászt halálra kövezték Ur-Gilas papjai, aki akkoriban a legfőbb isten volt azon a tájékon. De már elkéstek. Omnak már száz híve volt és a számuk egyre nőtt…
Csak egyetlen mérföldre a juhásztól és birkáitól élt egy kecskepásztor a kecskéivel. A mikrogeográfia puszta véletlenje azt hozta, hogy az első ember, aki Om hangját meghallotta és akinek nézetét az emberekről az isten magáévá tette, juhász volt, és nem kecskepásztor. Pedig azok meglehetősen eltérő módon szemlélik a világot, és a történelem egésze más lehetett volna.
Mert a birkák ostobák és terelni kell őket. De a kecskék intelligensek és csak vezetésre van szükségük.
Ur-Gilas, gondolta Om. Ó, azok voltak a szép idők… amikor Tsonthaz és tanítványai betörtek a templomba és ripityára törték az oltárt és kihajították a papnőket az ablakon, hogy széttéphessék őket a nekivadult kutyák, ami dolgok elintézésének helyénvaló módja, és volt eget verő jajveszékelés és lábak csikorgatása, és Om hívei tábortüzet gyújtottak Gilas beomlott csarnokaiban, pont ahogy a Próféta megmondta, és ennek jelentősége van, még akkor is, ha csak öt perccel korábban mondta, amikor már a tűzifát keresgélték, mert mindenki egyetértett abban, hogy egy jóslat az jóslat, és senki se állította, hogy az embernek soká kell várnia, mielőtt a prófécia beteljesül.
Nagyszerű idők. Nagyszerű idők. Minden nap új megtérők. Om fölemelkedése megállíthatatlan volt…
Egy rándulással fölébredt.
Jó öreg Ur-Gilas. Időjárásisten, az volt, nem? De. Nem. Talán az egyik olyan ősi óriáspók-isten? Valami olyasmi. Vajon mi történhetett vele?
Mi történt velem? Hogyan esik meg ez az egész? Csak lézengsz az asztrális létsíkokon, sodor az ár, élvezed a világegyetem harmóniáit, azt gondolod, hogy az összes, tudod, halandó szépen gyakorolja a hívést odalent, elhatározod, hogy mész és egy kicsit fölpiszkálod őket és aztán… egy teknősbéka. Olyan, mint elmenni a bankba és megtudni, hogy a pénz előzőleg kiszivárgott egy lyukon. Először akkor értesülsz róla, amikor leballagsz egy jól használható elmét keresve, és hirtelen teknősbéka vagy, és nem maradt erőd, hogy kiszabadulj.
Három évig föl kell nézned gyakorlatilag mindenre…
Jó öreg Ur-Gilas? Talán mint gyík tartja fönn magát valahol, valami vén remetével egyetlen híveként. Bár valószínűbb, hogy kipukkadva visszakerült a sivatagba. Egy kisisten szerencsés, ha egyáltalán kap egy esélyt.
Itt valami nem stimmel. Om nem igazán tudott rátapintani, mi, és nem csak azért, mert nem volt ujja. Az istenek fölemelkednek és lehanyatlanak, mint hagymadarabkák a zubogó levesben, de ez most különbözik. Ez alkalommal valami nem stimmel…
Távozásra kényszerítette Ur-Gilast. Helyes. A dzsungel törvénye. De senki sem intézett hozzá kihívást…
Hol van Tesveer?
— Tesveer!
5
A szavak az elme lakmuszpapírja. Ha olyasvalaki hatalmában találod magad, aki hidegvérrel használja a „folytassa!” szót, sietve menj el valahová máshová! De ha még azt is mondja „Beléphetsz!”, meg se állj csomagolni!