— Tesveer!
Tesveer a sivatagból érkező fényvillanásokat számolta.
— Jó dolog, hogy van egy tükröm, ugye? — kérdezte reménykedőn a kapitány. — Gondolom, őméltósága nem fogja kifogásolni a tükröt, ha már hasznosnak bizonyult?
— Nem hiszem, hogy ekképpen gondolkozik — válaszolta Tesveer, még mindig számolva.
— Nem. Én sem hiszem, hogy így vélekedne — értett egyet a kapitány gyászosan.
— Hét, és aztán négy.
— Ez a Kvizíciót jelenti majd nekem — vélte a kapitány.
Tesveer azon volt, hogy azt mondja: — Akkor örvendj, hogy meg fog tisztulni a lelked! — De nem tette. És nem tudta, hogy miért nem.
— Sajnálom — mondta.
Meglepetés furnérozta be a kapitány keservét.
— A tifajtátok általában mond valamit arról, hogy a Kvizíció jót tesz a léleknek — jegyezte meg.
— Biztos jót is tesz — állította Tesveer.
A kapitány átható pillantással fürkészte a fiú arcát.
— Tudod, lapos — jelentette ki aztán halkan. — Kihajóztam a Perem-óceánra. A világ lapos, és én láttam a Korongszegélyt, és mozog. Nem a Korongszegély. Úgy értem… ami ott van lenn. Levághatják a fejem, de akkor is mozogni fog.
— De számodra abbahagyja a mozgást — intette Tesveer. — Szóval én meggondolnám, hogy kivel beszélsz, kapitány.
A kapitány közelebb hajolt.
— A Teknőc Mozog — sziszegte, és elrohant.
— Tesveer!
A bűntudat úgy rántotta Tesveert függőlegesbe, akár egy horogra akadt halat. Megfordult, és a megkönnyebbüléstől megroggyant. Nem Vorbis volt, csak az Isten.
Odalépdelt az árboc előtti helyhez. Om fölmeredt rá.
— Igen? — kérdezte Tesveer.
— Sose jössz meglátogatni — panaszolta a teknősbéka. — Tudom, hogy elfoglalt vagy — tette hozzá gúnyosan —, de akkor is, egy kurta fohász jó lenne.
— Ma reggel első dolgom volt, hogy ellenőrizzelek — felelte Tesveer.
— És éhes vagyok.
— Kaptál egy teljes dinnyehéjat tegnap este.
— És ki kapta a dinnyét, mi?
— Nem, nem ő — válaszolta Tesveer. — Ő száraz kenyeret és vizet fogyaszt.
— Miért nem eszik friss kenyeret?
— Megvárja, hogy kiszáradjon.
— Igen. Nem lep meg, hogy így tesz — közölte a teknősbéka.
— Om?
— Mi van?
— A kapitány épp most mondott valami furát. Azt mondta, hogy a világ lapos és van pereme.
— Igen? Na és?
— De, úgy értem, tudjuk, hogy a világ gömbölyű, mert…
A teknősbéka pislogott.
— Nem, nem az — szögezte le. — Ki mondta, hogy gömbölyű?
— Te tetted — világosította föl Tesveer. Aztán hozzáfűzte: — Legalábbis a Septateuch Első Könyve szerint.
Korábban sose gondolkoztam így, gondolta. Eddig sose mondtam, hogy „legalábbis”.
— Miért mondott nekem a kapitány ilyesmit? — firtatta. — Ez nem normális társalgás.
— Mondtam neked, nem én teremtettem a világot — erősködött Om. — Miért is teremtenék világot? Már itt volt. És ha teremtenék egy világot, nem csinálnám gömbölyűre. Leesnének az emberek. Az egész tenger lefolyna az aljáról.
— Akkor nem, ha megmondanád neki, hogy maradjon a helyén.
— Hah! Miket nem beszél ez a fickó!
— Különben is, a gömb tökéletes forma — vélekedett Tesveer. — Mert a Könyv…
— Nincs semmi bámulatos egy gömbben — állította a teknősbéka. — Ami azt illeti, egy teknőc a tökéletes forma.
— Tökéletes forma mihez?
— Hát, kezdjük azzal, hogy tökéletes forma egy teknőchöz — felelte Om. — Ha olyan alakja lenne, mint egy gömbnek, egyfolytában fölimbolyogna a felszínre.
— De eretnekség azt mondani, hogy a világ lapos — tiltakozott Tesveer.
— Lehet, viszont igaz.
— És tényleg egy óriásteknőc hátán van?
— Úgy van.
— Ebben az esetben — tudakolta diadalmasan Tesveer — min áll a teknőc?
A teknősbéka kifejezéstelen tekintetet vetett rá.
— Nem áll semmin — válaszolta. — Elvégre teknőc, az ég szerelmére. Úszik. Erre valók a teknőcök.
— Én… ööö… azt hiszem, jobb, ha megyek és jelentek Vorbisnak — közölte Tesveer. — Nagyon nyugodttá válik, ha megvárakoztatják. Miért hívtál ide? Majd még próbálok hozni neked ennivalót vacsora után.
— Hogy érzed magad? — érdeklődött a teknősbéka.
— Teljesen jól, köszönöm.
— Eszel rendesen meg ilyesmik?
— Igen, köszönöm érdeklődésed.
— Ezt örömmel hallom. Akkor most eredj! Úgy értem, én csak az Istened vagyok — Om fölemelte hangját, amikor Tesveer elsietett. — És gyakrabban is meglátogathatsz!
— És imádkozz hangosabban, elegem van az erőlködésből! — kiáltotta.
Vorbis még mindig a kabinjában üldögélt, amikor Tesveer végigfújtatott a folyosón, és bekopogott az ajtón. Nem érkezett válasz. Egy idő múlva Tesveer belökte az ajtót.
Úgy tűnt, Vorbis nem olvas. Írni nyilván tudott, a híres Levelekből kifolyólag, de soha senki nem látta, amikor ezt tette. Amikor egyedül volt, rengeteg időt töltött azzal, hogy a falat bámulta vagy földre borulva imádkozott. Vorbis olyan módon tudott megalázkodni imádkozás közben, amitől a hatalommániás császárok pózolásai hajbókolásnak látszottak.
— Khm — szólalt meg Tesveer, és megkísérelte újra becsukni az ajtót.
Vorbis fél kezével ingerülten intett. Aztán fölállt. Nem porolta le a köntösét.
— Tudod, Tesveer — közölte —, nem hiszem, hogy akadna egyetlen ember a Citadellában, aki merészelne félbeszakítani engem imádkozás közben? Félnék a Kvizíciót. Mindenki fél a Kvizíciótól. Kivéve téged, úgy tűnik. Féled a Kvizíciót?
Tesveer belenézett a fekete-feketén szempárba. Vorbis belenézett egy kerek, rózsaszín arcba. Van egy különleges arckifejezés, melyet az emberek viselnek, amikor egy exkvizítorral beszélnek. Az fakó és kifejezéstelen és kissé csillog, és még egy félig képzett exkvizítor is úgy tudja olvasni az épp csak elleplezett bűntudatot, mintha könyv lenne. Tesveer csak kifulladtnak látszott, de hát mindig annak látszott. Egész elképesztő.
— Nem, uram — felelte.
— Miért nem?
— A Kvizíció védelmez minket, uram. Meg van írva Tsonthazban, VII. fejezet…
Vorbis félrehajtotta a fejét.
— Természetesen írva vagyon. De gondoltál valaha arra, hogy a Kvizíció tévedhet?
— Nem, uram — válaszolta Tesveer.
— De miért nem?
— Nem tudom, miért, Vorbis nagyuram. Csak sose tettem.
Vorbis leült egy kis íróasztalhoz, ami csupán egy, a hajótestről lehajtható tábla volt.
— És igazad van, Tesveer — mondta. — Mert a Kvizíció nem tévedhet. A dolgok csak olyanok lehetnek, amilyennek az Isten akarja őket. Lehetetlen azt hinni, hogy a világ bármilyen más módon működhetne, nem igaz?
Egy félszemű teknősbéka látomása villant át egy pillanatra Tesveer elméjén.
Tesveer sosem tudott jól hazudni. Maga az igazság mindig olyan fölfoghatatlannak tűnt, hogy még tovább bonyolítani a dolgokat mindig meghaladta a képességeit.
— Így tanítja nekünk a Septateuch — vágta rá.
— Ahol van büntetés, ott mindig van bűntett is — bölcselkedett Vorbis. — Néha a bűncselekmény a büntetés után következik, ami csak arra szolgál, hogy a Nagy Isten előrelátását bizonyítsa.