— Ezt szokta volt mondani a nagyanyám is — bólintott Tesveer gépiesen.
— Tényleg? Szeretnék többet is tudni erről a félelmetes hölgyről.
— Minden reggel el szokott verni, mert biztos fogok valami olyat csinálni napközben, amiért ezt majd megérdemlem — mesélte Tesveer.
— Mesteri értelmezése az emberiség természetének — vélte Vorbis, állát tenyerébe támasztva. — Ha nem lett volna nemének tökéletlensége, úgy hangzik, mintha kitűnő inkvizítor lehetett volna belőle.
Tesveer bólintott. Ó, igen. De még mennyire.
— És most — szólalt meg Vorbis anélkül, hogy hangnemet változtatott volna —, el fogod mondani nekem, hogy mit láttál a sivatagban.
— Khm. Volt hat villanás. Aztán egy szünet, nagyjából öt szívdobbanásig. És aztán nyolc villanás. És újabb szünet. És két villanás.
Vorbis elgondolkozva biccentett.
— Háromnegyed — mondta. — Mindenek dicsérjék a Nagy Istent. Ő a támaszom és útmutatóm nehéz helyzetekben. És most elmehetsz.
Tesveer nem várta, hogy elmondják neki, mit jelentettek a villanások és nem állt szándékában kérdezősködni. A kérdéseket a Kvizíció teszi föl. Erről ismert.
A következő napon a hajó megkerült egy földnyelvet, és ott feküdt előtte az Ephebei-öböl, a város fehér folt a láthatáron, amit az idő és távolság vakítóan fehér házak áradatává változtatott, végig föl egy sziklán.
Úgy tűnt, jelentény érdeklődést kelt Szimónia őrmesterben. Tesveer még egyetlen szót sem váltott vele. A klérus és a katonák közti fraternizálást nem bátorították; a katonákban volt egy bizonyos hajlam a világiasságra.
Tesveer, ismét magára hagyatva, miközben a legénység kikötéshez készülődött, gondosan figyelte a katonát. A legtöbb katona kissé slampos és általában goromba az alsópapsággal. Szimónia különbözött tőlük. Eltekintve minden mástól, fénylett. A mellvértje megfájdította a szemet. A bőre alaposan megsikáltnak látszott.
Az őrmester a hajóorrban állt, mereven bámulva, ahogy a város közeledett. Szokatlan volt őt Vorbistól nagyon messzire látni. Ahol Vorbis állt, ott volt az őrmester, keze a kardján, tekintete a környezetet fürkészve… mi után?
És mindig némán, kivéve, ha szóltak hozzá. Tesveer megpróbált barátkozni.
— Nagyon… fehérnek látszik, nem? — kérdezte. — A város. Nagyon fehér. Szimónia őrmester?
Az őrmester lassan megfordult, és Tesveerre meredt.
Vorbis pillantása rémséges volt. Vorbis átnézett a fejeden a belül lévő bűnökre, alig érdeklődve irántad, csakis a bűneid hordozójaként. De Szimónia tekintete puszta, szimpla gyűlöletet sugárzott.
Tesveer hátralépett.
— Ó! Sajnálom — motyogta. Komoran visszasétált a tompa végbe, és a továbbiakban megpróbált kitérni a katona útjából.
Különben is, lesz több katona, épp elég hamar…
Az ephebeiek már várták őket. Katonák szegélyezték a rakpartot, olyan módon tartva fegyverük, ami épp csak megtorpant még a félreérthetetlen sértésen innen. És tömérdek volt belőlük.
Tesveer cammogott a többiek mögött, a teknősbéka befurakodott hangjával fejében.
— Szóval az ephebeiek békét akarnak, mi? — gúnyolódott Om. — Nem úgy néz ki. Nem úgy néz ki, mintha mi majd törvényeket írnánk elő a legyőzött ellenségnek. Inkább úgy néz ki, kaptunk egy alapos eltángálást, és nem szeretnénk többet belőle. Úgy néz ki, békét kérünk. Nekem legalábbis így tűnik.
— A Citadellában mindenki azt mondta, dicsőséges győzelmet arattunk — felelte Tesveer. Rájött, hogy most már tud úgy beszélni, hogy alig moccan az ajka; úgy tűnt, Om képes elkapni a szavait, amint azok elérik a hangszalagjait.
Előtte Szimónia árnyékként követte az esperest, gyanakodva megbámulva minden egyes ephebei őrt.
— Különös dolog ez — jelentette ki Om. — A győztesek sosem beszélnek dicsőséges győzelmekről. Azért, mert ők azok, akik látják, miként néz ki utána a csatamező. Csak a vesztesek azok, akik dicsőséges győzelmeket aratnak.
Tesveer nem tudta, mit válaszoljon erre. — Ez nem hangzik isteni beszédnek — reszkírozta meg.
— A teknősbékaagy miatt.
— Mi?
— Hát semmit se tudsz? A testek nem csak alkalmatos dolgok az agyak tárolására. Az alakod befolyásolja azt, ahogyan gondolkozol. Ez az egész a mindenfelé meglévő morfológiától van.
— Mi?
Om sóhajtott. — Ha nem összpontosítok, úgy gondolkozom, mint egy teknősbéka.
— Mi? Úgy érted, lassan?
— Nem! A teknősbékák cinikusak. Mindig a legrosszabbra számítanak.
— Miért?
— Nem tudom. Gondolom, mert gyakran történik velük a legrosszabb.
Tesveer körbebámult Ephebére. Az oszlop mindkét oldalán őrök masíroztak megmakrancosodott lófarokhoz hasonló tollakkal díszített sisakban. Az út széléről néhány ephebei polgár bámészkodott. Meglepő módon nagyon hasonlítottak az otthoni emberekre, egyáltalán nem is látszottak kétlábú démonoknak.
— Ezek emberek — ámult a novícius.
— Összehasonlító antropológiából jeles.
— Nhemrot Testvér azt mondta, hogy az ephebeiek emberhúst esznek — jegyezte meg Tesveer. — Ő pedig nem hazudna.
Egy kisfiú merengve szemlélte Tesveert, miközben orrát túrta. Ha démon volt emberalakban, akkor rendkívül jó színészi képességekkel rendelkezett.
A dokkoktól induló út mentén hellyel-közzel fehér kőből készült szobrok álltak. Tesveer még sosem látott szobrokat. Természetesen a SeptArcháktól eltekintve, de az nem ugyanaz.
— Mik ezek?
— Nos, a pocakos tógában Tuvelpit, a Bor Istene. Tsortban Smimtónak nevezik. És a terjedelmes a frizurával Astoria, a Szerelem Istennője. Teljesen tyúkeszű. A randa Offler, a Krokodilisten. Nem helybéli fiú. Eredetileg klaccsi, de az ephebeiek hallottak róla és úgy vélték, jó ötlet. Vess egy pillantást a fogára! Remek fog. Remek fog. Aztán a kígyóverem frizurájú az…
— Úgy beszélsz róluk, mintha valóságosak lennének — vetette közbe Tesveer.
— Azok is.
— Nincs más isten, csak te. Ezt te mondtad Tsonthaznak.
— Hát. Tudod, hogy van ez. Túloztam egy kicsit. De ők nem olyan jók. Van köztük egy, aki az idő nagy részében csak ücsörög és furulyázik és fejőlányokat hajkurászik. Én ezt nem nevezném túl isteninek. Szerinted ez nagyon is isteni? Szerintem nem.
Az út meredeken kanyargott a sziklás domb körül. A város, úgy tűnt, jórészt kitüremkedésekre épült vagy magába a sziklába vájták bele, így aztán az egyik ember belső udvara a másik házának teteje volt. Az utak valójában alacsony lépcsők sorából álltak, könnyen használható emberek és szamarak számára, de hirtelen halál a szekereknek. Ephebe gyalogjáró hely volt.
A legtöbb ember némán figyelte őket. Csakúgy az istenek szobrai. Az ephebeieknek olyanképpen voltak isteneik, ahogy más városoknak patkányai.
Tesveer egy pillantást vetett Vorbis arcára. Az exkvizítor egyenesen maga elé meredt. Tesveer eltűnődött, vajon mit lát az esperes.
Ez az egész olyan új!
És persze sátáni. Bár az istenek a szobrokban nem igazán látszottak démonoknak — de hallani vélte Nhemrot hangját, amint kimutatja, hogy pont ez a tény teszi őket még démonikusabbá. A bűn észrevétlenül éri utol az embert, mint a báránybőrbe bújt farkas.
Az egyik istennőnek súlyos baja támadt a ruhájával, vette észre Tesveer; ha Nhemrot Testvér jelen lenne, el kellene siessen, hogy némi komoly lepihenéshez jusson.