— Petulia, az Áruba Bocsátható Gyengéd Érzelmek Istennője — mutatta be Om. — Istentiszteletben részesítik a hölgyek, akik éjjelente valamint minden más időpontban gyűrik az ipart, ha érted, mire gondolok.
Tesveemek leesett az álla.
— Van egy istennőjük a kimázolt jezábeleknek?
— Miért ne? Nagyon vallásos népek, úgy tudom. Hozzá vannak szokva, hogy a… olyan sok időt töltenek szemlélésével a… nézd, ott a hit, ahol találod. Szakosodás. Az biztonságos, érted? Alacsony rizikó, garantált profit. Valahol még egy Saláták Istene is akad. Úgy értem, nem valószínű, hogy bárki más megpróbálna a Saláták Istenévé válni. Csak keresel egy salátatermesztő közösséget, és megkapaszkodsz. A viharistenek jönnek-mennek, de tehozzád fordulnak mindahányszor bekövetkezik egy súlyos Salátalégy-támadás. Muszáj… huh… elismeréssel adózni Petuliának. Észrevette a hiátust a piacon és betöltötte.
— Létezik Saláták Istene?
— Miért ne? Ha elég ember hisz, istene lehetsz bárminek…
Om félbeszakította magát, és várt, hogy lássa, vajon Tesveer észrevette-e. De úgy látszott, Tesveemek valami más jár az eszében.
— Ez nem helyes. Mármint így bánni az emberekkel. Aú!
Nekiment egy alesperes hátának. A társaság megállt, részben, mert az ephebei kíséret is megállt, de főleg, mert egy férfi rohant végig az utcán.
Eléggé idős volt és sok tekintetben olyan békára hasonlított, melyet már jó ideje megaszaltak. Valami benne általában arra késztette az embereket, hogy az „éles eszű” kifejezés jusson eszükbe, de e pillanatban sokkal valószínűbben az „anyaszült meztelen” szavakra gondoltak volna és esetleg a „csuromvizesre” is, és akkor száz százalékig pontosak lettek volna. Bár persze ott volt a szakáll. Méghozzá olyan szakáll, amiben táborozni lehetne.
A férfi végigdobogott az utcán a nyilvánvaló feszélyezettség minden jele nélkül, és megállt egy fazekas boltja előtt. Úgy tűnt, a fazekast nem izgatja, hogy egy alacsony, vizes, csupasz férfiú szólítja meg; ami azt illeti, az utcai járókelők közül senki se méltatta alaposabb szemügyrevételre.
— Kérem, szeretnék egy Kilences Számú fazekat és némi zsineget — mondta az öregember.
— Igenis, uram, Mr. Legibus. — A fazekas a pult alá nyúlt, és előhúzott egy törülközőt. A meztelen férfi szórakozottan átvette. Tesveernek az az érzése támadt, hogy ez már mindkettejükkel megtörtént korábban is.
— És egy végtelen hosszúságú emelőt meg egy, hümm, megingathatatlan pontot, ahol megállhatok — folytatta Legibus törülközőben.
— Amit lát, azom van, uram. Fazekak és általános háztartási cikkek, de kissé híjával az axiomatikus mechanizmusoknak.
— Nos, van egy darab krétád?
— Maradt egy kevés pont itt, még múltkorról — válaszolta a fazekas.
A kis, pőre férfiú fogta a krétát és elkezdett háromszögeket rajzolni a legközelebbi falra. Aztán lenézett.
— Miért nincs rajtam semmi ruha? — kérdezte.
— Már megint fürdőt vettünk, nemdebár? — sugallta a fazekas.
— A fürdőkádban hagytam a ruháim?
— Azt hiszem, valószínűleg támadt egy ötlete a fürdőkádban? — rágta a szájába a fazekas.
— Úgy van! Úgy van! Támadt ez a kitűnő ötletem a világ elmozdításáról! — vágta rá Legibus. — Egyszerű emelőelv. Tökéletesen kellene működjön. Csak a technikai részletek kidolgozásának kérdése.
— Nagyszerű. Elmozdíthatna valahova melegebb éghajlatra télire — jegyezte meg a fazekas.
— Kölcsönvehetem a törülközőt?
— Amúgy is a magáé, Mr. Legibus.
— Az lenne?
— Ahogy mondtam, múltkor felejtette itt. Emlékszik? Amikor támadt az az ötlete a világítótoronyról?
— Remek. Remek — mondta Legibus, maga köré tekerve a törülközőt. Rajzolt még néhány vonalat a falra. — Remek. Oké. Később majd leküldök valakit, hogy elhozza a falat.
Megfordult, és úgy tűnt, most észreveszi az omniaiakat. Merőn nézett, aztán vállat vont.
— Hmm — szólt és elbandukolt.
Tesveer megrángatta az egyik ephebei katona köpönyegét.
— Elnézést, de miért álltunk meg? — tudakolta.
— A filozófusoknak elsőbbsége van — felelte a katona.
— Mi az a filozófus? — érdeklődött Tesveer.
— Valaki, aki elég eszes, hogy találjon egy állást, ami nem jár nehéz súlyok emelgetésével — közölte egy hang a fejében.
— Egy hitetlen, jól megérdemelt végzetét keresve, amit bizonyosan meg is fog kapni — válaszolta Vorbis. — Téveszmék feltalálója. Ez az átkozott város úgy vonzza őket, akár a trágyadomb a legyeket.
— Tulajdonképpen a klíma miatt — állította a teknősbéka hangja. — Gondold csak végig! Ha hajlamos vagy kiugrani a kádból, és végigrohanni az utcán minden egyes alkalommal, amikor azt hiszed, briliáns ötleted támadt, nem akarhatod valami hideg helyen megtenni. Ha valami hideg helyen teszed, kihalsz. Ez a természetes kiválasztás, az bizony. Ephebe a filozófusairól híres. Jobb, mint az utcaszínház.
— Mi, egy csomó vénember, amint ruha nélkül futkos az utcákon? — firtatta Tesveer a bajsza alatt, miközben továbbmeneteltek előre.
— Többé-kevésbé. Ha minden időd azzal töltöd, hogy a világegyetemről elmélkedsz, hajlamos leszel megfeledkezni egyes kevésbé fontos részeiről. Mint a gatyád. És száz ötletből, amivel előállnak, kilencvenkilenc teljességgel hasznavehetetlen.
— Akkor miért nem zárja el őket valaki biztos helyre? Nekem nem úgy hangzik, mintha nagyon hasznosak lennének — jelentette ki Tesveer.
— Mert a századik ötlet — világosította föl Om — általában csúcs.
— Mi?
— Nézz föl a legmagasabb toronyra ott a sziklán!
Tesveer fölnézett. A torony tetején, fémpántokkal rögzítve, volt egy nagy korong, mely csillogott a reggeli fényben.
— Mi az? — suttogta.
— Az ok, amiért Omniának nincs többé valamirevaló flottája — tudatta Om. — Ezért érdemes mindig néhány filozófust tartani a közelben. Egyik percben minden csupa Vajon Szép-e az Igaz és Igaz-e a Szép, meg az Erdőben Lezuhanó Fa Csap-e Zajt, ha Nincs Ott Senki, Aki Hallja, és aztán, amikor már azt hiszed, mindjárt elkezd csurogni a nyáluk, aszongya az egyik, Mellesleg, az optikai alapelvek roppant érdekfeszítő szemléltetése lenne, ha egy harminc láb átmérőjű parabolikus tükröt a magasba helyeznénk, hogy a nap sugarait az ellenség hajóira irányozza — tette hozzá. — Mindig döbbenetesen új ötletekkel állnak elő, ezek a filozófusok. Az ezt megelőző egy bonyolult eszköz volt, mely az áttétel elveit demonstrálta, és mellékesen égő kéngolyókat hajított kétmérföldnyire. Aztán azt megelőzően, azt hiszem, volt valami vízalatti dolog, ami kihegyezett gerendákat lőtt a hajók fenekébe.
Tesveer ismét fölnézett a korongra. Az utolsó állításból csak nagyjából a szavak egyharmadát értette.
— Hát — szólalt meg — azt teszi?
— Mit tesz?
— Zajt csap. Ha ledől, amikor nincs ott senki, hogy hallja.
— Kit érdekel?
A társaság odaért egy kapuhoz a falban, mely körbeölelte a szikla tetejét, körülbelül úgy, ahogy egy fejpánt a fejet. Az ephebei kapitány megállt, és odafordult.
— A… látogatók… szemét muszáj bekötni — közölte.
— Ez felháborító! — tiltakozott Vorbis. — Mi itt diplomáciai küldetésben járunk!